Az Ady novellapályázat győztes művei – Első helyezett: Lőrincz Virág Boglárka – Szívek távoli mosolya, ... - Corn & Soda

Az Ady novellapályázat győztes művei – Első helyezett: Lőrincz Virág Boglárka – Szívek távoli mosolya, …

Meggyújtok egy cigarettát és mélyet szívok belőle. A szél vidáman kócolja a hajam, és a tücskök is úgy ciripelnek, mintha ez lenne a világ legboldogabb éjjele. Valóban a legboldogabbnak kéne lennie.

Nagyjából a szál felénél tartok, amikor valami hangos zümmögéssel a fejemnek koppan.

Odacsapok, ingerülten a gondolattól, hogy még az esküvőm napján is képes egy darázs áldozatként engem kipécézni! De aztán világossá válik számomra, hogy csak egy szentjánosbogár, mely imbolyogva tovarepül az éj sötétjébe.  

Most, hogy jobban odafigyelek, nem ő faja egyedüli képviselője, aki ide merészkedett ma este; amit az imént tücsökciripelésnek véltem, rá kell jönnöm, hogy egy raj szentjánosbogár. Sőt, talán több tucat raj is. Az épület mögött elterülő erdő nyüzsög tőlük. Biztos van egy nagyobb tó a közelben. Mikor legutóbb ennyi zümmögő fénypont vett körül, hálózsákban aludtam (azaz próbáltam aludni), pontosan egy ilyen nagyobbacska tó partján. A túlsó part olyan 200 méterre lehetett, széltében úgy festett, mintha a végtelenbe nyúlt volna. Lillian szerint feneketlen is volt.

Természetesen nem volt az, ezt mindketten tudtuk, de Lillian szerette a titokzatos helyeket, főleg, ha közben rekordot is döntenek. Valamikor régen, 1300 körül, mielőtt az emberek rájöttek, hogy Amerika is létezik, ez volt a világ legmélyebb tava, bár az akkori mélység-spekulációkban nem bíznék, de Lilliannek nagyon tetszett a hely története, így persze oda mentünk, amíg otthon a család karácsonyozott. Azért alkalomhoz illően piros hálózsákot vittem, amiről Lillian meg is jegyezte, hogy olyan, mintha egy hatalmas, mérgező hernyó mellett feküdne. Ezen elnevetgélt egy darabig, amíg el nem kezdtem embertelen hangokat hallatva kúszni felé, időnként azt kiáltva, hogy “lerágom az arcod!” A vége persze az lett, hogy csókolóztunk, amit csak egy szentjánosbogár-raj ijedt felrebbenése szakított félbe, s az is csak ideiglenesen.

Az emlék eltölt melegséggel, ám nem tart sokáig. A csókjára gondolok, s a hirtelen támadt keserű íz tompítására, hosszat szippantok a cigarettából. Bárcsak itt lehetne! Rossz érzés fog el, hogy erre gondolok, így igyekszem elhessegetni.

Kifújom a füstöt és nézem, ahogy nyúltan elhömpölyög a félhomályban. Nyúlik, fölfelé, egyre szakadatlan, majdnem olyan, mintha alakot öltene, ami természetesen lehetetlen, most mégis ez történik. Lassan formálódik meg, először csak, mint egy árnyalak, majd két kar természetellenes kecsességgel kiemelkedik, a törzs, a vállak a fejtől különálló egységgé alakulnak, s még letagadhatnám, hogy felismerem, de amikor arca vonásai is kisimulnak, elakad a lélegzetem.

Füst-Lillian leereszkedik elém, és olyan könnyedséggel mosolyodik el, mintha nem a repülőgépe zuhant volna le, hanem csak elesett volna biciklizés közben, én meg minden áron Cansetent akarnék a lehorzsolt térdére kenni. A piros “bad choises make good stories” feliratú felsőt viseli, azt, amiben utoljára láttam, s melyet anno valahol Németországban vett, és melyen elírták a második szót.

A levegő lehűl, vagy talán csak az én végtagjaimból fut ki a vér, ahogy ott áll előttem, egy karcolás nélkül. Megfordul a fejemben, hogy hallucinálok vagy álmodom, de amikor Lillian megszólal, minden gondolat kifut a fejemből.

– Holla! Hiányoztam? – önmagába véve elég baljós hangzása van annak, így, hogy “hiányoztam?”, de Lillian akár konyhakéssel, vérrel borítva is kopoghatna az ajtómon, én beengedném.

Apropó, vérrel borítva…

– Meghaltál. – jelentem ki, mert úgy tűnik, ő nincs tisztában ezzel a ténnyel. – Ott voltam a temetéseden. Lezuhant a géped Anglia felé. Darabokban kéne lenned, valahol a föld alatt, nem pedig cigifüst-fellegként jelenéseket rendezned, mint egy totemállat!

– Harper…

– Biztos volt valami az italomban, vagy kezdek becsavarodni, bár reméltem, előbb még felnevelhetek pár gyereket…

– Harper.

– De nem, úgy tűnik, életem hátralevő részét párnázott falaknak csapongva fogom tölteni, magamat ölelgetve és a Yellow submarine-t énekelgetve.

– Harper!

– In the town where I was born…

– Harper! – végre kizökkent a monológozásból, amikor karon ragad. Érintése szinte jeges, ami sokkal inkább megfelel a halottaktól való elvárásoknak, mint az elbűvölő mosolygás. Egy hosszú, rettentően hosszú pillanatig csak a szemét látom, mindössze egy szürke lenyomata az igazi Lillian smaragdzöldjének, a mögötte rejtőző érzelmek torzított tükre. Ha még foglalatoskodnék az írói szakmában, most leírnám ezt a gondolatot, de pénzügyesként nyugodtan beleveszhet a feledés űrjébe.

Mély lélegzetet veszek.

– Tudom, rengeteg kérdésed van, – szól közbe Lillian, mintha olvasna a gondolataimban, és valóban úgy érzem, hogy tényleg ezt teszi – de nincs sok időm, úgyhogy térj a lényegre.

– Létezik Isten? – bököm ki gondolkodás nélkül.

– Nem tudom, nem találkoztam vele.

– De túlvilág van?!

– Az van.

– Hm, hm… – ezt emésztgetem egy darabig. – És miért vagy itt, így a semmiből, három év után?

– Át kell adnom egy üzenetet odaátról. – majd bizalmasan suttogni kezdi:

“Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.”

Sokatmondón hümmögök egy kicsit, átforgatom a szavakat elölről hátra, majd fordítva is, csak a biztonság kedvéért, minden szavat egyesével végigveszek, végül elkezdek azon gondolkodni, vajon a ‘szót’ vagy a ‘szavat’ a helyes ragozás, de nem jutok semmire. Az üzenet ismerősnek rémlik, de nem értem.

– És ez mit jelent? – szegezem neki a kérdést. Sosem értettem igazán a verseket.

Lillian egyszerűen elneveti magát.

– Fogalmam sincs! Ezt kaptam annak fejébe, hogy kijöhessek. Reméltem, neked majd mond valamit.

– Hát, nem mond. – aztán rövid töprengés után hozzáteszem – Hogy kijöhess?

– Erre most tényleg nincs időnk. – megajándékoz azzal a könyörgő arccal, ami mindig is idegesített.

– Akkor mire van időnk?

– Ne kezdd ezt…

– De mindig ez van. Amikor éltél, akkor is…

– Amikor éltem! Épp ez a baj, Harper!

– Nekem mondod? Három éve gyászollak! – a szavak csak úgy kicsúsznak a számon mielőtt végiggondolnám őket.

– Pont ez az, Harper, pont ez a probléma…

– Tehát most már probléma vagyok?

– Hogy három éve nem hagysz nyugodni!

– Én nem hagylak nyugodni?! – hirtelen kiszorul a tüdőmből a levegő. Nagyon halkan suttogom: – Nyugodni?

– Igen. – Lillian mélyet sóhajt. – Igen, nyugodni. – még egy pillanatig hezitál, mielőtt új fenn nyugodtsággal kezd el beszélni – Sosem jutottam el a túlvilágra igazán. Limbóban vagyok, kardélen táncolok. – eddig kifakult cipőjét tanulmányozta, de most végre felnéz rám. – Nem tudok tovább lépni, amíg te nem lépsz tovább.

Mintha gyomorszájon vágott volna.

– De hát Parisa… – hebegem, de inkább próbálom magam meggyőzni, mint őt.

– Pontosan, Parisa. Itt van ez a remek lány, aki szeret téged, és még ma, a ti napotokon, is velem vagy.

– Nem mintha számítottam volna rá, hogy itt leszel…

– Rám gondoltál. – keresztbe fonja karjait a mellkasán és jelentőségteljesen rám néz. Mondandója hirtelen helyre kattan a fejemben.

– Nem ígérhetem meg, hogy nem fogok rád gondolni. – fanyarún rám mosolyog.

– Ne marasztalj tovább!

– Ezt, hogy érted?

– Bárcsak itt lehetne! – visszhangozza percekkel ezelőtti gondolatomat. Az arcom kicsit felmelegszik a ráébredéstől, hogy valóban az elmémben búvárkodik.

– Jó, értem.

– Harper, – hangja lágy, mégis úgy kapom fel a fejem, mintha ordítana – amikor eljön a Virradat, el kell engedned. A Bizottság úgy döntött, hogy mivel most “új fejezetet kezdesz”, ez a legjobb alkalom, hogy…

– Virradat? Bizottság? – szakítom félbe. Szája elé kapja a kezét.

– Az utóbbiról nem lenne szabad beszélnem. Azt nem is hallottad! – fura, hogy pont Liliannek ilyen titkos természetfeletti biznisze legyen, de most már csak vállat vonok. – A Virradat, ő… Olyan, mint a Kaszás, csak szebben öltözik!

– Értem… Vagyis hát nem értem, de elfogadom. – Épp csak befejezem a mondatot, egy vakító fénynyaláb esik az arcomra. Felemelem a kezem, hogy árnyékoljam az arcom, mégis a fény irányába hunyorgok. Időközben elkezdett feljönni a Nap.

– Itt van. – leheli Lillian – Nézd! – Egyébként sem terveztem elfordulni, de most igyekszem még jobban a hajnali ködre fókuszálni.

És tényleg ott van. Úgy húsz méter magasan a köd egy helyre sűrűsödik, enyhén csavarodik, akár egy hurrikán, majd felveszi a mögötte fénylő ég rózsaszínes-sárgás színeit, mint egy festmény, művészien utánozva a valóságot.

Az alak, aki leereszkedik elénk, lehet akár nyolcvan, akár tizenöt éves, nem tudnám megmondani. Ruházata kissé hippis, és haja – bár túl légiesen mozog a szélben, hogy tényleg haj legyen, inkább olyan, mint a pókháló, vagy amikor elkerülöd a másnaposságot – két fonatba fogva lobog mögötte, akár egy zászló, pedig még csak szellő sincs.

Vékony, de nem csontos kéz nyúlik felénk.

– Készen állsz? – Nem tudom, melyikünknek intézi szavait, de Lillian és én is együttérzőn hümmögünk, Lillian pedig még egy bólintást is belecsempész a válaszába. – Hát akkor? – tárja szét karjait a Virradat. Egy pillanatig hezitálok, mire hozzá fűzi felettébb egyszerű magyarázatát: – Vegyél búcsút tőle!

– E – e – ennyi? – sosem dadogok, így elég hülyén érzem magam, mikor most mégis így esnek ki a szavak belőlem, botladozva. Megköszörülöm a torkom. – Mármint hogyan? Van valami sablon, ami szerint…

– Mindig elfelejtem, milyen körülményesek az emberek. – sóhajt a Virradat – Ahogy akarod. Tőlem Shakespeare-t is idézhetsz, nem az a lényeg. Jelen kell lennem, amikor Végleg Elváltok, aztán kap a lány egy két hetes felfüggesztést, és ha tényleg hajlandó vagy tovább lépni, magammal vihetem.

– Értem. És mi van, ha nem vagyok képes?

– Az nem a te gondod.

– Aha. Bőbeszédű. – kész lennék még vagy húsz percig feleselni vele, ám Lillian gyengéden könyökön ragad, így rá terelem a figyelmem. Várakozón néz rám, de nem úgy, mint amikor elment egy hónapra Tibetbe és hagytam kiszáradni a szobanövényeit, inkább reménykedő pillantás ez, mintha most vallanék először szerelmet neki. Ismét megköszörülöm a torkom, de most csak, hogy időt nyerjek. – Lillian Hayward, – kezdek bele, és eddig ez így jó is, de utána elakadok – Te… Mindig is lenyűgöztél engem a kitartásoddal… Azt hittem, anyám keményfejű asszony, de hozzád képest ő piskóta!

– Harper…

– Tudom, nincs időnk. A lényeg az, hogy – ismét elakadok. Ez őrültség. A halott ex-barátnőm szellemével társalgok a lakodalmi ünnepségem utáni hajnalon a bálterem mögött, miközben mindenki más azt hiszi, a menyasszonyt keresem. Parisára gondolok. Azt mondta, mindenki úgy tudja, jól elbújtatták, de visszaszökött a hálónkba olvasni, mert Francis kikészítette az idegeit. Ha még egy szót szól a felelősségteljes gyermeknevelésről, hozzávágok valamit!

– A lényeg az, hogy te voltál a legjobb barátom, és még mindig az is vagy. Éppen ezért szeretném, ha jó helyen lennél, nem egy átkozott várólistán. Lillian Hayward, remélem, békében nyugszol majd.

Tekintetünk ismét összeakad, és eltart egy pillanatig, mire észreveszem a szemében gyülekező könnyeket. Halkan azt suttogja: – Köszönöm.

Tapsolás üti meg a fülem.

– Bravó! Ez gyönyörű volt! – áradozik a Virradat – Velős, de gyönyörű! Néha elfelejtem, miért is szeretem ezt a munkát annyira. – Úgy érzem, jobban is megfogalmazhattam volna a búcsúmat, és az öröme sem valami helyénvaló, de azért jól esik a dicséret. Meghajolok, mire ő dob egy virágot, ami köddé foszlik, mire elérne hozzám. – Akkor hát indulhatunk? – fordul Lillianhez.

– Azt hiszem, igen. – végre ismét mosolyog, és hirtelen belém markol a tudat, hogy most látom utoljára ezt a mosolyt. – Ég veled, Harper! – Fordul vissza hozzám. Igyekszem valami frappánsat összehozni válaszként, de torkomon akad a szó, és csak intek neki.

Ahogy odakerültek, ugyan úgy tűnnek is el; egyszerűen szétfoszlanak a napfelkeltében. Egyik pillanatban még ott vannak, a következőben már csak egy felhő, aztán, mintha az egészet csak álmodtam volna. Talán holnapra meg is győzöm magam erről.

Eltaposom a csonkig égett, kialudt cigimet, majd még utoljára belehunyorgok a reggeli napsugarakba.

Hogy is volt az az üzenet? „Őrzők, vigyázzatok a strázsán,/Az Élet él és élni akar,/Nem azért adott annyi szépet,/Hogy átvádoljanak most rajta/Véres s ostoba feneségek.” Azt hiszem, már kezdem kapiskálni. Egy új dallamot fütyörészve elindulok visszafelé a kitaposott úton. Parisa biztos szívesen mesél majd a könyvéről.

Ez is tetszeni fog...