Ausztrál exploitation nagyvad - Razorback kritika - Corn & Soda

Ausztrál exploitation nagyvad – Razorback kritika

Fordítsuk el a fejünket a mozipremierek, fesztiválbemutatók és az idei aranyszobrocskákat latolgató írások nem mindig valós izgalmaitól, majd térben és időben rugaszkodjunk el kicsit az “itt és most”-tól. Szemünk fókuszát finoman tekerjük vissza, egészen a ‘80-as évek derekáig, a térképen pedig jó pár szélességi fokot átugorva célozzuk be a kenguruk földjét. Ha ez megvan, már csak annyi a feladatunk, hogy lexikonunkat az ozploitation címszóhoz lapozzuk – ami, ha az egyszerű halandó nem tudná, az exploitation erszényes megfelelője –, és ha jól dolgoztunk, a fenti kritériumok együttes metszéspontjánál a következő címszót olvashatjuk szép, nagy, nyomtatott betűkkel: RAZORBACK (1984). Alatta a kép:

forrás: Supernatural Movies

Nem kellenek különösebb művészettörténeti előismeretek ahhoz, hogy meghalljuk, mit akar mondani nekünk ez a plakát. A színek, az ecsetvonások harsány stílusa, a tipográfia, mind egy letűnt kor jelzőit visszhangozzák: zabolátlan leszek és hangulatos, lesz bennem dráma, lesz bennem kaland, néha megcsillantom a horrort, miközben minden valószínűség szerint kiborul majd pár hordónyi művér. És még azt mondja, bitang jól fogsz szórakozni.

Beth, a kiküldetésen lévő new yorki riporternő eltűnik Ausztrália egyik porlepte kisvárosából, ahol a kenguruvadászatról kellett volna anyagot gyűjtenie. Valószínűleg csak nem bírta a sivatagi levegőt, de az is lehet, hogy két patkányképű helyi tahó, Benny és a testvére Dicko, a közeli kisvárosból épp jókor volt jó helyen ahhoz, hogy egy elég naturális jelenetben bemutassák, milyen az ausztrál vendégszeretet. Az incidenst egy óriásira nőtt vadkan támadása zavarja meg, a jelenet lezárása pedig egyben az addig főhősnek gondolt Beth életére is pontot tesz. Hamarosan a nő férje érkezik a helyszínre, hogy utána járjon az eltűnésének. Hozzá csapódik egy idősödő, helyi vadász, aki évekkel azelőtt hasonló körülmények között veszített el valakit (ezt látjuk a gyönyörűen fényképezett nyitójelenetben), azóta pedig csak arra vár, hogy végre kiereszthesse bosszúszomját.

Az ausztrál filmek mindig rendelkeztek azzal a pár méternyi előnnyel, aminek köszönhetően még egy kalászsimogatós romantikus western, vagy akár egy hurkatöltős trancsír-horror is szolgálhat emlékezetes pillanatokkal. Mindjárt mutatom is, miről beszélek:

forrás: Supernatural Movies

Ausztrália lélegzetelállító, kietlen tájai maguk szülik a történeteket, elég csak kisétálni a közeli síkságra, megnyitni az elmét, és hagyni, hogy megrohanjanak az intuíciók. Valami ilyesmit tehetett Russel Mulcahy, a videoklip esztétika egykori keresztapja is – akinek rovásán elsősorban az MTV-éra nyitószámának, a The Buggles Video Killed the Radio Star kultikus videoklipje, később pedig a Hegylakó (Highlander, 1986) első és második része terpeszkedik – de gyaníthatóan inspirálódott ő máshonnan is, persze a nagyoktól nyúlni ugyebár nem szégyen. Spielberg ezerfogú műfaji alapvetése, A cápa (Jaws, 1975) szolgáltatta a fő csapásirányt, de halványan George Miller magas oktánszámú gitárslide-operája, a Mad Max (1979) is megtette a magáét, és ez jó is áll a filmnek.

Maga a lény megépítése nem kevesebb, mint negyedmillió dollárt emésztett fel a film amúgy sem túl vaskos költségvetéséből, ennek ellenére az életnagyságban megépített vadkan figura jelenléte a filmben másodpercekben mérhető csupán, és akkor is csak részleteiben mutatkozik. Egy gyors közeli az agyarakról, egy elsuhanó lapocka, egy húsos karaj, és hozzá a csontropogtatós, zihálós, nyáladzva hörgős hanghatások. Itt köszön vissza igazán A cápa-hatás, hiszen ahogy Spielberg tette pár évvel azelőtt, úgy Mulcahy is a film legvégéig rejtegeti a szörnyét a néző elől, a két film nagyjából hasonló mechanizmusok mentén dolgozik.

forrás: Supernatural Movies

Szintén a rendező érdeme, hogy a Razorback összes fontosabb karaktere mennyire hatásosan bontja ki magát a film egy adott pillanatában. Elég hozzá egy beszédes szögbe állított kamerakép, vagy egy hosszabb jelenetsor ügyesen végigvitt csúcspontja, melyek aztán halványan előre is vetítik, ki milyen sorsra számíthat a végkifejletig.

Mint mikor a film elején Dicko kirángatja a tehetetlen riporternőt a kocsijából, a fivére, Benny meg közben a saját járgányukra szerelt fényszóróval világítja meg őket. Ez már önmagában is egy nyugtalanító jelenet, de mikor Dicko a készülő erőszaktól felajzva hátra sandít testvére felé, a visszaverődő fény egy pillanatra természetellenes csillogással dereng fel a szemeiben. Az az érzésed, mintha egy megvadult dingó készülne széttépni egy út szélére sodort kisállatot. A nézőben feltódul a tehetetlen düh – pont ez a rendező szándéka –, és ekkor ráébred, hogy Dicko barátunk a film vége előtt még nagyon pórul fog járni, egyszerűen azért, mert így kell lennie. Mert nincs az a rendező, aki elvenné a nézőitől azt az örömöt, hogy lássák ezt az utolsó kis patkányt kifordított belekkel. Vagy mert az olyan vidékeken, mint Ausztrália pusztaságai, a megvadult dingókat lelövik.

forrás: Supernatural Movies

Ugyanilyen hatásosan összerakott pillanat, mikor több kudarcba fulladt hajsza után az öreg vadász végre szemtől szembe kerül a szörnnyel. Vendettától fűtve ráemeli a puskáját a vadkan távoli, erőteljes sziluettjére, közben minden bizonnyal találkozik a tekintetük, mint egy spagetti western leszámolás-jelenetében. És akkor a disznó egyszer csak meglódul, halljuk a puskalövéseket, de hiába, már úgyis tudjuk, hogy végződik majd a vadász története.

A szörny halállistája ugyan nem túl hosszú, de ha a film egy adott pillanatában megöl valakit, annak mindig nagy drámai értéke van, tehát nem csak puszta ágyútöltelékeket zabál, mint ahogy azt egy szokványos horrorban szokás. Azzal, hogy mindig a megfelelő embert vonja ki a forgalomból, a háttérből szépen tovább mozdítja a történetet, és így túlnő az ügyeletes riogató szerepkörön.

forrás: Supernatural Movies

Fújjuk le a vastagon megült port erről a zabolátlan, ausztrál exploitation gyöngyszemről, és áldozzunk rá egy rekesz jobbféle sört a barátokkal az otthoni kanapé-oltárunkon, mert megéri. A szemkápráztató operatőri munka, a film közepén váratlanul ránk törő egyperces LSD trip jelenet, a Mad Max 2-ben (1981) is domborító Arkie Whiteley napbarnított idomai, és az oly sokszor visszasírt ‘70-es, ‘80-as évek csiszolatlan, lekerekítetlen, bárdolatlan látványvilága és hangulata mind ott van a Razorbackben, és arra vár, hogy megmutasson egy multiplexek, Blu-Rayek, torrentek és Netflixek előtti világot. Ha szeretnéd.


Értékelés: 70/100

IMDb: 6,0

Mafab: 67/100

Ezek is tetszhetnek...