Az ember, aki füleket ad nekünk: Jacob Kirkegaard - Interjú - Corn & Soda

Az ember, aki füleket ad nekünk: Jacob Kirkegaard – Interjú

Jacob Kirkegaard Isfald – Live című munkáját tegnap este mutatták be az Akácfa utcai Lärmben. A dán művész főként audiovizuális installációkat és kompozíciókat készít, melyek középpontjában azok a hangok állnak, amelyek az emberi fül számára nem hallhatóak.

Forrás: fonik.dk

Forrás: fonik.dk

Kirkegaard 2013 júniusában két hetet töltött a grönlandi jégtáblák között, hogy rögzítse az olvadó jég és a leszakadó gleccserek zaját. Az ott kapott felvételekről készült hanganyagot a Sarkvidéken Innen És Túl című kiállítás programsorozatának keretei közt mutatták be.

A Lärm sötét és rideg termében egy rövid beszélgetéssel kezdődött az est, ahol bemutatkozott Jacob, s elmondta, mivel foglalkozik pontosan, milyen körülménye közt született meg a mű, illetve mire kell számítanunk. Ezt követően kialudtak a lámpák, s megkezdődött a negyvenperces utazás Grönlandra.

Forrás: fonik.dk

Forrás: fonik.dk

Az előadás halk ropogó, koppanó zajokkal kezdődött, amely még nem volt idegen a hallgatóság számára sem: a jég jól ismert hangja volt ez. Közben baljós, mély frekvenciák szólaltak meg, amelyek már előrevetítették a hanganyag jellegét, mivel ez volt a vihar előtti csend. Néhány perc után lehullott az első gleccser oly mértékű robajjal és mennydörgéssel, hogy nem volt ember a teremben, aki ne tekintett volna fel a mennyezetre, vajon nem az szakadt-e le éppen. Átható, erőteljes rezgések, robusztus dörrenések, nyikorgások, és a folyamatosan csepegő víz egyvelegének a jelentőség- és méltóságteljes kinyilatkoztatása ez, amelyet hallgatva kénytelenek vagyunk magunkba szállni, elgondolkodni, s belátni, hogy mi emberek vendégek vagyunk csupán e Földön.

Rendkívül megrendítő, tanulságos és figyelemfelkeltő előadás az Isfald, ami legalább akkora hatást képes kiváltani hallgatójából, mint egy zene, s garantálom, hogy utána másként tekintünk a körülöttünk lévő világra.

Forrás: fonik.dk

Forrás: fonik.dk

A műsort megelőző órákban lehetőségünk nyílt magával a művésszel is elbeszélgetni, aki örömmel válaszolt kérdéseinkre:

Az első kérésem az, hogy mutasd be magad az olvasóinknak. Mit is csinál pontosan Jacob Kirkegaard?
Dán állampolgár vagyok, Dániában születtem. Hangművész vagyok, legalábbis a többség így nevezne, én inkább csak művésznek szeretem mondani magam. Legfőképp a hangok iránt érdeklődöm, de nem korlátozom be magam kizárólag ezek közé, installációkat és vizuális médiákat is készítek. Negyvenegy éves vagyok, és eredetileg a zenei szférából érkeztem. Később ébredtem csak rá, hogy sokkal inkább a hangok érdekelnek, amelyek körülvesznek, nem pedig a zene. Persze nagyon szeretem, és folyamatosan hallgatok is zenét, de rögzíteni a ténylegesen körülöttem lévő hangokat akartam, s azokkal dolgozni, ez érdekelt engem igazán. Húsz évesen fedeztem fel először ezt, és láttam, hogy tulajdonképpen képes is vagyok rá, mivel már hatéves korom óta vettem fel hangokat a magnómmal, amit az édesapámtól kaptam. Szóval az utóbbi húsz évemben hanganyagokat hoztam létre, amelyek olyan zajokon alapszanak, amik körbe vesznek minket. Úgy tizenöt éve pedig kiváltképp olyan hangok felé fordultam, amelyek nem hallhatók közvetlenül. Másképp szólva, fel akartam fedezni a világot egy szónikus, egyfajta hang felőli perspektívából, hogy a világ felszíne mögé láthassunk.

El tudnád mondani, hogyan készülnek ezek a felvételek?
Különféle eszközöket használok a felvételekhez, hogy begyűjtsem a világ hangjait, dolgokat, amiket nem érzékelhetek a fülemmel. Például ezt a darabot, amit ma este mutatok be, két eszköz segítségével rögzítettem. Egyik sem akusztikus mikrofon. Az első egy víz alatti mikrofont volt, aminek hidrofon a neve, amelyet egy kis csónakról beállítottam a grönlandi Ilullisat nevű jégfjordokban, húsz méterrel a felszín alatt. A hang ugyanis négyszer gyorsabban halad a vízben a levegőhöz képest. Gyorsabban halad, és nagyobb távot is tesz meg. Szóval a víz alól többet lehet hallani a jéghegyekből, mint a felszínen. Az egyik ilyen, amit a hidrofon segítségével rögzítettem, az a víz alatti környezet és leszakadó gleccserek karakteres hangja volt. A másik eszközt accelerometernek hívják (gyorsulásmérő). Ez egyfajta ipari eszköz, amely különböző rezgések mérésére szolgál, és én kontaktmikrofonként használom. A jég felszínére helyeztem, illetve nagy jégtömbökbe, hogy hallhassam a belsejüket. Szóval műszakilag ezeket az eszközöket használtam. Metaforikus értelemben – és ez egyfajta módja annak, hogyan is szeretek a munkámra tekinteni – a világ nem olyan, mint amilyennek látszik. Mindig van valami a háttérben. Ez igaz az emberekre is. Találkozol valakivel, és megismered a felszínüket, de valami mindig van mögötte. Így szeretem igazán felfedezni a világot.

Van valami célod mindezekkel? Szeretnél valamit üzenni azáltal, hogy megmutatod, mi van a dolgok mögött?
Igazából ez egy szenvedély részemről. Szenvedély a hangok és a világ felfedezése iránt. Nem kívánom megmenteni a világot, csupán felfedezni, hogy mi van a látszat mögött. Nem szeretem azt állítani, hogy van bennük egy üzenet, ugyanis ebben a világban számos ember próbálja megmondani neked, mit gondolj vagy hogyan érezz. Reklámok, politikusok stb. Én inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy itt van egy újabb módja, hogy megtapasztaljuk a világot. Lehet tudni ugyebár, hogy globális felmelegedés zajlik, és ez  kiváló lehetőség volna, hogy ezen keresztül megismerjük egy szeletét ennek a jelenségnek. Ebben az esetben a hangok szeletét. De ezt mindenki maga döntheti el. Nem akarom megmondani, hogy ez a globális felmelegedésről szól. Készítettem felvételeket Csernobilben is a radioaktív régiókban, vagy a falról, amelyet Izrael épített Palesztina köré. Most pedig már Magyarországon is épül egy kerítés éppen, és Trump is falakat akar emelni. Olyasmiket szeretek vizsgálni, amik itt és most történnek ebben a világban. Elég sok markáns vélemény van ezekkel kapcsolatban. Én azonban úgy érzem, kell egy hely, ahol lehet szemlélődni. Ahol nem kell véleményt kialakítani, kizárólag hallgatni és érezni például azt a falat, mivel ott van. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy tiltakozni kell ellene, vagy esetleg egyetérteni vele. Persze, hogy ellene vagyok a nukleáris energiának és a falaknak, de ez itt nem számít. Csak érezni akarom, ahogy a természet lélegzik, a vibrációkat, az egész atmoszféráját, hisz ez egy hatalmas energia. A falak és a globális felmelegedés is egy energia. Nekem pedig nem tisztem eldönteni, hogy helyes vagy helytelen dolog-e. A ma esti előadás felvétele, amelyben felvettük a leszakadó gleccsereket, néhány ember számára lehet, hogy egy elképesztően hűvös és ijesztő élmény lesz, míg mások klassznak és érdekesnek tartják majd.

A következő kérdésem épp ezekhez a hangokhoz kapcsolódik. Hogyan is tudnád leírni ezeket a zajokat? Ugyanis láttam egy interjút, ahol a grönlandi felvételeket egy festményként mutattad be.
Igen, ez így igaz. A frekvenciákat próbáltam meg leírni akkor. Vannak benne alacsony frekvenciák, illetve rögzítettem magasakat is a jégtömbökön belül, ahogy ropognak és recsegnek. Voltaképp nem is volt szándékos, ez már csak a végeredménye a projektnek, és számomra rettentő érdekes volt. Majd rájöttem, hogy ezek a robusztus zajok egy olyan mérhetetlenül nagy teret hoznak létre, ahol lényegében semmi sem történik. Ahol ott lehetsz te is, mintha csak a sarkvidéken volnál a jégtömbök közt. Úgy gondolom, a mély hangok erőt és hatalmat sugároznak magukból, mint egy erős, markáns energia, ahogy azt korábban mondtam. Olyasmit, ami a természetben zajlik, nem pedig egy mesterséges jelenség, amit valaki létrehozott. A hangoknak nincsen szándékoltsága. Önmagában létezik, valami eredményeképp. Mikor valami történik, s ezt követi egy zaj, én megyek, hogy előbb a zajt találjam meg, s hagyjam elbeszélni a történetét. A hangok folyamatosan megtörténnek önmaguktól. Szóval ezeknek az intenció nélküli hangoknak irányultságot kölcsönzök azáltal, hogy színhelyet adok nekik, akárcsak a ma este, és előadom őket.

Miért épp az Északi-sark és a gleccserek? Honnan jött az ötlet?
Az egyik legjelentősebb skandináv múzeum, a Luisiana Modern Művészeti Múzeum bízott meg ezzel. 2013-ban szerveztek egy kiállítást Sarkvidék (Arctic) néven, ahol festményeket mutattak be a régmúltból, amikor még az Északi-sark felfedezésre várt, és az embereknek csak halvány elképzelései voltak arról, hogyan is nézhet ki. A gyarmatosítás történetét mutatta be, mikor a britek odahajóztak és expedíciókat indítottak, amiről aztán tudjuk, hogy végül sosem tértek vissza, és egymást kellett megenniük. Szóval én voltam az egyetlen művész, akit megbíztak, hogy mutassak be valami újat a kiállításon. Erre pedig mondtam, hogy nagyon szeretnék eljutni Grönlandra, és készíteni egy portrét az olvadó jégről. Ehhez egy csónakra volt szükségem, valamint a korábban említett felszerelésre, ők pedig állták a költségeket. Majd meg is vásárolták a kész munkát, szóval az ő tulajdonukat képezi, de természetesen jóváhagyták, hogy bemutassam élőben. Valójában ez egy installáció. De egyébként is szerettem volna eljutni az Északi-sarkra, és amikor lehetőségem nyílt rá, örömmel vállaltam el.

Milyen nehézségekkel kellett ott szembenézned? Mert ez azért eléggé veszélyesnek hangzik.
Igazából, ha semmi sem történik veled, akkor nem gondolod, hogy veszélyben voltál. Amikor pedig épphogy nem történt meg, akkor már annak tűnik. Egyszerre tűnt biztonságosnak és veszélyesnek. Veszélyesnek annyiban látszott, hogy egy kis csónakban voltunk, ami úgy tíz méter hosszú lehetett. Ketten voltunk a csónak tulajdonosával, s ez tulajdonképp egy lakáscsónak volt, amibe be lehetett menni olykor. Felcsónakáztunk a partok mentén, és minél messzebb jutottunk, annál inkább tele volt a víz jégtömbökkel, s ezektől a csónak elképesztő mértékben megdőlt néha. Na, ez aztán őrültségnek tűnt, körülöttünk a fagyos vízzel, ami tele van jéggel. Szóval kissé megrémültem, de ekkor megszólalt a vezetőm: „A gyerekeim is el szoktam hozni ezekre a túrákra.” – úgyhogy onnantól kezdve már higgadt voltam. Kérdeztem is tőle, hogy mi lenne a legveszélyesebb. Azt válaszolta, hogy amennyiben itt volna egy bálna, amely nem vesz észre minket, és épp fel akarna bukkanni a felszínre, akkor elég nagy bajban lennénk. Na, ettől persze megint megrémültem.

Mire számíthatnak a nézők a ma esti produkciód kapcsán?
A Dán Nagykövetség szervezte a programot, mivel épp zajlik egy kiállításuk a sarkvidékkel kapcsolatban, és az én fellépésem is ennek a részét képezi. Lesz egy rövid beszélgetés előtte, amiben bemutatom magamat és a munkát, majd a vendégek meghallgathatják egy átalakított verzióját az installációnak. A jég különböző hangjainak egyvelegét hallhatjuk majd. Úgy tudom, elég hideg lesz a teremben, ugyanis ez egy techno club, ahol nincs fűtés, szóval ha fagyoskodsz, még inkább átérezheted a sarkvidék atmoszféráját, a jég hangjait. Nagyjából negyven percig fog eltartani.

Lehet tudni valamit a következő projektedről? Mit veszel fel következő alkalommal?
Számos projekten dolgozom jelenleg is, de jövőre például a szeizmikus vibrációt szeretném rögzíteni Utahban, egy New Hampshire-i múzeum kérésére. Egy szeizmológus vette fel velem a kapcsolatot, mert érdekesnek találta a munkáimat, és mondhatni az ő területén dolgozó művész vagyok. Szóval felajánlotta, hogy amennyiben tudok kezdeni valamit ezekkel a hangokkal, akkor körbevezet a területen és segíteni fog. Egy másik államokbeli múzeum is felkeresett, hogy az őslakos amerikaiak élőhelye körül dolgozzak, készítsek felvételeket. Megint az energiát kell említenem a földalatti hangok kapcsán. Számomra – kissé metaforikusan – a hangok a föld alól a múltunkhoz kapcsolódnak. Akárcsak a dolgok, amiket besöpörsz a szőnyeg alá, hogy elfelejtsd. Szóval a végére már hangarcheológus leszek olyan értelemben, hogy az őslakos amerikaiak voltaképp a múltunkhoz tartoznak. Nem mondanám, hogy elfeledtük őket, de mindenki tudja, mi történt. Azáltal, hogy ezeken a területeken dolgozom, egy kiváló lehetőség, hogy megmagyarázzam az ottani energiákat, amiket bár senki sem hall, attól még ott vannak.

Ez is tetszeni fog...