A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (The 100-Year-Old Man Who Climbed Out the Window and Disappeared, 2013) – kritika

Biztos sokaknak ismerős a következő helyzet: ülsz a kanapén, elindítod a kiválasztott filmet, ám az egymást követő képkockákat látva gyanítani kezded, hogy korántsem azt nézed, amit akartál. Ilyenkor két választási lehetőség van: azonnal kikapcsolod, vagy vársz, s adsz egy esélyt a sorsnak, hogy bebizonyítsa, így is jól jártál. A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt dinamikája nem hagyott időt a mérlegelésre; a főhős narrációjában elhangzott a kulcsmondat, én pedig jóleső kacajjal feledkeztem meg a kiválasztott, másik filmről. Mert ugye „minden van, ahogy van, és lesz, ahogy lesz”.

Felix Herngren svéd rendező filmje tökéletesen beleillik egy ilyen véletlenszerű szituációba, hiszen a dramaturgia is épp a véletlenszerűségre épül. A roppant szórakoztató történet alapjául Jonas Jonasson regénye szolgált, amely a hírek szerint megjelenésekor a leghumorosabb olvasmánynak lett kikiáltva. A filmet látva ezen cseppet sem csodálkozom! A százéves ember… középpontjában Allan Karlsson áll, aki, megunva a nyugdíjas otthon közegét, a századik születésnapján szó szerint kimászik az ablakon, s lassú lépteivel kalandos útra indul. A folyamatos visszatekintésekből azonban az egész életét is megismerhetjük, amire talán az a legjobb szó, hogy eseménydús. Allan korábbi éveinek felidézése során gyors áttekintést kapunk a XX. századi történelemről is, ami, pont úgy, mint főhősünk élete, pusztán véletlenek sorozata.

Allan egyszerű teremtés, kimondottan szófukar típus, akinek egyetlen szenvedélye van: a robbantás. Ez olykor bajba keveri, olykor pedig olyan nem várt sikerekhez segíti, amikre nem is gondolnánk. Hol Sztálin, hol Franco oldalán mulatozik, hol a Gulagban sínylődik Albert Einstein eltitkolt testvérével, hol pedig segít feltalálni az atombombát. A XX. század történelmén s Allan életén átívelő cselekményszál mellett természetesen a jelen eseményei is szerves részét képezik a történetnek. A 100 éves Allan az öregek otthonából a buszpályaudvarra indul, ahol eltulajdonítja egy első látásra gengszternek tűnő (amúgy az is!) férfi bőröndjét, abban pedig ötvenmillió koronát. Ez remek alapként szolgál az öregúr utazásához; új barátokra lel, nagy erőkkel keresi a rendőrség, s a lába nyomán folyton feltűnik egy-egy halott gengszter.

Felix Herngren filmje rengeteg humoros, már-már túlontúl banális fordulattal szolgál, de ki kell emelni, hogy szórakoztató, nagyon szórakoztató. Cseppet sem hibátlan, a jelenben és a múltban játszódó jelenetek egymásutánja ugyanis rohanó, túlzottan dinamikus, néhol követhetetlen dramaturgiát eredményez, ám a szerethető karakterek (akik véletlenül mindenkit eltesznek láb alól) és a film sajátos hangulata könnyedén megmentik A százéves embert. Az Allant megformáló Robert Gustafsson kiemelkedő alakítást nyújt, a filmen eluralkodó skandináv humor pedig egy percig sem engedi ellazulni a rekeszizmainkat. Egyszóval: tökéletes kikapcsolódás. A százéves ember… olyan film, amelyet nagy kár lenne kihagyni, a bonyodalmakat eredményező véletlen pedig mindannyiunk számára ismerős, s higgyétek el, néhanapján majd jó lesz felidézni: „minden van, ahogy van, és lesz, ahogy lesz”.

Értékelés: 70/100

IMDb: 7,1/10

Mafab: 73%