„Aronofsky megőrült” – duplakritika az anyám! című filmről - Corn & Soda

„Aronofsky megőrült” – duplakritika az anyám! című filmről

A napokban – végre – mi is megnéztük Darren Aronofsky anyám! (mother! 2017) című filmjét, melyről némiképp különböző véleményünk van, azt azonban mindketten elismerjük: ez az év legnagyobb filmje, mely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Nem is tesszük!

Eszter

„Sokkoló; letaglózó; briliáns; az év wtf filmje, melyet vagy imádni vagy gyűlölni lehet, más eshetőség nincs” – ilyen és ehhez hasonló véleményeket olvashatunk Darren Aronofsky legújabb, anyám! című filmjéről, mely valóban illethető mindazzal, amit innen-onnan idéztem. Mindezek mellett azonban azt is le kell írnunk – én legalábbis leírom –, hogy mestermű. Mert az. Tisztában vagyok vele, hogy rengetegen nem értenek egyet e kijelentésemmel, s tulajdonképpen meg is értem mindazokat, akik úgy vélekednek, Aronofsky megőrült és bármiféle szűrő nélkül a nézőire borította mindazt, ami kiömlött az agyából, de hogy őszinte legyek, én igencsak kedvelem ezt az őrült (és piszkosul bátor) rendezőt. Sőt: csak most kedveltem meg igazán.

anyám!

Forrás: imdb.com

Az idősödő költő és fiatal felesége egy nagy viktoriánus házban élnek valahol vidéken. Egy nap megjelenik náluk egy idegen, másnap pedig annak felesége, s beköltöznek a házba, megzavarva a pár nyugodt életét. A hívatlan vendégek nemcsak otthon érzik magukat a házban, hanem úgy tesznek, mintha otthon lennének, lábuk nyomán pedig szépen lassan megjelenik a káosz, az őrület, és – ahogy az már előre sejthető – elszabadul a pokol. Nos, így lehet röviden összefoglalni az anyám! történetét, ami egyébként meddő vállalkozás. Ennek több oka van: egyrészt nem nagyon beszélhetünk történetről, másrészt ez a film nem egy adott cselekménysorozat elmesélése, hanem példázat. Metaforák olvasztótégelye. Egy tömény, bonyolult gondolatisággal átitatott és számos különböző értelmezési kerettel ellátott műalkotás, mely több, egymástól eleinte különállónak tűnő problémát is felvet. Beszél az alkotás kérdéséről, alkotó és műve viszonyáról, a hírnévvel járó kötelezettségekről és nehézségekről, az önzésről, a feltétel nélküli szeretetről, s még jó néhány olyan dologról, melyek valamiféleképpen mindannyiunk életében jelen vannak.

anyám!

Forrás: imdb.com

Aronofsky egy sajtótájékoztatón nyíltan kijelentette, hogy filmjét Luis Buñuel Az öldöklő angyal (El ángel exterminador, 1962) című, erősen szürrealista alkotása ihlette, ez az ihletettség pedig az anyám! minden egyes képkockájából süt. Persze láthatjuk benne A kékszakállú herceg várát, Poe műveit, a Biblia egyes részleteit vagy a Rosemary gyermekét (Rosemary’s Baby, 1968), de tulajdonképpen úgy is tökéletesen működik, ha nem keresünk párhuzamokat, csak hagyjuk, hogy a vásznon elhatalmasodó téboly elérjen egészen a testünkig. És itt el is érkeztünk oda, ahol el kell árulnom, az anyám! roppant kellemetlen film, melynek befogadása sokkal inkább fájdalmas, mint szórakoztató. Bár úgy vagyok egészen pontos, ha őszintén kijelentem: a szórakoztatás olyannyira nem volt rendezői koncepció, hogy aki e céllal ül be a moziba, igen hamar távozni fog. (És ezt tapasztalatból mondom.) Aronofsky ebben a filmben – nagyon is tudatosan – tükröt tart nézője elé, s ahogy halad előre a „történet”, egyre közelebb és közelebb is viszi hozzá, hogy még véletlenül se tudjon nem belenézni.

Bár az anyám! főhősei nem azért vannak, hogy kiemeljük személyüket (mert hogy ők maguk is metaforák), mégis muszáj megtenni, hiszen Javier Bardem és Jennifer Lawrence játéka teszi majdnem tökéletessé ezt az alkotást. Mindketten kitesznek magukért, sőt: én azt hiszem, most fedeztem fel először a szenvedélyt Lawrence karakterformálásában, szóval még az is lehet, hogy eztán kedvelni fogom. (Bardemről nem áradozok, mert akkor be kellene vallanom, hogy ő a kedvenc színészem és jönne egy csomó Almodóvar-utalás…) De ugorjunk vissza egy kicsit, ugyanis azt írtam, „majdnem tökéletes alkotás”. Azért van ott a majdnem, mert Aronofsky művének bizony hibái is vannak, s ezek épp azok, amik az erényei: a többféle értelmezési keret és lehetőség, a nyomasztó atmoszféra, a metaforák halmozása, s minden egyéb, amit már korábban – erényként –  említettem. Épp ez az oka annak, hogy egyesek imádják, mások viszont utálják ezt a filmet. Mert itt nem az van, hogy egyszerűen vagy éppen kicsit bonyolultabb formában eljutunk A-ból B-be, hanem, hogy azt is megkérdőjelezzük, létezik-e A vagy B.

anyám!

Forrás: theverge.com

A Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream, 2000), A forrás (The Fountain, 2006), A pankrátor (The Wrestler, 2008) és a Fekete hattyú (Black Swan, 2010) című filmeket jegyző Aronofsky legújabb mozgóképe nem szól mindenkinek, ám nem is ez volt az alkotó célja. Önbizalma teljében figyelmen kívül hagyta a nézői elvárásokat és elmondta mindazt, amit el akart mondani. Most először ízig-vérig szerzői filmet készített, ő maga pedig filmszerző (auteur) lett – hangozzon ez bármilyen szentimentálisan. Elvégre – ahogy annak idején Jacques Rivette megfogalmazta –, ezt a rangot a filmrendezők közül csak az érdemli meg, aki képes „egyes szám első személyben szólni hozzánk”. Darren Aronofsky megérett a címre. De persze, lehet vitatkozni. Csak nem érdemes.

Értékelés: 82/100

John

Darren Aronofsky kreativitásának már sok minőségin elkészített és – a szó abszolút pozitív értelmében! – felkavaró filmet köszönhetünk, a legutóbbi Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált anyám! című művét azonban egyenlő arányban kísérte taps és kifütyülés. Előbb-utóbb minden művész életében elérkezik az a pillanat, amikor létrehozza a közönségét tökéletes ötven-ötven százalékban megosztó művet, és úgy tűnik, nála ez most jött el. Lássuk hát, mi volt olyan felháborító/fantasztikus minden filmek anyjában.

anyám!

Forrás: whereisthejump.com

A bevezető után a nagykönyv szerint a történetösszefoglaló következik, jelen esetben azonban azt kell mondjam, nem beszélhetünk ilyesmiről. Természetesen van egy alap váz, az anyám!-ban azonban még nevekkel sem tudok szolgálni. Az egész mű maga a nagybetűs SZIMBOLIZMUS, majdnem mindennek átvitt értelme van, mélyebb jelentése – kész enciklopédiányi szimbolika! A rend kedvéért viszont illik elmondani a vázat: Jennifer Lawrence a kis túlzással, de máris aggszűzi életet élő szép és törődő feleség férje, Javier Bardem oldalán, akit előző felesége, majd háza elvesztése után még írói válsággal is sújtanak az égiek. Matt házuk alig várja, hogy a gondos asszonyi kéz új életre keltse, mikor a házaspár nyugalmát váratlanul megzavarja két látogató, Michelle Pfeiffer és Ed Harris (mivel a történetben nincsen nevük, csak „Ő”-ként Him és Her megszólítást kapnak, csupán a színészek nevei maradnak a karakterek azonosítására), majd később követik őket fiaik is. A feleség megdöbbenésére férje meginvitálja az idegeneket: maradjanak náluk és érezzék otthon magukat – noha az asszony kezdetben kardoskodik a döntés ellen, ura és ez esetben tényleges parancsolója nem tágít, így kénytelen kötélnek állni. Mire azonban belenyugszik otthona panzióvá alakulásába, egy reggel arra ébrednek, hogy az egyik fiú brutálisan végzett testvérével…

Nem lehet nagyon tovább menni az események leírásával, mert ettől a ponttól kezdve hivatalosan is elveszik az a néző, aki kézzel fogható történetbe akar belekapaszkodni az értelmezés során. Mint említettem, a film tömény szimbolizmusra épül, éppen ezért nehéz egyenes választ adni az egyébként nem olyan nehéz kérdésre: miről is szól tulajdonképpen a film? Már az első megjelenése után sok teória született arról, miről is szól valójában az anyám! – a megfejtés munkálatába maga az alkotó is besegített –, így időt és energiát megtakarítva megosztom a legvalószínűbbet: a filmre úgy kell tekinteni, mint egy nagy bibliai adaptációra. Jeniffer Lawrence az Anya, Földanya, Javier Bardem Isten, Michelle Pfiffer Éva, Ed Harris Ádám, egymást gyilkoló csemetéik pedig egyértelműen Káin és Ábel.

anyám!

Forrás: imdb.com

Nem túl etikus rásütni valamire, hogy „rossz”, csak mert az ember személy szerint nem érti – én sem teszek ilyet. Az anyám! rettenetesen összetett szimbólumrendszeréhez nemcsak megfelelő háttértudás, de hangulat is szükséges – bármelyik hiányában oda az élmény. Azt ellenben bűntudat nélkül kijelenthetjük, hogy a film kissé kuszára sikeredett. Akárcsak a sztori esetében, a váz tisztán látható és könnyen megérthető, az azonban, ami rá épült, bizonyos pontokon embert próbáló feladatok elé állítja a nézőt.

A szereplőkről könnyebb lelkiismerettel tudok nyilatkozni, különösen, ami a főszereplőt illeti. Javier Bardem klasszikus „meg nem értett, válságot átélő” művész tele frusztrációval és elfojtott agresszióval, ezt pedig sikerül minden vonásával átadnia. Michelle Pfeiffer és Ed Harris nem nyújtották életük legkiemelkedőbb teljesítményét, ám negatívumot se nagyon lehet mondani az alakításukra. Mindkettejük személyisége kissé olyan, mint a rossz gyerekeké, akik Apát szeretik, kedvesek vele és jól viselkednek előtte, az utált Anyával azonban mostohán bánnak, gúnyolják és örökké keresztbe tesznek neki. Érdekes karaktert kaptak és amennyire kellett, át is adták azt a közönségnek. Végül következzen a pasztell hab e véres tortán: főszereplőnk, a lelki dráma rivaldafényében fürdő Jennifer Lawrence úgy elbukott, mint Ádám és Éva a Paradicsomban. Mintha az egyetlen rendezői utasítása irányában az lett volna, hogy legyen 120%-ban rémült. Ijedt, reszkető hősnőnk már akkor szinte pánikrohamot kap, amikor még fogalma sem lehet róla, milyen veszély szabadult rájuk és férje milyen titkokat rejteget, ezzel pedig nem csak előre lelövi a poént, de megöli a hangulatot is. A képsorok nagy részében megtartja a „miért bántasz?” ábrázatot és csak nagyon ritkán sikerül némi színt vinnie a játékába. Valahogy olyan érzést keltett, mintha a színésznő túlságosan is azonosult volna a szerepével: egyszerűen nem akart a filmben lenni.

anyám!

Forrás: theplaylist.net

A látványban szerencsére nem kellett csalódni, bár Darren Aronofsky esetében ez a veszély sohasem fenyeget. Az idő előre haladtával korábbi munkáinak sötét színvilága előtűnik a kihalt kórházat idéző fehér ház falai mögül, a néző pedig lubickolhat a kissé horrorisztikus, de mindenképpen félelmetes látvány szépségében.

Minden vita és kétely ellenére – vagy éppen azért – az anyám! 2017 egyik legnagyobb filmje, egy olyan alkotás, amely mellett nem lehet elmenni, és nem is ajánlatos. Jól meg kell választani az időpontot, ez nem egy „van kedved mozizni?” film, viszont egyáltalán nem olyan érthetetlen és „ostoba művészfilm”, mint ahogyan a világháló nagy része igyekszik beskatulyázni. Mint egy barokk festmény esetében: készüljünk fel vérre, fájdalomra, félelemre, árulásra, rengeteg vallási szimbólumra, és akkor nem ér minket kellemetlen meglepetés.

Értékelés: 57/100

IMDb: 7,1/10

Mafab: 63%

Ezek is tetszhetnek...