Alien: Covenant (2017) – duplakritika - Corn & Soda

Alien: Covenant (2017) – duplakritika

Emlékeztek, amikor a 80-as évek végén megjelent az a hátborzongató hang, amely a filmtörténelem egyik legrettentőbb szörnyéből áradt, amint épp készült átszakítani a mellkasotokat? A megnyúlt sötét koponyáról csurgó nedvekre, a metszően éles fogakra és a maró savra? Nos, Az Alien: Covenant (2017) hasonlóan rémisztő képet hagy maga után, sajnálatos módon azonban egészen más okokból. Alienkirálynő-méretű duplakritikánk következik minden idők egyik legsikeresebb horror-sci-fiijének újragondolásáról.

A történet pofonegyszerű. Tíz évvel a Prometheus űrhajó eltűnése után egy újabb csapat indul útnak egy frissen felfedezett bolygóra, amelyen minden feltétel adott az emberi életre. A csapat, megpakolva hajóját telepesekkel, friss embriókkal, az új élet reményével tart a messzibe. Egy szerencsétlen baleset következtében azonban elveszítik kapitányukat, akinek helyére egy megfelelési kényszerrel sújtott, bizonytalan parancsnok áll. Elcsípve egy korábbi rádióadást, rátalálnak egy korábban ismeretlen bolygóra, ahol – láss csodát – szintén minden feltétel adott. Ezért úgy döntenek, kitérőt tesznek, hátha ott is megteremthetik az új hazát. A bolygón azonban mégsem minden olyan príma, mint ahogy elsőre látszik.

Forrás: InterCom

Történetvezetés – Gyaloglómaraton a véres, egyenes úton

Bence V.: Hogy őszinte legyek, nehéz nyilatkozni a Covenantról. A moziból kijövet az az érzés gyötört, hogy ez a film nem volt borzalmasan rossz, itt-ott lehetett is élvezni – de valahogy mégsem mondanám jónak. Azt hiszem, leginkább a Prometheushoz (2012) mérten tudom csak igazán értékelni, de még így sem felhőtlen a helyzet, van szempont ugyanis, amelyben az előzmény jönne ki győztesen. De erről csak később. Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy a fentebb említett érzésemért a film következetlensége, hanyagsága tehető felelőssé. Én ennek okát leginkább a gyengén megírt forgatókönyvben találom. Ugyanis rengeteg potenciál volt a történetben, rengeteg potenciális dráma, dilemma és horror, amiknek sajnos nem sikerült kitörniük a gazdatestből. (Igen, ez volt minden idők legrosszabb metaforája.) A film kétórás összesen, és ez kevés. Ez bizony kevés, ha drámázni szeretnél, vagy az élet legnagyobb kérdését feszegetni, szemkápráztató látványvilágot tárni a nézők elé, háttértörténeteket kreálni, karaktereket kibontani, és mellette még brutális kaszabolást is rendezni. Ridley Scott is érezte ezt, ezért felállított egy preferencia sorrendet, amelynek élén a kaszabolás, a látvány és háttértörténet van. Sajnálatos módon, a megritkított koncepciót nem sikerült palástolniuk, és ez okozza, hogy ez a film ugyan élvezhető, tűrhető, de a stáblistával az az érzésed támad, hogy tulajdonképpen nem láttál új Alien-filmet.

NBence: A játékidő ugyan mai – blockbuster – mértékkel nem túlzott, bő kétórás; mégis borzasztóan elnyújtott érzést kelt a film – én simán bemondtam volna három órát, ha valaki megkérdezi a végén, hogy meddig tartott a mozi. A történetvezetés a szokásos koreográfiát hozza, leszállnak, beüt a szar, segítséget hívnak, akkor is beüt a szar, végül mindenki meghal. Az egyes jelenetekről ugyanez elmondható, semmi meglepetést nem tartogatnak, mert a feszültségteremtés közepette nincs egy minimális lazítás, ami után tényleg sokkolni lehetne a nézőket; így egyszerűen mindenki tudja mi következik az adott snitt végén. A karakterek borzasztó együgyűségére és jellegtelenségére majd visszatérünk később, de az sosem jó egy izgalmakra építő produkciónál, ha a nézők tényleg senkiért nem tudnak szívből szorítani, mert tizenkettő egytucat; egyre megy élnek vagy halnak. A kiszámítható, lapos forgatókönyv pedig annyira kifárasztja a nézőket, hogy a kendőzetlen brutalitás is egy időtöltő eszközzé silányul csupán. Eleve nem vagyok az a fajta, aki ne tudna jóízűen falatozni a kirobbanó belsőségekkel és vérzivatarral áztatott jelenetek kellős közepén, de szerintem az átlagnéző is legkésőbb másfél óra alatt vagy beleun a sokszor öncélú, túljátszott trancsírozásba vagy beleun a sokszor öncélú, túljátszott trancsírozásba.

Forrás: InterCom

Bence V.: Akkor mit mondjak én, aki – hisz voltaképp a legelső filmek koncepciójukban autentikus horrornak minősülnek, ami azért több mint puszta brutalitás – nem a szertehulló testrészektől borzongok meg leginkább – csupán megundorodom. Persze egy Alien-filmben erre szükség is van. Csakhogy a cselekményben nem történik semmi más. A Covenant sikeréhez egy jó ritmusban megírt, szünetekkel tarkított történetvezetés elengedhetetlen lett volna. Ehhez képest Ridleyék a forgatókönyvet mintha egy hülyegyerek szűnni nem akaró tapsikolásának ütemére szabták volna. Hogy is van ez a történet, Bence?

NBence: Ha szakaszokra akarnám bontani a történetet, akkor a kis filozofálással egybekötött időugrás a múltba, illetve az űrben játszódó felvezetés biztató kontextust teremt. Már itt éri a csapatot egy kisebb katasztrófa és elvesztik a feltételezhetően egyetlen értelmes embert – a kapitányukat – a hajón. Ez a minidráma még eldöcög, bár semmi jót sem sokat sejtető, hogy az expedíció vezetőjévé frissen előugró Christopher Oramot (Billy Crudup) minden elképzelhető filmes eszközzel a sárga földig alázzák le, illetve hiteltelenítik el – bizonytalan, instabil személyiség, akinek még vallásosságát is összekapcsolják minden létező rossz tulajdonsággal – ja és persze rá is húzzák a vizes lepedőt mindenért, ami ezután történik. No, de halad tovább a cselekmény, néhol a Covenant-hajó sebességét is meghazudtoló bakugrásokkal, közben pedig Scotték – a rengeteg megmagyarázatlan és logikátlan baromsággal – ha lehet, még nagyobb slamasztikába keverik saját magukat, mint a film felkoncolásra kárhoztatott szereplői. Papíron még csak a film közepén járunk ekkor, de egyre másra esnek ki a csontvázak a szekrényből, míg véres holtestekkel és mindenféle mutánsok garmadájával szegélyezett hosszú egyenes úton eljutunk a film végére. Menet közben Scott karmester zenekara pedig össze-vissza játszik, talán hogy a történet unalmát a kontextus összezavarásával bolondítsa meg; ember legyen a talpán aki megérti mi folyik itt igazából. Az, hogy ez egy felturbózott Prometheus inkább, vagy egy betegesen túlmagyarázott A nyolcadik utas: a Halál (Alien, 1979),  talán maga a rendező sem tudja. Scott néhol felkészületlen diák módjára próbálja magyarázni a bizonyítványát (értsd: tovább fűzni a Prometheus-sagát) máskor pedig a fejére átkot szóró Alien-rajongókat próbálja csitítani random kibelezésekkel, illetve a szörny-raktár ajtajának folyamatos nyitogatásával. A film csúcspontjának(?) szánt végső harcot pedig a korábbi részek betétjeinek összelopkodásával tudja le. Hogy teljes legyen az öröm még belefűz egy „váratlan” fordulatot is, ami persze annyira sikerült váratlanra, mint amikor a nappal után meglepő módon éjszaka következik.

Forrás: InterCom

Színészi játék és karakterek – furulyások és kétlábú inkubátorok

NBence: A totális lehúzást és „ezeknek a kritikusoknak megint semmi nem jó” szólamokat elkerülve próbáljunk pozitívumokat is találni a produkcióban. Mivel még a Prometheus sem a színészeken ment el, ezért adja magát, hogy a Covenant is tud értékelhető alakításokat felmutatni. Az előző részt Noomi Rapace, és Michael Fassbender szépen dominálta és akkor még Charlize Theronról nem is beszéltünk. Na és akkor elérkeztünk a nagy kérdéshez, mi a helyzet az új csapattal, milyen lett az új Ripley-nek kikiáltott Daniels (Katherine Waterston)? A legtömörebb válasz talán az lehetne, hogy sajnos semmilyen. Éppen a színészek/karakterek halmazát vizsgálva fedezhetjük fel a legnagyobb hiátust a két előzményfilm között – sajnos nem a Covenant javára billentve a mérleget.  Rapace karakterét, Elizabeth Shawt kiírták a sztoriból, Meredith Vickers is emlékezetes halált halt a Prometheus végén, és bár az ő karaktere sem volt a világ legjobban megírt szereplője, de mégis kerítettek hozzá egy veterán színésznőt, aki mostanában ritkán hibázik. A két erős női alakítás után egyedül Fassbender maradt nekünk a folytatásra. De még mekkora szerencse, hogy legalább ő maradt. Annyira megörültek ennek a lehetőségnek Scotték, hogy egyből két karakterrel (David és Walter) tolták meg a produkció Fassbender-faktorát. Mert az nem vitás, hogy Fassbender az egyetlen színész és az általa megformázott kettős karakter az, aki(k) az egész produkciót elcipeli(k) A-ból, B-be és nem csupán biodíszletként funkcionálnak.

Bence V.: Hasonlóképp láttam a karaktereket, mint te, Bence. Noha tudtam, hogy Katherine Waterston a főszereplő, a színésznő ezt parádésan elfeledtette velem. Míg a Prometheusban zavart a sok-sok sablonos, igazi B-kategóriás, hollywoodi kaptafára megírt szereplő (a kretén, a szarkasztikus, a gonosz, a jó, a méltóságteljes színes bőrű, a féltékeny, az önző… stb.), addig itt már-már visszasírtam őket, mert legalább egyetlen egy tulajdonságuk volt. A Covenant legénysége egy csapatnyi balfácán, akiknek a jellemét valószínűleg véletlenül lefagyasztva hagyták a kapszulákban. (Spoiler!) Az egyik legénységi tag, egy Tennessee nevű, nyomokban redneck vonásokat tartalmazó karakter a felesége halálán – nem viccelek – tíz másodperc alatt túlteszi magát némi könnycseppel meg elcsukló hanggal. Aztán vissza a kormányhoz, mert támadnak az Alienek. És neki legalább folyt egy kis könnye! Ennyi érzelemkifejezést kapunk a két óra során, semmi egyéb. Mindenki faarccal veszi tudomásul, hogy nem csak saját életük, de a Földbolygó történelmének legrosszabb, legfelelőtlenebb döntését hozták meg, visszafordíthatatlan és jóvá tehetetlen károkat okozva. Ez szerintem vérlázító. Vérlázító, hogy egy ekkora kultfilm nem veszi a fáradtságot már arra sem, hogy legalább felszínes, középszerű karaktereket dolgozzon ki. Még a főszereplő esetében sem.

NBence: Katherine Waterstone számára talán azzal tesszük a legrosszabbat, ha mindenáron egy új Sigourney Weavert akarunk belelátni. Mert a 37 éves, de mégis babaarcú brit színésznő nem képes olyan hitelesen megjeleníteni az esendő karakterből előbújú hősnő eszményképét, ahogyan az általa alakított Daniels is csak fakó mása Ellen Ripley-nek. Ripley varázsa abban rejlett, hogy fokozatosan alakult ki az átlagos űrhajósból a mindenkit túlélő hősnő, mellé pedig adva volt egy átlagosnál sokkal tehetségesebb színésznő, aki ezt képes is előadni a vásznon. A filmkészítők itt nem vették a fáradtságot, hogy elidőzzenek kicsit jobban a karakter kidolgozásával, és minimum rendezői hiba, hogy a színészvezetés sem sikerült túl jóra. Waterstone pedig ezek szerint nem egy ösztönös tehetség; a rá osztott szerep életre keltése elég esetlegesen működött. A film utolsó harmadánál hirtelen előlépő akcióhős klisé olyannyira hiteltelen, hogy néhol inkább komikus, amit szegény Waterstone-nal művelnek. A Ripley reboot ugyanis függeszkedve céloz úgy, ahogyan a többiek életük legjobb formájában sem képesek, ráadásul, ha kell ugorva és mágnesbakancsban futva is képes kikeveredni olyan helyzetekből, amelyek a többi karakterre 100%-os mortalitási arányt jelentenének. Sajnos ez nem a G.I. Jane, mert ott simán elmenne az ilyesmi is.

Forrás: InterCom

Bence V.: Akárcsak a Prometheusban, ismét Fassbender volt az, akinek Ridley Scott kezébe adta a történet fonalát meg a fele királyságát, és szélnek eresztette. Mekkora piszoknagy mázlista Ridley, hogy Fassbender megint kiutat talált a kietlen sötétségből. Igaz, ehhez már az kellett, hogy legalább két karaktert formáljon meg, de én úgy gondolom, hogy ebben a látszólag öncélú turpisságban volt azért egy kis jól átgondolt intuíció. A régi történetekben is jelen volt a robot-nem robot, érzelmek-nem érzelmek morális vitája, Ridley pedig belátta, hogy ezt ember és robot viszonyában nem lehetséges dűlőre juttatni. (Hisz nagy eséllyel a moziba inkább az előbbi kategória tagjai ülnek majd be.) Ezért volt szükség, hogy Fassbender duplafőszereplővé váljon – mert ő inkább főszereplő, mint Waterstone kisasszony. Lenyűgöző volt, ahogy egy minimalista, mégis egyszerre sokrétű, hátborzongatóan kimért játékstílussal, árnyalatnyi különbségekkel jelenítette meg ugyanazt a karaktert kétféleképpen. Lebilincselő volt a legtöbb jelenetben, ám pontosan azért, mert az övé volt az egyetlen értékelhető teljesítmény, sokszor már a túláradó figyelem miatt sok és kellemetlen volt a joviális finomkodása. Ahogy te is említetted, a kapitány, Billy Crudup karaktere volt számomra a kihasználatlan aranybánya, amelynek bejáratához annyi selejtet, holttestet meg Fassbender jelenetet lapátoltak, hogy nem fértek hozzá később. Az egyetlen szereplő volt, akiben valódi érzelmek bujkáltak, valódi problémákkal kellett szembenéznie, és mégsem voltak képesek kibontani őt, csak félretolták a francba, hogy helyette egy parolázó fadarabot nézzünk, ahogy az űrhajó hajtóműve alá himbálózva sem pörkölődik meg, és a világ leggázabb – általad is említett – jelenetében lövöldözik. Több szót nem ejtenék Katherine Waterstone-ról. Ha ő nem vette a fáradtságot, hogy legalább egy emberi érzelmet megjelenítsen, én sem pazarlom rá a szót.

NBence: Vitán felül áll, hogy Fassbender zsenialitása túlhangsúlyozhatatlan ebben a produkcióban. A film hangulatteremtésében is oroszlánrészt vállal David és Walter kettőse. Előbbi néha kicsit túlzásba esik a sok hatásvadász idézettel és Wagner Götterdämmerung operájának folyamatos erőltetése is inkább bug, mint feature. Azonban ennyit tesz egy valóban jó színész, aki a szerep adta furcsaságokat is előnyére tudja kihasználni, így a kissé klisés és erőltetett megoldások ellenére is intakt tud maradni a rá írt környezetben. Olyannyira, hogy a furulyás jelenet a maga egyszerűségében és bensőséges hangulatában talán a film leginkább hátborzongató jelenete volt. Azt pedig meg kell jegyezni, hogy Shelley-t Fassbendernél talán csak Ben Kingsley szaval szebben. A többi szereplő azonban nem, hogy Fassbender, de még az átlagos mellékszereplők szintjére sem ér fel. Nem Billy Crudupon múlt, de Oramjával méltatlanul elbántak, pedig akár komolyabb faktor is lehetett volna ő a történetben. Danny McBride egy fokkal jobban járt, bár azon kívül, hogy kellett egy Tennessee nevű kalapos suttyó is a csapatba, nem sok indok szolgált a szerepeltetésére. A többi – legutóbb az Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen (AVP: Alien vs. Predator, 2004) című borzalomban látott – vágóhídra terelt marha fajsúlyú szereplőre bevallom őszintén nem is emlékszem; pedig állítólag ott volt köztük A Better Life-ért (2011) Oscar-díjra jelölt Demián Bichir is.

Bence V.: Nem emlékszel rájuk? Hát ott volt például az egyikük, a nevére sajnos én sem emlékszem, akinek 57 perc 15 másodpercnél darabokra szakadt a teste. Kiváló alakítás volt.

Forrás: InterCom

Látványvilág – halál a búzamezők és a hideg űr között

NBence: Végre egy könnyen lezárható kérdéskör; az Alien: Covenant egy pazar blockbuster, amelyen látszik, hogy kilenc számjegyű dollárt öntöttek bele. Mondjuk ez nem akkora meglepetés; hiszen már a Prometheus is tudta ugyanezt öt évvel ezelőtt. Az, hogy objektíve melyik film volt a látványosabb nehezen tudnám megválaszolni; azt viszont tudom, hogy a Covenant roppant látványos, az űrben és a bolygófelszínen játszódó jelenetek is szemkápráztatók és monumentálisak. Dariusz Wolski és Pietro Scalia kettőse már több filmben dolgozott együtt Ridley Scottal, legutóbb éppen a Mentőexpedíción (The Martian, 2015)  (kritikánk a filmről és a könyvről) és ahogy eddig soha, úgy most sem vallottak szégyent. Így kell kinézni egy felsőkategóriás látványvilágú sci-fi blockbusternek 2017-ben. Kár azonban, hogy a szépség mellé túl sok egyediség nem párosult; nem nagyon van olyan, amit eddig ne láttunk volna máshol. És furcsa ezt leírnom egy Ridley Scott-film esetében, de az akciójelenetek azon kívül, hogy véresek voltak nem nyűgöztek le túlságosan. Biztos rengeteg időt töltöttek azzal, hogy egyes jeleneteknél mennyire legyen kapkodó a kameramozgás és milyen dinamikával villanjanak fel a hektikus rémülettől a torkolattüzek, illetve pásztázzanak a lézerirányzékok, de a végeredmény elég darabos és nehezen követhető lett. Már ahol egyáltalán van tényleges harc, mert az egyes jelenetek kimenetele nem igazán kérdéses. Persze az is megérne egy misét, hogy miként durrantható le egyszer egy sorozattal is ugyanaz (Oram vs. szelídítésre váró fehér neomorf) a szörnyeteg, amelynek kifejletlenebb verziójára korábban sörétes puskától elkezdve mindennel lőttek már – hatástalanul.

Bence V.: Nekem a látvány volt az, ami Fassbender hátáról néha átvette egy kicsit a filmet. Az űrjelenetek a vártnál is meggyőzőbbek voltak, és az Alienek – minden CGI szkeptikusságom ellenére – korrektnek nevezhetőek. (Holott azért továbbra sem értem, hogy lehet, hogy több mint 30 évvel az első rész után rosszabbul néznek ki a szörnyek.) Néhány jelenet kifejezetten emlékezetes maradt, amiket apró spoilerek nélkül nem tudnék elárulni. Külön élvezet volt, hogy a Prometheusban parolázó, painttel megrajzolt, kigyúrt Micheline bábokat már emberek játszották, mert az előzményben számomra komolyan vehetetlenek voltak a „teremtők”. Az akciójelenetekkel már kevésbé voltam elégedett. Túlságosan ingerdúsnak éreztem az Alienek támadásait, s annyi villanás, annyi vágás és annyi vér volt, hogy a végére nemcsak nem tudtam, mi történik, de már nem is érdekelt.

Forrás: InterCom

Hangulat – most akkor működik vagy sem?

NBence: Ha egy sci-fi látványos, az sosem baj, ahogyan az sem, ha egy horrorban elzúgnak a statiszták néha a művéres zacskókkal. Azonban az probléma tud lenni, ha önmagunkban ezektől várjuk, hogy teremtsék meg az adott műfajhoz szükséges atmoszférát. Így van ezzel a Covenant is; a zene oké, a feszültségkeltés többé-kevésbé rendben, szörnyek, vér, verejték, halál is van rogyásig, mindezt csúcsminőségű díszlettel és látványvilággal. Csupán a legfontosabbak hiányoznak az összetevők közül; a lélek és a stílus. Scott ugyanis szíve mélyén egy második esélyt akart adni a Prometheusnak, de nem kockáztathatta az Alien-franchise rajongóinak dühét sem, ezért szépen becsomagolva tovább farigcsálta a maga kis univerzumát, közben pedig beküldte az összes kéznél lévő szörnyét a zöld háttér elé. Az így teremtett kuszaság és elvarratlan szálak tovább gyűrűzése nemcsak a történetet silányította el, hanem a film egész hangulatát is tönkre vágta. Hiába minden fenti érdem, hiába Fassbender ha a fejekben teljes a káosz és maga az egész Alien-ügy atyja sem tudja mit akar kihozni a történetből a végén.

Bence V.: Most fogalmaztad meg azt, amit én nem tudtam magamban. Igen, ebből a filmből a lélek hiányzott, ami, bármily meglepő is, a Prometheusban ímmel-ámmal, de megvolt. A Prometheusnak még volt egy jól kifundált koncepciója, alaptörténete, amit rettentő gyengén kiviteleztek ugyan, de mindvégig fenntartották. A teremtés mítosza utáni nyomozás, az eredet kutatása, a lét értelmének keresése nagyon is pozitív volt, mint alapfelvetés. A Prometheus rengeteg kérdést hagyott nyitva, amiket a Covenant meg sem próbált megválaszolni. Feleslegesen tovább bonyolítottak olyan szálakat, amelyek érdektelenebben a teremtéstörténetnél, a végkifejlet pedig előrelátható volt és csöppet klisés is. Alapjáraton tetszik az ötlet, hogy egy androidban koncentrálódik végül minden az Alienekkel kapcsolatban, ugyanakkor sutba vágni a Prometheus egyetlen értékelhető elemét, és kifaragni még az emlékét is, több mint hibás döntés volt. Összességében azt gondolom, hogy a Covenant beérte egy közepesen fajsúlyos film szerepével. A Prometheushoz képest nem botránkoztatja meg a die hard Alien rajongókat, ugyanakkor nem is kísérel meg a régiek helyére lépni. Nem hoz szégyent rá, de nem is méltó hozzá. Csak úgy lebeg az űrben, akárcsak az a tizenvalahány szerencsétlen, akik elvileg a film főszereplői voltak.

NBence: További szívfájdalmam, hogy valahol arra számítottam, a Covenant végre egy olyan Alien-film lesz, amely vagy képes megközelíteni az első rész sokkoló bio-horror hangulatát, vagy egy olyan igazi rock and roll sci-fit hoz el nekünk, mint A bolygó neve: Halál (Aliens, 1986). Ehelyett kaptuk ezt a Prometheus-hibridet, amelyben még egy olyan szereplőt sem voltak képesek felvonultatni, aki minimálisan is hiteles és szoríthatunk érte ebben a vérgőzős őrületben. Mert ahogy már korábban is utaltam rá az űrhajósok – nyilvánvalóan szigorú szempontok alapján kiválasztott – csapata olyan szinten amatőr és életképtelen, hogy semmi, de semmi esélyük nem lenne még a Hortobágyon sem életben maradni, nemhogy egy idegen bolygón. Mert ezek olyan szereplők, akik a saját utasításaikat is képtelenek betartani (pl. az egy szem pilóta az „expedíciós protokoll” ellenére nyitott ajtóval bulikázik, az elkülönítőbe szánt fertőzött űrhajóst először végighurcolják jó alaposan a hajón). Ez pedig jól summázza azt a tényt, hogy mennyire felszínesen is közelített Scott az előzményfilmek második részéhez. Nem akarta elhozni nekünk 1979-es klasszikusát, csupán be akarta előzni mindazon rendezőket (Neill Blomkamp) akik szemet vetettek az ő nagy fekete szörnyére.

Forrás: InterCom

Összegzés

Az a kevés jó, ami megvan a produkcióban, nem igazán tud kibontakozni a sok zavaró, következetlen, vagy egyszerűen csak rossz megoldástól. Scott bedühödött bikaként űzi a halálba alulírt karaktereit, közben androidjai Shelley-t szavalnak és Wagnert játszanak szépen fényképezett táj előtt állva. A történet lapos, az akciójelenetek kuszák, de cserébe minden sarokban vár egy újabb szörny. Ezek után remélem Scott nem kormányozta végleg zátonyra a franchise-t, mert ahhoz sok a beígért három újabb film, hogy ilyesmikre kelljen várnunk. A Prometheus emlékét is legszívesebben beszántani vágyó Alien-rajongóktól pedig azt kérnénk, hogy ezután a film után kétszer is gondolják meg mit kívánnak, mert a végén még valóra válik.

Értékelés:

NBence: 58/100

Bence V.: 69/100

IMDb: 7,0

Mafab: 77

Ezek is tetszhetnek...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: