Az Ady novellapályázat győztes művei – Második helyezett: Juhász Tamás – Mit visz a Holnap - Corn & Soda

Az Ady novellapályázat győztes művei – Második helyezett: Juhász Tamás – Mit visz a Holnap

A Holnap zenekar koncertjén káosz tombolt. Ákos a széttépett gitárhúrok között térdelve gitárja összetörésén fáradozott. BB dobszólót játszott, már ha a kakofonikus zajban a tamok különböző sorrendű püfölése annak minősül. Andy a mikrofon mellett négykézláb hányt. Gitárja pár méterrel arrébb hevert és sivító, gurgulázó hangokat küldött az erősítőnek. A biztonsági őrök kiabálva, taszigálva terelték kifelé a tömeget. Mindenütt rémült sikolyok, felháborodott megjegyzések repkedtek. Úgy tűnt egyedül Misi higgadt, bár abból, ahogy kitépte a basszusgitárból a kábelt látszott, valójában egy visszaszámlálás végén tartó bomba. Ekkor Váraljai rohant be a színpadra, nyomában három káromkodó hangtechnikussal. Ráordított Misire.

– Gyere segíteni! Azonnal le kell vinnünk Andyéket, mielőtt kárt tesznek magukban, vagy a cuccban.

Misi szó nélkül hátat fordított, és kivitte a gitárját a takarásba. De egy perccel később visszatért, egy dühös megjegyzést vetett Váraljainak, majd „lefegyverezte” a még mindig hadonászó BB-t és kivitte a színpadról.

Dél volt mikor Andy magához tért. Fájt a feje, égett a gyomra, és a szobája mintha négyezer darabos puzzle-lé változott volna. Nyögve talpra kecmergett, szétszórt ruháit félrerúgta, egy székről felvette kinyúlt köntösét és tántorogva elindult kávét főzni. Nekidőlt a konyhapultnak, hallgatta a kávéfőző harákolását és igyekezett visszaidézni az előző estét.

Addigi történetük egyik legnagyobb koncertje előtt álltak. Az elővételes jegyek olyan gyorsan fogytak, hogy a Zenergy klub kénytelen volt egy kora-esti koncertet is beiktatni. Beállás után az öltözőben megjelent „Pál atya” aki – ahogy a fiúk az Extasyt hívták – „úrvacsorát” osztogatott. A srácok szokás szerint heccelődtek a tüntetőleg félre vonult Misivel, aztán bedobtak pár sört, meghallgatták menedzserük, Váraljai unalomig ismételt biztatásait, majd kimentek a színpadra.

A tinédzser közönség sikított vagy transzba esve kiabálta a nevüket, miközben belekezdtek első nagy slágerük, a „Párnák közt veled”-be.

A koncert sikerét jól mutatta, hogy a közönség csak a negyedik ráadás után engedte le a fiúkat a színpadról. Szusszantak egyet, és máris kezdődött a közönség találkozó.

A dedikáló asztalt a rajongók szabályszerű ostromgyűrűbe fogták. Andy úgy érezte, mintha az állatkerti simogató egyik kis állata lenne. Kezek nyúltak felé, lökdösték, a fülébe kiabáltak.

Aztán megjelent a lány. Vihogott és egy papírfecnire autogramot kért. Majd pirulva mondta.

– Megkérhetlek arra… hogy izé… Szóval az izzadságodat rákennéd?

– Mi van? Jézusom! Ne!

– De, komolyan. Légyszi!

– Figyelj, a rajongásnak is van határa.

– Jó-jó. – mondta lemondóan a lány. – Legalább egy szívecskét rajzolj oda!

Andy sóhajtott, de megtette. Utána undorral vegyes megkönnyebbüléssel visszaadta a fecnit. A lány mosolyogva megköszönte és mintha intene, felemelte a kezét. A fiú érezte, ahogy a papír végig csúszik verejtékes homlokán. Ekkor eltört benne valami. Felpattant, és kíméletlen taszigálásokkal elindult vissza a backstage-be. Mire az értetlen zenésztársak utolérték, már az öltözőben ült, kezében egy üveg whiskey-vel. Még poharat sem vett elő, csak döntötte magába.

 Az este további része egyre kopottabb filmszalagként maradt meg. Derengett menedzserük dorgálása, amiért a rajongók előtt így viselkedett, „Pál Atya” újabb „Úrvacsorája”, a függöny mögötti éles szóváltás Misivel, de a koncertből szinte semmi. Andyt a gondolatkockák közül kopoktatás rángatta ki.

– Misi! De jó, hogy jössz! Épp rád van szükségem. Kérsz kávét?

– Kösz nem, már ittam.

– Próbálom visszaidézni a tegnap estét, de nem sikerül. Remélem szokásodhoz híven te józan maradtál. Elmesélnéd a második koncertet?

– Öm, igen, – mondta Misi zavartan – tulajdonképp ezért jöttem.

Andy nevetve kérdezte.

– Tudtad, hogy semmire se fogok emlékezni?

– Is. De elsősorban azért, mert a tegnapi viselkedésed minősíthetetlen volt. Andy, elegem volt. Én ezt nem csinálom tovább!

– Jajj ne! Már megint?

– Andy hallgass meg, ez most komoly.

– Ugyan Misi, ez már a harmadik eset… legalább. Legutóbb nyár végén a rengeteg koncertből volt eleged, azelőtt abból, hogy Váraljai mindent a kezében tart…

– De most tényleg. Unom, hogy a pesztrátok vagyok. Unom a tivornyákat, és azt, ahogy tönkreteszitek magatokat meg a produkciót. Nem először álltál színpadra így, de ez volt a legdurvább. A koncertet félbe kellett szakítani. Az emberek követelik a pénzüket, tele van velünk a bulvár. – mondta, majd újságokat dobott az ebédlőasztalra.

Andy kávéval a kezében odacsoszogott, és aggodalommal vegyes kiváncsisággal lapozgatni kezdett. Az újságok címoldalán dőlt betűkkel ez kiabált: „Tivornya a színpadon, verekedés a nézőtéren.” „Részeg tombolás, ez a Holnap koncertje.” „Bedrogozott tinisztárrock.”

– Na jó, talán tényleg kicsit túllőttünk a célon.

– Régen ez nem fordulhatott volna elő. Emlékezz a kis klubos időkre!

– Kezdünk lassan? – Kérdezte Ákos.

– Igen. – Felelte Andy.

– Akkor hozok még egy sört. Andy, kérsz valamit?

– Kösz nem. De neked is ez az utolsó. Tudod, koncert után annyit iszol amennyit akarsz, de a részegség a közönség teljes semmibevétele.

Tíz perccel később a zenekar a húrok közé csapott. A színpad közelében ülő 20-30 ember – a barátokból álló kemény mag – lelkesen tapsolt, a többi egyetemista csak kíváncsian odanézett, majd beszélgettek tovább. Andyt elkeserítette, hogy bio hifitoronynak nézik.

Tudta, hogy jók a dalai és dühítette, hogy társadalom kritikus szövegei lepattannak az érdektelenség faláról. Növekvő agresszivitással igyekezett magukra vonni a figyelmet, sikertelenül. Kiábrándultan jöttek le a színpadról. A kemény mag együttérzően gratulált, mikor egy öltönyös, nyakkendős harmincas odalépett Andyhez.

– Szia! Váraljai Gábor vagyok. Hallgattam a koncerteteket, gratulálok! Beszélhetnénk négyszemközt?

– Igen. – mondta kedvetlenül Andy.

Kint a folyosón Váraljai így folytatta.

– Én az Új dalok tehetségkutató főszervezője vagyok. Ez egy underground zenekaroknak szóló verseny. A díj tévés megjelenés, koncert sorozat, kiadói szerződés. Érdekelne titeket?

– Láttad a koncertünket, nem? – Kérdezte gúnyosan Andy. – Eget rengető siker volt. Egy tehetségkutatón szerinted nagyobb lenne?

– Van bennetek potenciál. Jó zenészek vagytok, a dalok se rosszak, és te a nagy szemeiddel nagyon szuggesztív frontember vagy.

– Köszönjük. Mondjuk szerintem a dalaink a „nem rossz”-nál jobbat érdemelnek.

– Túl bonyolultak. Manapság senki sem akar forradalmat. A világmegváltó gondolatok ideje elmúlt.

– Én nem akarok bugyuta popdalokat írni holdfényről, szerelemről, bulizásról. A művész küldetése ennél sokkal fontosabb.

– A jó pop dalhoz tehetség kell. A slágerszerzők tudnának másról írni, csak elfogadták, hogy arra nincs igény. – Váraljai felemelte a kezét, hogy Andy ne vágjon közbe. – Hallgass ide: írj egy „bugyuta” számot, nevezzetek be vele az Új dalokba, és meglátjuk mi lesz. Vesztenivalótok nincs.

– Átgondolom.

– Szerettük volna megváltani a világot. Új hangot, témát, kifejezésmódot akartunk hozni a rockba. Ma meg…? Mi az üzenetünk? Carpediem, szeress minél többet, jobban, és ha már unod dobd el. A dalaid szépre festett tojáshéjak.

– Már megint itt tartunk. – Sóhajtotta fáradtan Andy. – Ezt már annyiszor megbeszéltük. A közönségnek nem kellettek a forradalmár dalaim. Nem világmegváltást akarnak, csak bulizni.

– Most Váraljai beszél belőled. Ákost meg BB-t értem, ők csak élvezni akarják az életet. Sosem hittek semmilyen művészi küldetésben, de te igen.

– És mire mentem vele?  – Kérdezte gúnyosan Andy. – Játszhattam őket pár barátunknak, míg ránk nem untak, részeg alkesz negyveneseknek, meg ránk szaró egyetemistáknak.

– Most viszont sikerünk van, csak nem úgy ahogy akartad. Ezért a piába, meg a bogyókhoz menekülsz.

– Mondd, mit tudsz te erről? – csapott az asztalra Andy. – Soha sem próbáltad ki a tudatmódosítókat, annyira rettegsz, hogy elveszted a kontrollt. Én élvezem a sikert. Ezek csak a velejárói.

– Ezt ugye te sem hiszed el? Ha élveznéd, tegnap azzal a kiscsajjal kikezdtél volna, nem vonulsz az öltözőbe,mint egy sértődött páva. Mindegy. A te dolgod. A lényeg, hogy nem csinálom tovább.

– És majd két hét múlva visszajössz,mint a legutóbb.

– Nem, ezúttal nem. – Mondta Misi és felállt. – Hittem, hogy ez csak egy kitérő. Hogy rájössz, nem adhatjuk fel az ember szépbe-szőtt hitét az állat-hős igékért, a demagóg közhelyekért. De úgy tűnik nem.

– Hát jó, menj! – mondta némi kihívó éllel Andy. – Meglátjuk meddig birod.

Misi elindult kifelé, de az ajtóból még egyszer visszanézett. Andy esdeklést látott a szemében. Mintha kérné: “Hívj vissza! Mondd, amit rég, a nehéz időkben, hogy: Mi a legcsúcsabb csúcsra tartunk, és csak együtt érhetünk fel.” De Andy nem szólt. Dacosan elfordította a fejét, és így Misi már nem láthatta az arcán átsuhanó szégyent.

Az ajtó csapódás lélekharangként csengett Andy fülében. Bebotorkált a hálóba, leroskadt az ágyra és csak bámult maga elé. Képek villantak fel: első közös zenélésük Misivel, a tisztelet, amivel Misi hallgatta a dalait; a zenész keresés; a Holnap első koncertjei.
A nagy álmok, ahogy tömegek skandálják a szövegeit és éneklik új idők új dalait.
A kudarcok, az érdektelen közönség, a rozsdás mikrofonok, recsegő hangfalak, az útiköltségre sem elég gázsik, amitől a szervező már nagyvonalúnak érezte magát.
Az Új dalok verseny, a győzelem mámora, a rajongó tinilányok, az első lemez, ami két hét alatt bearanyozódott.

Nincs igaza. – Gondolta Andy. – Jól döntöttem. „Jó pop dalhoz is tehetség kell…” – Csengett a fülében Váraljai hangja. De szinte rögtön hallotta rá Misi válaszát: „A dalaid szépre festett tojáshéjak.”

Kinek van igaza? Ha akkor nem fogadjuk el Váraljai ajánlatát, talán tényleg nem futunk be. De mi a helyzet most? Azok a tinik, akik ma még extázisban tombolnak a dalainkra, holnapra elfelejtenek. A jövő hangja, a nagy Holnap csak tegnap lesz. Mi pedig nosztalgia koncertekből, falunapokból tarthatjuk fenn magunkat. Már ha egyáltalán Misi kilépését túléljük.

Kénytelen volt belátni, Misi hite, józansága sokszor segített egyben tartani a csapatot.

– Mit szólna a közönség, ha ismét a régi Holnap lennénk? A megszerzett szeretet a magasban tartana minket akkor is? Ha nem: mi lesz belőlünk?

Hirtelen tudatosult benne, hogy nincs visszaút. Nem lehetnek a régi Holnap, mert megváltoztak. Megtanulták mi a siker, hogyan kell slágert gyártani. Profi zenészek lettek, már nem azok a naiv kezdők, mint két éve. Felépítettek egy brand-et, amit nem lehet csak azért lerombolni, mert rájöttek, másról akarnak énekelni.

Talán volt másik út. Ha nem fogadják el Váraljai ajánlatát, sok küszködés, kudarc után lehet, hogy befutnak. De égett volna még akkor a régi tűz? Vagy ha a verseny után visszatérnek a gyökerekhez és nem kezdenek futószalagon slágert gyártani. Ez lett volna a megoldás? De azzal kockáztatták volna a rajongók szeretetét.

És most nem ugyan ezt tennék? Nincsenek olyan régóta fenn, hogy egy hirtelen váltástól ne vesztenének embereket. De szerezhetnének másokat.

– Talánok, lehetett volnák… – gondolta mérgesen Andy. – Valójában félek kockáztatni. Feljutottunk egy csúcsra, de van még magasabb is. És ki tudja melyik út vezet oda: a régi, őszinte, amit a bizonytalanság sara tesz csúszóssá, vagy a járt út, amin könnyebb a haladás, de gyorsabb a zuhanás is?

Az utolsó döntés, amit hoztam, a nevezés az Új dalokra. Azóta csak sodródok. Arccal a reflektornak játszom, és nem nézem mi van még előttem. Mert akkor dönteni kéne. Az pedig felelősség.

Ez is tetszeni fog...