Ben H. Winters: Az igazság határán - könyvkritika - Corn & Soda

Ben H. Winters: Az igazság határán – könyvkritika

forrás: Agave könyvek

Érdemes még elaludni, ha napok múlva vége a világnak? Talán mire kinyitod a szemed, a történelem utolsó napjára ébredsz, vagy még rosszabb, túlalszod és lemaradsz a tűzijátékról. Érdemes egy zsarunak még nyomozni, azt üzenve ezzel az utolsókat rúgó társadalomnak, hogy bizonyos dolgokat még most, a végső órákban sem lehet büntetlenül elkövetni? Azok az emberek, akik nem egészen fél évvel ezelőtt a rántottájukkal pózoltak sült szalonnával, menta teával, és arra vártak, hogy az ismerőseik a virtuálisan kinyújtott hüvelykujjukkal adózzanak a kompozíciónak, most egy kifosztott szupermarket poros raktárában marakodnak az utolsó adag zacskós levesen. A végítélet súlyosan közeli árnyéka bekebelezi az emberekben a mortalitásuk végső maradékát is. Hiába, a világ nem lett szebb hely Ben H. Winters Az utolsó nyomozó trilógiájának befejező kötetére, de ez már nem is számít. A történet főhősének, Hanknek csupán egyetlen dolga maradt, és van rá közel 270 oldala, hogy ezt beteljesítse. Az Agave gondozásában 2015-ben megjelent első kötetet (Gyilkosság világvége előtt) tavaly követte a második (Végső ígéretek) és végül a harmadik könyv, Az igazság határán.

Hank a húga, Nico keresésére indul, kapaszkodókkal viszont csak az előző kötetben, saját maga által begyűjtött ködös információ szolgál. Vele tart a Végső ígéretekben megismert Cortez, hogy ketten járják végig az őrület és a reményvesztett kétségbeesés szegélyezte utat Nico feltételezett tartózkodási helyéig, aki makacs ragaszkodással hisz abban, hogy a világvége még elkerülhető. Otthagyva a biztonságot és otthon jelentő rendőrbázist, Hank egy nyomozásra váró megoldatlan ügyet kreál a saját fejében, hogy a már eddig is bevált módszereivel akadjon családja utolsó élő tagjának nyomára, és ha majd eljön az idő, együtt nézzenek szembe az emberiség végső óráival.

Ahogy azt az előző kötetekben se tette, Ben H. Winters most sem bánik kesztyűs kézzel a regénye szereplőivel, addig üti őket, amíg mozognak. Az persze igaz, hogy Winters sosem kecsegtetett minket komolyan a happy end legkisebb ígéretével sem, bár többször eljátszik a saját maga teremtette világgal, hogy pár bekezdésre a megváltás és a felébredés lehetőségét kínálja az olvasójának, és kicsit a regénye szereplőinek is. Hogy egy reggel az emberek kinyitják a szemüket és a feleségük, aki hetekkel ezelőtt felakasztotta magát, ott fekszik mellettük az ágy másik oldalán. A fiuk, aki elszökött, hogy fosztogasson a szomszédos városokban, kint nézi a meccset a nappaliban. Hogy a konyhába lépve várja őket egy csésze gőzölgő kávé, alatta a reggeli újsággal. De a figyelmes olvasó tudja, hogy Winters nem hiába építgette három könyvön keresztül a kártyavárat, azt a végén így vagy úgy, de le kell rombolni. Remekül szemlélteti ezt a könyvek borítóin egyre közeledő lángcsóva.

forrás: Agave könyvek

Winters azzal, hogy az aszteroida közeledtének fizikai, szemmel látható jeleit elfüggönyzi előlünk, folyamatos sürgető feszültséget kelt bennünk. Tudjuk, hogy csak napok, aztán később már csupán órák választják el a világot annak elkerülhetetlen végétől, de Hanknek eszében sincs az égre tekinteni és támpontot nyújtani, mire számíthatunk, csak érezzük a sorok között, hogy az a nagy valami már ott világít az égbolton, és őrült sebességgel közeledik. Erre még rátesz két lapáttal, hogy a főszereplőnk nem egyszer eszméletét veszti, megverik, elkábítják, így mikor magához tér, fogalmunk sincs, hogy egy teljes napot, vagy csak pár órát töltött kiütve, bizonytalanságban tartva az olvasót, vajon marad-e még kellő ideje befejezni, amiért elindult.

A harmadik könyvre ezúttal tényleg rengeteg olyan jelenetet kapunk, amelyek végre belemarnak az olvasóba, de az igazán fontos csúcspontok katarzisait gyakran lemészárolja az eddigi részekből már ismerős bátortalan (vagy nevezhetjük úgy, töketlen) írói mentalitás. A realitás szürke talaján maradva nem nyújt nekünk igazán megrázó pillanatokat a könyv, amit persze lehet írói koncepcióként is értékelni, hiszen ez így egy valósághű és tulajdonképpen hihető forgatókönyv. Igaz, hogy a való élet ritkán ajándékoz meg minket katarzisokkal, de ezzel a húzással nem marad más nekünk, mint a realitás homogén, kegyetlen egyhangúsága. A helyzet persze korántsem tragikus, mert ahogy Winters végül ránk csukja könyve hátsó fedelét, az kellően súlyos és elgondolkodtató lezárást nyújt az út végén, a szánk szegletét mégis megtölti valamilyen utóíz utáni sóvárgás, legyen az akár édes, akár keserű, csak legyen.

Annyi film és könyv játszott már el a végső pusztulásunk gondolatával. Jöttek idegenek, természeti katasztrófák, járványok és jött már aszteroida is szép számmal. De Winters könyvében az összeomlás már az incidens előtt megtörténik. Még be sem csapódott a rettegett Maia nevű aszteroida, de az emberiség már magára zárta az ajtót, a kulcsot pedig fogta, és egyben lenyelte. Kell ide egyáltalán atombomba, zombiapokalipszis vagy gyilkos aszteroida ahhoz, hogy vége legyen a világnak, vagy elég hozzá csupán ezek fenyegető árnyéka, és mi a civilizáltságunk legalapvetőbb rétegeit is letépjük magunkról, hogy fejet hajtva ismét meghemperegjünk a porban, mint évezredekkel ezelőtt?

forrás: benhwinters.com

Abszolút ki tudtam egyezni azzal, ahogy Winters végül befejezte a történetét, de azzal már kevésbé, amerre szereplőinek sorsát hagyta kifutni. Nem kifejezetten a legvaskosabb trilógia ez, de mégiscsak majd’ nyolcszáz oldalon keresztül tartasz Hankkel és Nicoval, de amikor végül becsuktam a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy személyes történetük végpontja fájóan mostoha, de legfőképp igazságtalan. Nem is a sztori lezárásával van baj, de azok a karakterek, akiknek sorsáért három könyvön keresztül izgulsz, egyszerűen szebb búcsút érdemelnének annál, amit Winters végül szán nekik. Hol itt az írói gondviselés? A kérdés persze költői, a végzet elől nincs menekvés.

Egy könyv, ami egy Tom Waits dalszövegrészlettel indít („…I’m gonna love you till the wheels come off oh, oh yeah…”), rossz nem lehet, és tényleg. Az igazság határán valóban nem rossz könyv. Nem rossz. Hank végre pontot tett élete végső ügyére, ami által megőrizte józan eszét az utolsó oldalakon is. A trilógia ezáltal egy méltó, de néhol kicsit hiányérzetet keltő befejezést kapott. Nincs más hátra tehát, itt a vége, az utolsó kapcsolja le a villanyt, öntözze meg a növényeket és ne felejtsétek el kihúzni a vasalót.

Ezek is tetszhetnek...