Bíborhegy (Crimson Peak,2015) -Bronte-i cidri

.

Guillermo Del Toro (Pokolfajzat, 2004) egy jó kis óriásrobotos – szörnyes zúzás (Tűzgyűrű, 2013) után visszatért önmagához és egy pályafutását mintegy megkoronázandó gótikus horrort alkotott. A Bíborhegyből (Crimson Peak, 2015) egy kiváló viktoriánus, misztikus dráma is kisülhetett volna, de Del Toro ezúttal sokkal inkább a külcsínt favorizálta, a belbecs pedig a háttérbe szorult. Úgy tűnik nem is igazán tudta mit akar alkotni. Egy kísérteties horrorhoz túl gyenge, egy kosztümös drámához képest túl agresszív, fantáziafilmhez pedig túlontúl egyszerű. Edith (Mia Wasikowska) a félárva lány gazdag édesapjával, Carter Cushinggal (Jim Beaver) él együtt a felvilágosodás szellemét büszkén hirdető 19. századi Amerikában. Írói ambícióit kísértetregények készítésével éli ki, ami nem is csoda, hiszen már gyermekként is találkozott tragikusan elhunyt édesanyja szellemével, aki idejekorán figyelmezteti, hogy óvakodjon egy bizonyos Bíborhegytől. Több hódolója is akad, a legnagyobb érdeklődést egy neves szemészorvos (Charlie Hunnam) mutatja, Edith viszont csak barátként tekint rá. Egy nap édesapjánál megjelenik karót nyelt, rideg nővérével (Jessica Chastain) egy jóképű angol baronet, Sir Thomas Sharpe (Tom Hiddlestone), aki lepukkant birtokát fellendítő találmányához kér támogatást Edith apjától. A lányt azonnal elvarázsolja a fiatalember s apja tiltakozása ellenére közelebb kerül hozzá. Mielőtt az ártatlannak induló kapcsolatot Cushing megakadályozhatná különös körülmények között elhalálozik, így a kezdeti románcból hamarosan házasság lesz. Az ifjú pár az Államokból a Ködös Albionba költözik Sharpék istenháta mögötti romos, ódon kastélyába, ahol Edithet tudtán kívül félelem, veszély és szörnyűséges titkok várják.

A filmet itt gyakorlatilag ketté is lehetne vágni, szinte minden aspektusában hatalmas kontraszt keletkezik. A szereplőkkel, a helyszínnel, a hangulattal kapcsolatban is igazi ellentétpárok ütik fel fejüket. A kastély kezdetben a fiatal lányt roppant mód lenyűgözi. Teljes joggal, Del Toro-ék felépítették az egész kúriát, az ornametikáját tökéletesen kidolgozták. Páratlanul részletgazdag és amellett hogy romos, mégis gyönyörű, az egész film hangulatát és atmoszféráját megteremteni. Ehhez társul a mesteri operatőri munka, minden jelenetsor, képkocka, a megvilágítás egyedi és tökéletes. A kastély gyakorlatilag egy újabb szereplője lesz a történetnek. A kezdeti varázs azonban gyorsan elenyészik, egyre több rejtélyes és hátborzongató dolog történik Edith-tel. Folyamatosan szellemek kísértik, sógornője, a jéghideg Lucille is egyre inkább rejtélyesen félelmetes, apránként pszichotikusan rémisztő lesz, amit Del Toro-ék kicsit túlzásba is vittek. Öccsével való kapcsolata pedig már-már vérfertőzői-szerelmi irányba mutat, ami valljuk be, inkább ízléstelen, mint misztikus. Ugyanakkor ezt a viszonyt sokkal jobban kibontakoztathatták volna, hisz az egyik legfontosabb mozgatórugója a filmnek, minden motiváció innen ered. Számos ilyen ziccer mellett elmentek az alkotók, egyfajta „mindent a szemnek, semmit a kéznek” hangvételt kölcsönzött a filmnek, ami történetével együtt inkább olyan klasszikus regények felépítésére hajaz, mint a Jane Eyre vagy A Manderley-ház asszonya.

Persze, hogy a film stílusánál maradjunk, hisz mégiscsak egy kísértethorror, kellenek a szellemek is, de nekik inkább egyfajta mellékszerep jut, a megjelenítésük is groteszk, karikatúraszerű, mintsem a film ijesztő kelléke. Talán édesanyja jóindulatú fantomja vált ki enyhe rémületet, aki újabb intelmet sugall felé, de felmerül a kérdés ő miért ilyen alakban jelenik meg. De oda se neki, fontosabb, hogy az egyre gyanúsabbá váló férjura és sógornője utáni rejtélyre fény derüljön. Ezen a szálon csakugyan tapasztalunk olykor kézzelfogható borzongást, de igazán komoly feszültséget nem tudnak huzamosabb ideig fent tartani. Amikor a hangulat tényleg misztikusabb, lúdbőröztető irányba haladna Del Toro-ék valamivel mindig képesek azt romba dönteni. Ahogy a katarzisnál is megjelenik a szép, szőke herceg a fehér lovon, s mire a szereplők érzelmei végleg kibontakoznak, az egész film átcsap egy slasher-horrorba. Spriccel a vér mindenkiből, előkerül a hentesbárd, mely csak erre az alkalomra volt félretéve és a klasszikus papírvágó-konyhakés kombináció is teszi a dolgát.

A színészek hozzák az elvárt szintet, olykor magasan túl is ugorják a lécet, de amit fel lehet róni nekik az a csapongás, a nagyfokú hektikusság, illetve karakterük által egysíkú klisészereplőkké lettek temperálva. Ugyanakkor adottságaik által képesek voltak egy kis pluszt hozzátenni figurájukhoz, ami nagyban emeli a film nívóját. Tom Hiddlestone (Bosszúállók, 2012) a fess, folyton rosszban sántikáló, csábos fiatal arisztokrataként garantáltan sok női szívet dobogtat meg. A kezdetben szendeszűz, majd erős nővé váló Mia Wasikowska-nak (Fékezhetetlen, 2011) nagy rutinja van már hasonló szerepekben, amit, ha a jelenetei megkívántak, tökéletesen át is mentett. Egyes aspektusokban nála is megfigyelhetőek apró hasonlóságok A Faun labirintusának (The Pan’s Labióyrinth, 2006) Ofelia-jával.  A többszörös Oscar –és Golden Globe jelölt Jessica Chastain (Egy durva év, 2014) viszont hiába sziporkázik a bíborhegyi gonoszként és illeszkedik tökéletesen otthonának hangulatába, akarva-akaratlanul túljátssza szerepét. Lehet, hogy a forgatókönyv követelte, de az első pillanattól tudjuk, hogy ő minden rossz mozgatórugója, vele szemben kell felvenni a harcot, mégis folyton ezt erőltetik, olykor már szinte pszichésen paródikus az alakítása, nehéz komolyan venni. A másik hiba velük kapcsolatban, hogy a dialógusaik kissé mesterkéltek, a kor szelleméhez képest is avittak.

A Bíborheggyel kapcsolatban az alkotók a külsőségeken keresztül akarták elvinni az egész történetet, amivel azt végtelenül leszimplifikálja. A sok drámai, stílusidegen elem azonban nem jelenti azt, hogy a műfaj szerelmesei ne találnák meg a számításaikat, hisz bővelkedik az old-school horrorra jellemző momentumokban, még ha akad köztük nem egy olcsó jump-scare is. Az egysíkú és olykor kifejezetten unalmas történet hézagait rendre jó érzékkel tölti ki a fantasztikus díszlet és a sokszor szemkápráztató látvány, melyekre nem jelent nagy kockázatot az Oscar-gyanús jelzőt aggatni. Így a Bíborhegy nem feltétlenül elvesztegetett két óra, ugyanakkor, akik nem feltétlen rajongói a gótikus horroroknak ne legyenek túl nagy elvárásaik. Hiába hajaz egyes momentumokban A Faun labirintusára lőtávolban sincsenek egymástól. Talán Mia Wasikowska-nak a filmben elejtett mondata jellemzi legjobban, miszerint: „ez nem egy kísértettörténet, hanem egy történet kísértetekkel”.

Értékelés: 68/100

IMDb: 7,1

MAFAB: 81%