A szépség egy szörnyeteg - A múmia (The Mummy, 2017) kritika - Corn & Soda

A szépség egy szörnyeteg – A múmia (The Mummy, 2017) kritika

Évekkel ezelőtt formálódni látszott egy univerzum a szörny-klasszikusaink összetrombitálásával. Megvolt az új Farkasember-sztori, repkedett pár kört Drakula, összeállt Frankeinstein szörnye, de maga az univerzum mégsem. Külön-külön a filmek megbuktak, ezért a Universal Studios leeresztette a mentőcsónakot és szépen kicsekkolt a süllyedő hajóról. De míg egyik lábával épp kiszállni látszott belőle, addig a másikkal már lépett is a következőbe. Ennek az új hajónak a neve: Dark Universe, és a Tom Cruise főszereplésével készült A múmia (The Mummy, 2017) című első filmjével épp most futott ki a tengerre. Cruisin’-cruisin’.

Ha egybe söpörjük a hivatalos keretek között napvilágot látott Múmia-filmek sokaságát, rögtön észrevesszük, hogy “A múmia” cím alatt ez már a negyedik alkotás, ami elkészült. Ha jól figyelünk, az is feltűnhet, hogy ámbár úgy hihetjük, a női múmia szerepeltetése csupán annak köszönhető, hogy a mű így szépen belesimul a mai kor trendjeinek illesztéseibe, ez korántsem igaz, hiszen ’71-ben már készült film ilyen felállásban. Az sem fér fel az újdonságok listájára, hogy itt most egy egész univerzum van születőben, hiszen ez történik a mozikban nap, mint nap, és ha összeadjuk az elmúlt pár év termését a filmes univerzumok terén, akkor azok lassan egy bazi nagy tejútrendszerré állnak össze. Mégis miben tud újat mutatni a Universal és vele a szörny(ecskék)-univerzum vol.1, azaz A múmia? Hát, minőségben biztos nem.

És, hogy gyorsan letudjuk ezt a nagy univerzumozást, annyit fűznék még hozzá a dologhoz, hogy sosem volt még ilyen erőltetett és túlvezérelt ez az univerzumépítésnek csúfolt új irányzat, aminek tanúi vagyunk az elmúlt időszakban Hollywoodban, mint ebben a filmben. Ezt olyannyira súlyozottnak éreztem A múmia alatt, hogy nem is nagyon lehet ezt a művet egy saját maga lábain, stabilan megálló filmként értelmezni, és nem is érdemes. Már csak azért sem, mert a lassan százéves múltra visszatekintő Múmia-filmek egzotikus egyiptomi fűszereiből a készítők csak épphogy egy csipettel szórtak a vászonra. Ezek nem jelennek meg a látványvilágban, nem jelennek meg a zenei motívumokban, de még a történetben is csak alig. Mit kapunk így? Egy végül is látványosnak mondható, családbarát blockbustert, amely a horror vonalat csak előre megjósolható pillanatokban elszórt jump scarekkel férceli bele a filmbe. A stáblista mindenre választ ad, de akkor már késő. David Koepp, aki a negyedik Indiana Jones (Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull, 2008) forgatókönyvében csak karikatúrákat írt. Alex Kurtzman rendező, aki eddig csak producerkedett. Tyler Bates zeneszerző, akit tisztes iparosnak is csak vonakodva neveznék, de ne mutogassunk ujjal, ez ízig-vérig csapatmunka volt.

A mozi egyébként egész korrekt képeket fest, mégis a legütősebb látványelemek Sofia Boutella és Annabelle Wallis. Tom Cruise nem túl határozott színre lépésével akár egy izgalmas threesome is lehetett volna a dologból, de a karakterek csak kiszáradt porhüvelyek. Russell Crow lehetett volna itt az érdekes figura, mint Dr. Jekyll – akiből egy erőtlen pillanatban előlép Mr. Hyde is – de izgalmunk nyomban elillan, amint kiderül, hogy az csak Jackson Healy volt a Rendes fickókból (The Nice Guys, 2016). Szóval látványosnak látványos A múmia – már amennyire a szűk terek engedik a kibontakozást –, csak éppen nem ott játszódik, ahol kéne. Mert Londont már ezerszer láttuk hatalmas CGI orkán közepette megsemmisülni, de aki erre a filmre vált jegyet, az inkább a piramisokra kíváncsi, a sivatagi por kell neki, a katakombák és persze Egyiptom.

Az 1999-es Brendan Fraser-film nálam a szimpatikus blockbusterek trónján ül bemutatása óta, és örök szereplője a “top10 filmzenei album” listámnak, ahova igazán nehéz bekerülni. A Jerry Goldsmith komponálta zenében egyszerre van ott a végtelen kaland, a romantika, az egzotikum, a horror, és ha felcsendül, legszívesebben azonnal felpattannál egy tevére, hogy egymagad vedd be a Holtak Városát és hágd meg a fáraó egy szem lányát. Ellenben Tyler Bates minden karaktertől megfosztott háttérzöreje csupán egy múló fejfájás, a legjobb dolog, amit tehetsz, hogy bekapsz egy Advilt és várod, hogy vége legyen.

A halála előtti egyik utolsó interjújában Goldsmith-t megkérdezték, hogyan érdemes hallgatni a szerzeményeit, mire ő csak ennyit mondott: hangosan. És tulajdonképpen a maestro ezen egyszavas replikája remekül összefoglalja a húsz évvel ezelőtti és a mai nagy költségvetésű látványfilmek közötti különbséget. Anno a filmesek az elkészült alkotásba beletolták a sztorit, a karaktereket, a romantikát, a kalandot, tőlünk meg csak annyit kértek, toljuk fel a potmétert és dőljünk hátra. Az idei A múmia felvázolta az új irányt: nem kellenek karakterek, nem kell önmagában is értelmezhető sztori, nem kell kidolgozott szerelmi szál, se nagybetűs kaland, nem kellenek nagy tétek, amiért izgulni lehet. A lényeg, hogy jó hangos legyen. Én viszont arra jöttem rá, hogy öreg vagyok már ehhez a szarhoz.

Értékelés: 40/100

IMDb: 6,7/10

Mafab: N/A

A képek forrása: UIP, IMDb

Ezek is tetszhetnek...

Hozzászólások

  1. […] a sós, tengeri levegőt, mely így egy kis robbanásmentes felüdülést nyújtott a legutóbbi A múmia, és a hamarosan érkező Transformers sajtóvetítése […]