Lopakodó lelkek (Bin-jip / 3-iron, 2004) - kritika - Corn & Soda

Bin-jip – Lopakodó lelkek (Bin-jip / 3-iron, 2004) – kritika

3-ironposter

Kim Ki-duk Bin-jip – Lopakodó lelkek című, 2004-es filmje egy csodálatos mese emberi érzésekről, feltétel nélküli szeretetről és boldogságról. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni, az a csend lenne. A kellemes, várva várt csend, amire olykor-olykor mindenkinek szüksége van.

Az alkotás középpontjában két szerelmes áll, akik a világ szörnyűségei elől egymáshoz menekülnek. Először a film főszereplőjét ismerjük meg, egy név nélküli fiút, aki hajléktalanként járja az utcákat, szórólapokat ragaszt a házak kapuira, s ahol érintetlenül találja a papírt, oda beköltözik arra az időre, amíg a ház tulajdonosai haza nem érnek. Tekinthetjük betörőnek, de erre mégsem vagyunk képesek, hiszen nem lop, s nem tesz tönkre semmit, sőt. Takarít, mos, gondozza a virágokat, s az elromlott készülékeket is megjavítja. Törődik mindennel, ami a keze ügyébe kerül, legyen az egy zöldellő virág, vagy egy meghibásodott elektronikai készülék. A digitális világban rögzíti magát, megőrzi az aktuális otthon emlékeit a fényképezőgépében. Minden alkalommal készít egy képet a ház lakóinak fotója előtt, szinte családtaggá válik arra a kis időre, amíg az otthonukban tartózkodik.

3_iron_-kim-ki-duk-south-korean-masterpiece

A főszereplő, különös viselkedése által egyre közelebb kerül a nézőhöz. Ahogy telnek a percek, egyre könnyebben azonosulunk mindazzal, amit képvisel, s egyre világosabban rajzolódik ki előttünk minden olyan helyzet, mikor mi is kívülállónak érezzük magunkat a világban. A Bin-jip – Lopakodó lelkek kulcsszereplője nem beszél, s nevét sem ismerjük meg, ennek ellenére nincs hiányérzetünk. Egészen addig figyeljük sajátos életmódját, míg egy üresnek tűnő házban rá nem lel arra, akit egész egyszerűen lelki társnak szoktunk nevezni. Ebben a filmben egész sajátos értelmet nyer ez a kifejezés, hiszen valóban lelki kapcsolódást látunk, s nem testi szerelmet. A házban lakó nő először csak szemléli a tevékenykedő ifjút, majd felfedi kilétét. A jelenet azonnal összeköti a szereplőket, nem szólnak egy szót sem, csak nézik egymást. A nőt sem ismerjük meg, ám egy lényeges információt mégis megtudunk, a foltok az arcán egyértelműen bántalmazásról tanúskodnak, amit alátámaszt egy telefonbeszélgetés, a férj bocsánatkérése. A rendező ügyesen használja a beszédet ebben a csend uralta alkotásban, a szavak a valóság rideg világát jelenítik meg.

3iron_still

A nő azonban kiszakad ebből a valóságból, s elmegy a fiúval. Közös utazásra indulnak a saját, világtól elzárt világukban. Ebben a formában jelenik meg az elszigeteltség a filmben, a két fiatal együtt hatol be az üres lakásokba, együtt mosnak, s gondozzák a házigazdák otthon hagyott dolgait. Egyik alkalommal egy idős férfi holttestét találják meg, de ahelyett, hogy távoznának, rituálisan bebugyolálják, feltakarítják a vérfoltokat, s illően eltemetik a férfit. Ekkor azonban az érzéketlen valóság csapdájába esnek, az idős úr hozzátartozói észreveszik, s feljelentik őket. A fiú börtönbe kerül, ahol egyre brutálisabb embereknek van kiszolgáltatva, az erőszak ábrázolása azonban nem naturalisztikusan jelenik meg a filmben, helyette csak apró részleteket látunk az elkövetés helyszínéről. Egyik ilyen jelenetben a dulakodás helyett egy boltívet mutat a kamera, ezzel is utalva arra, hogy a brutalitás és a kiszolgáltatottság megerősíti a film két központi karakterét. A börtönben a fiú megtanul észrevehetetlen szellemként közlekedni, szabadulását követően pedig visszamegy szerelméhez, s lopakodó lélekként válik örök társává, a valóságba rejtett csendes, szavak nélküli, láthatatlan világukban.

3-Iron-Bin-jip_21

A Bin-jip – Lopakodó lelkek gyönyörű alkotás a szerelemről, a mindennapok olykor lélektelen világáról, s a megváltó szeretetről, mely örökké él. A klasszikus zene erősíti a filmbe való belehelyezkedés lehetőségét, azonosulunk, együtt létezünk a szereplőkkel. Kim Ki-duk ebben a műben nagy hangsúlyt fektetett a környezet szépségére, a film egyes képei képzőművészeti alkotásnak is tekinthetők, s fontos szerepük van a fényképeknek is. A golf motívuma végigkíséri a filmet, egyszerre játék és az erőszak megvalósulásának eszköze. A börtönben játszott labda és ütő nélküli golf Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow-Up, 1966) című filmjének utolsó jelenetére emlékeztet bennünket, mikor a pantomimes fiatalok labda és ütő nélkül teniszeznek. Mindkét esetben csak a hangot halljuk, a többi a szereplők, és a nézők képzeletére van bízva. A kérdés az, hogy részt veszünk-e ebben a különös játékban? A válaszunk pedig csak az lehet, hogy igen. Egy pillanatra sem tudunk elszakadni a film magával ragadó világától, s a szereplők csodálatos jellemétől. Egy különleges, cseppet sem hétköznapi szerelem tárul elénk, a film utolsó mondata pedig arra késztet minket, hogy eltűnődjünk: vajon tudjuk-e, hol kezdődik az álom és hol ér véget a valóság?

Értékelés: 80/100

IMDb: 8,1/10

Mafab: 81%

Ez is tetszeni fog...