A mindenség elmélete (The Theory of Everything) Duplakritika - Corn & Soda

A mindenség elmélete (The Theory of Everything, 2014) – duplakritika

The-Theory-of-Everything-Poster-2

Ez alkalommal A mindenség elmélete (The Theory of Everything, 2014) című filmről olvashattok ismét két különböző véleményt. Természetesen, ahogyan azt tegnap megvitattuk, nehéz lenne lehúzni egy alapvetően jól sikerült filmet, így nem igazán fognak feltűnni sarkos ellentétek a cikkben.

Blackphoenix:

Tudtam, hogy a rendező, James Marsh a való életből merít, mégis kellemes meglepetés volt látni, hogy a zseniális Stephen Hawking történetének rögtön az elején feltűnik egy olyan nagyon is emberi mozzanat, mint egy egyetemi buli. A bölcsészlány és a fizikus fiú egymásra találása azonnal rokonszenvet ébreszt a nézőben. Tökéletes szinkronicitásban kapjuk a magánéletbeli mozzanatokat a táguló, majd magába zuhanó világegyetem elméletének kidolgozása mellett.

Az is köztudott, hogy az Élet igen kemény forgatókönyvet írt a professzor számára. Az apró jelek, amelyekkel az alattomos izomsorvadás felhívja magára a figyelmet, tökéletesen el lettek találva. Magából, a betegséggel való szembesülésből és a traumával való megküzdésből azonban hiányoltam a feldolgozásig vezető út több állomását. Nem volt meg a tagadás vagy a Sorssal való hadakozás, pedig ezek még a legvisszafogottabb, legracionálisabb emberből is kitörnek hasonló helyzetben.

amindende

Stephen és Jane együttélését a férfi betegségével azonban tökéletesen sikerült megragadni. Felváltva kapunk abból a csodálatosan feltétel nélküli elfogadásból, amely vegytiszta formájában csak bizonyos különleges pillanatokban jöhet létre, a betegséggel járó fizikai nehézségekből, a megalázottság és kiszolgáltatottság érzéséből, a tudományos sikerekből, és a humorból, amely a legjobb gyógyír a depresszió ellen. Az emberiként induló filmben hitelesen és meggyőzően jelenik meg az emberfeletti küzdelem is. Ez persze nem azt jelenti, hogy két szent embert látnánk a filmvásznon, mindenféle gyengeségtől mentesen. Éppen ellenkezőleg, számos olyan dolog akad, amely próbára teszi Stephent és Jane-t, és távolról sem állíthatjuk, hogy mindig kiválóan teljesítenek.

A főszereplők nem kifejezetten markáns egyéniségek, de talán éppen ezért volt ennyire hatásos a játékuk. Eddie Redmayne és Felicity Jones egyszerűen belesimultak a Hawking házaspár szerepébe, majd élték az életüket, végig fenntartva a nézők együttérzését. A mindenség elméletét alkotó híres egyenlet keresése pedig nem sajátította ki a filmvásznat. Éppen annyi hangsúlyt kapott, amennyivel egy nem kifejezetten tudományos beállítottságú néző valamiféle képet alkothat Hawking professzor felfedezéséről. James Marsh filmje mindenképpen előkelő pontszámot érdemel.

91/100

IMDb: 7.8

Mafab: 83%

A mindenség elmélete

 ***

LLzoli:

Stephen Hawkingot sokan napjaink legzseniálisabb koponyájának tartják. A tolószékben élő professzor az elmúlt évtizedekben hatalmas sikereket ért el az általános relativitáselmélet terén, így mondhatni időszerű volt, hogy Hollywood összehozzon egy életrajzi filmet e briliáns elmével a középpontban. 2014-ben végül meg is született A mindenség elmélete, amiről a legfontosabb tudnivaló, hogy méltó lett Hawking nagyságához: öt Oscar-jelölése (és két Golden Globe – díja) egyáltalán nem véletlen. A film több szempontból is kiemelkedő. A mindenség elmélete egy bivalyerős életrajzi dráma, ami nem elég, hogy túlnő egy emberi sorson, de létkérdések egész sorát vonultatja fel mesterien adagolva, százhúsz percben.

A film eléggé élesen két részre körvonalazódik. Az első hatvan perc Hawking betegség előtti életét, a diagnosztizálást és az azt követő, betegséggel való ismerkedést/megbékélést mutatja be, a második óra pedig elsősorban a professzor hitével, világnézetével és feleségével való kapcsolatával foglalkozik. A két rész, bár mérsékelten ugyan, de minőségben is különbözik egymástól. Az első óra szívbemarkoló zsenialitása után a folytatás már nem tud olyan megdöbbentő lenni, és becsúszik egy-két semmitmondó jelenet vagy üresjárat is. De összességében nem kell pánikolni, a film végig fenn tudja tartani az érdeklődést, még annak ellenére is, hogy ismerjük a végkifejletet (Stephen Hawking ma, csaknem ötven év elteltével is dacol a gyilkos betegséggel, ami elméletileg két év alatt végez az emberrel).

A mindenség elmélete

Kezdjük a legfontosabbal: a relatíve ismeretlen Eddie Redmayne, aki Hawkingot alakítja, a filmtörténet egyik legmegrázóbb és legnagyszerűbb alakítását nyújtja. Bár a film a legtöbb Oscar-kategóriában valószínűleg esélytelen lesz a győzelemre, de ami a legjobb férfi főszereplő-díjat illleti, ott bizony Redmayne lesz az első számú jelölt (aki immár egy Golden-globe díj boldog tulajdonosa). Társa, a feleségét alakító Felicity Jones szintén nagyszerű alakítást nyújt, az ő jelölése is teljesen megérdemelt. Jones egy erős női karaktert formál meg . A film közepe táján egyenesen az lehet az érzésünk, mintha ő lenne a tényleges főszereplő és nem a professzor – emiatt valóban kicsit megtorpan a film, de a „kimagasló“ jelzőt még ezekben a percekben is kiérdemli. Amit még mindenképp meg kell említenünk, az a filmzene. Jóhann Jóhansson munkája hasonlatos magához a filmhez: hatásos, de cseppet sem hatásvadász. Kifinomult, megindító taktusok jellemzik, Hans Zimmernek pedig komoly konkurenciát jelenthetnek a szobrocskáért vívott harcban.

Megkockáztatom, hogy A vadászat (Jagten, 2012) óta nem láttam egy ilyen szélsőséges érzelmeket kiváltó, mesterien összerakott drámát. A mindenség elmélete nem tartozik a könnyen fogyasztható filmek közé- bár van benne pár percnyi üresjárat, de összességében, magával ragad, és akár könnyeket is kicsalhat az emberből. A műfaj szerelmeseinek kötelező darab, de a többiek is bátran tehetnek vele egy próbát.

78/100

Imdb: 7,8

Mafab: 83%

Ez is tetszeni fog...