A majmok bolygója: Forradalom (Dawn of the Planet of the Apes, 2014) – kritika

A majmok bolygója: Lázadás (Rise of the Planet of the Apes) 2011-ben világszerte hangos sikert ért el – nem kis meglepetést okozva ezzel a gyanútlan közönségnek. Ehhez a sikerhez persze elég lett volna egy jól összerakott blockbuster, de a készítők nem álltak meg itt. A Lázadás olyan előzménytörténetet kreált a 2000-es évek elején már végképp kiüresedettnek tűnő franchise-nak, hogy borítékolható volt a folytatás elkészülte is. Három hosszú évbe telt ugyan, de a második rész valóban elkészült, az elvárások pedig azóta csak nőttek és nőttek. 2014 nyarán a Forradalom végül megérkezett, és minden túlzás nélkül állíthatom, hogy végül nagyobb felfordulást okozott, mint az elődje – bár hazánkban ennek részint pont a rajongók örültek a legkevésbé.

Történt ugyanis, hogy hiába várták a filmet több tízezren a körmüket rágva; A majmok bolygója: Forradalom forgalmazói jogait birtokló cég és Magyarország legnagyobb mozi-hálózata  éppen a premiert megelőző napokban rúgták össze a port. Megegyezés végül nem született, és ahogy ilyenkor lenni szokott, ezért mindenki a másikat okolta. A közönségnek végül nem maradt más választása, minthogy elzarándokoljon egy olyan moziba, amely nem bojkottálja a filmet „üzleti okokra hivatkozva”. Arra, hogy érdemes-e felkerekednie, a válaszunk egyértelmű igen. Igen, érdemes kicsit sakkozni a mozikkal, egy picit többet utazni a megszokottnál (már aki eddig az adott hálózatot preferálta), mert olyan élményben lesz része, amely túlszárnyalja még az első részt is.

Egy film, persze sok mindentől lehet jó; de A majmok bolygója: Forradalom azonban nem akart egydimenziós alkotás maradni, s még kevésbé akart egy sima, nyári popcorn mozi lenni. A minőségi végeredmény annak a Matt Reevesnek (Cloverfield, 2008) köszönhető, aki láthatóan szívén viselte az egész produkció sikerét. A hollywoodi blockbustereket jellemző pazar szakmai kivitelezés mellett arra is odafigyelt, hogy a film remekül illeszkedjen a Lázadással megkezdett előzmény vonalhoz; sőt az 1968-as eredeti alkotással összevetve is bőven megállja a helyét. Számomra ez utóbbi eredmény önmagában is figyelemre méltó. Hiszen Reeves vállán nem kisebb felelősség nyugodott, minthogy képes lesz-e a mostani filmkedvelő-generáció számára közelebb hoznia az eredeti film – és regény – üzenetét. 2011-ben a Lázadás azért is szólhatott akkorát, mert egy olyan korosztályt tudott meglepni, akiknek A majmok bolygója már nem a 60-as, 70-es évek filmklasszikusait jelentette, hanem Tim Burton katasztrofális 2001-es rendezését. A második részt látva az kell mondanom, visszatértünk a helyes irányba.

A Forradalomnak azonban először mikroszinten kell meggyőznie a közönséget, mint önálló alkotás; csak ezután ágyazhatjuk be a nagy majmok bolygója univerzumba. Reeves ennek érdekében a már ezerféleképpen megálmodott apokaliptikus világképen csavar egyet, vagy ha úgy tetszik egy új nézőpontot alkalmazott.  A főcímről esetleg lemaradó, a mozi terembe késve érkező néző a kezdő képsorokat látva azt is hihetné, hogy az Animal Planet televízió-csatorna egyik természetfilmjének reklámjába csöppent. Az erdőben vadászó majomhorda lélegzetelállítóan élethű megjelenítése szemernyi kétséget nem hagy afelől, hogy a vizuális technika legmagasabb szintje vár ránk az elkövetkező két órában. A vadászat után bepillantást nyerhetünk a fejlődőd majomcivilizáció mindennapjaiba is, itt a készítők okosan fel-felvillantják a jövendő társadalom kasztrendszerét; a tanító orángutánokat, a vezető csimpánzokat és a katonai feladatot ellátó gorillákat. A feltűnő majom karakterek közül (Ceasar, Maurice, Kobe, és Cornelia) mindenki önálló személyiség, jól felismerhető jellemvonásokkal. A különleges hangulatot csak tovább erősíti az egymás közti kommunikáció megjelenítése; a majmok párbeszédeinek feliratozása és az, ahogyan csak a legsúlyosabb mondanivaló esetében nyúlnak ténylegesen az emberi nyelv használatához – legelőször éppen az emberekkel történő találkozás tetőpontján. Az egész szituáció csak leírva tűnik szürreálisnak, mindez a mozivásznon annyira közeli és átélhető, hogy szinte észre sem vesszük, hogy hosszú percek teltek el a filmből, míg az első tényleges emberi szereplő felbukkan. Szükség is van erre, hiszen már a nagy összetalálkozáskor kiderül az emberek oldalán mindössze egy-két, többé-kevésbé kidolgozott karakterre futotta. A majmok területére expedíciót vezető Malcolm (Jason Clarke) a világbékét hirdető jófiú. Jason Clarke (Zero Dark Thirty, 2012; Fékezhetetlen – Lawless, 2012) tisztességgel hozza ezt a renegát szerepet, de az emberek szempontjából sok mindent mégsem tud hosszútávon megoldani. Az ő ellenpólusaként tűnik fel Dreyfus (Gary Oldman), ám ő hiába akarná kifüstölni a majom kolóniát az erdőből, karaktere legalább olyan ötlettelen, mint a haditerve a szükség órájában. Gary Oldman (Robotzsaru – RoboCop, 2014; Suszter, szabó, baka, kém – Tinker Tailor Soldier Spy, 2011) számára ez a szerep gyerekjáték; nem az ő hibája, hogy csak az az érthetetlen tablet felett pityergős jelenete maradt meg az emlékezetünkben. Ezek azonban most másodlagos jelentőségű dolgok, hiszen az emberi szereplők annyira esetlenek és nyomorultak, hogy igazából csak díszletek lehetnek, a show-t nem ők viszik el.

Ahogy nem is a csavaros történetvezetés lesz az, ami székbe szögezi a nézőt. Mark Bomback és Rick Jaffa forgatókönyvíró tandem a trükkös sztori helyett azon fő vezérelv követésére koncentrált, miszerint inkább jussunk el A-ból B-be, nyitva hagyva a kaput, a harmadik rész és feltételezhetően egyben a nagy finálé számára. Jelen esetben pedig nem nagyon futotta másra, mint egy átlagos indiános film, vagy éppen az Avatar esetében. A borítékolható klisék és karaktervonások (béke vs. háború, hatalmi rivalizálás, illetve a kötelező grandiózus csatajelenet), mind-mind megvannak, ahogyan az első részben már megtapasztalt szuperhős majomsereg is; akik lovasrohamtól kezdve helikopteren át bármit legyűrnek. Igazán nagy hiányérzetünk azonban mégsem az emberek impotens harci fellépése és a nehézfegyverzet teljes mellőzése miatt lehet, sokkal inkább az értékes háttértörténet elsikkadása miatt. Ugyanis a „majdnem mindenki elpusztult a majmok által terjesztett vírustól és csak gyülevész embercsoportok maradtak szerte a bolygón” típusú megoldó képlettel elrendezni a két rész közti eseményeket számomra túl nagy luxus. Reeves jó érzékkel nyúl azonban ehhez a hiányos lábakon álló apokaliptikus vízióhoz; egyik legjobban sikerült hangulatfestő eleme az, amikor végigvezet minket San Francisco romos, kietlen utcáin. Emlékeimben kutatva csak a Legenda vagyok (I Am Legend, 2007) c. film hasonlóan borzongató városnéző túráját tudnám felidézni Francis Lawrence-től, ha párhuzamot szeretnék keresni.

Zárásképpen pedig mi másról is lehetne szólni, mint Andy Serkis és csapata (Karin Konoval –Maurice, Christopher Gordon – Koba, illetve Judy Greer – Cornelia) alázatos munkájáról. Serkisék már az első résszel – és sok más egyéb produkcióval – letették névjegyüket; jelen filmmel azonban felértek a csúcsra. El lehet természetesen vitatkozni azon, hogy ilyen technikai arzenál mellett kaphat-e valaki színészként Oscart, vagy sem, de igazából nem érdemes. Sokkal inkább elgondolkodtató az a tény, hogy valójában mennyire abszurd helyzet is az, mikor színészek azért bújnak súlyos dollármilliókért CGI jelmezbe, hogy majomként emberibbek lehessenek az embereknél. Kérdésekből, ügyesen burkolt utalásokból és gondolkodnivalóból persze akad rengeteg!  Addig nincs más hátra, mint várni a harmadik részt; és a remélhetőleg kicsit rátermettebb embereket, „mert a háború elkezdődött – az ember pedig sohasem bocsát meg”!

Értékelés: 81/100

IMDb: 8,4/10

Mafab: 79%