Birkás Ákos – A festő dolga – tárlatvezetés és interjú

A debreceni MODEM-ben február 8.-ig megtekinthető a nemzetközileg is elismert Birkás Ákos képzőművész A festő dolga című tárlata. Ez a művész első debreceni bemutatkozása, a mintegy 80 festmény jelentős része most először szerepel Magyarországon. Január 29.-én Birkás Ákos személyesen tartott tárlatvezetést, ezen apropóból pedig nem zárkózott el egy rövid interjútól sem.

Az 1941-ben született Birkás Ákos pályája a ’60-as évek környékén indult expresszív, spontán gesztusokon alapuló portréfestési programmal, majd ez 1974-ig folyamatosan átalakult, és hiperrealistává vált. Ezt követően a fotóval és fimmel foglalkozott, a képzőművészet mint fotózás a neonavantgardizmus és az akkori konceptuális művészet jellegzetes eleme volt. A ’80-as években ismét a festészet felé fordult és az ezredfordulóig a fej/ovális forma, mint főmotívum szerepel monumentális sorozatán. 2000-ben újabb stílusváltás következett, Birkás Ákos a figuratív és narratív festészet felé fordult. A budapesti Ludwig Múzeumban megrendezett retrospektív kiállítása az új képek fényében mutatta be műveit, jelen tárlata az azóta eltelt nyolc év alkotásaiból áll. A művek alapvetően a társadalmi és az egyéni problémákat feszegetik.

A meglehetősen gazdag képanyagot három szekcióra bontva tekintheti meg a látogató. Ennek több oka is van, egyrészt a műalkotások száma, másrészt a festői szerepfelfogás jól körülhatárolt hármas egysége eredményezte a tagolást. A kiállítás első szakasza A horizont vonala címet viseli, ami a (sajtó)fotókon alapuló, nagyméretű festményeket foglalja magában. A alkotásokat élénk színhasználat jellemzi, a megörökített események festői átirata további tartalommal ruházza fel a műveket. Érdekes a címek választása is, hiszen összefüggést nem igen találunk mű és címe között; a művész elmondása szerint ez egyfajta figyelemfelkeltő eszköz, hiszen – a realista képek könnyebben és gyorsabban befogadhatók – kellett egy momentum, ami további gondolkodásra sarkallja a nézőt. Ilyen például az Ifjú hátizsákkal elnevezésű alkotás, amelyen egy középkorú, öltönyös férfit vélünk felfedezni.

A második szekció A lehetetlen párbeszéd, mely az elméleti szövegek és a műalkotások viszonyát taglalja, itt az úgynevezett szöveges festmények láthatók. Az elméleti szövegek ilyesfajta szerepeltetése felveti a kérdést, mennyire befolyásolja a szöveg a képet, és fordítva, és vajon melyik kerül előtérbe, melyik kap nagyobb szerepet. A válasz persze szubjektív.

A tárlat harmadik része – az egyik új festménytől kölcsönözve – A populista konstelláció címet viseli, ami formai jegyeit tekintve is újításokat tartalmaz: eltávolodik a sajtófotó alapú képektől és egy sokkal érzékenyebb, az „Én és a Másik” problémakörével foglalkozó festési programot mutat be. A képek itt már kisebb méretűek, a címekben leginkább szentek nevei szerepelnek, mint például Szent Jeromos vagy Szent Spiridion, ami mögött a történetek és a legendák jelenléte érezhető. Továbbá felfedezhetjük, hogy a művész nem tölti ki teljesen a képfelületeket, a kép-keret-néző problémáját ismét felszínre hozva. A tárlaton a barátság és a szellemi rokonság kapcsán feltűnik Johanna Kandl, Jan von der Pol és Szűcs Attila egy-egy műve is.

Mint azt már korábban említettem, Birkás Ákos megtisztelt azzal, hogy interjút adott magazinunknak!

A.Judit:  Az Ön életműve rendkívül gazdag és változatos, a határozott stílusváltások ellenére azonban végig jelen volt és van a fej, mint főmotívum, jelenlegi kiállítását tekintve pedig az emberi arc, a portré. Mi az oka, hogy ilyen mélyen kötődik ehhez a témához?

Birkás Ákos: Igen, ez egy örök téma. Hogy miért? Vannak festők, akik egy életen keresztül a piros színnel foglalkoznak, vannak festők, akik csendéleteket festenek. Szóval ez a fej dolog nem egy műfaj, nem egy forma kérdés, inkább az ember iránti érdeklődés. Ez a legkommunikatívabb része a vizuális világnak. Lehet, hogy ezért, de ahogy az életben lenni szokott, ha valami szenvedélyesen érdekli, vagy hosszan, évtizedekig foglalkoztatja, igazán nem  kérdezi az ember hogy miért, amíg nincs baj.

A.Judit: Tehát van egy – úgy is nevezhetjük -tudatalatti késztetés, vonzalom?

Birkás Ákos: Igen, ez egy egész személyiséget foglalkoztató dolog. Az ember olyan művészetet szeretne csinálni, ami valahogy az életével vagy az életélményeivel kapcsolatos, vagy éppen nem olyat, valami mást, ami fölötte áll, vagy egy másik világ. Engem inkább az foglalkoztat, hogy egy életszerű művészetet csináljak. Az életszerűség nagyon érdekelt mindig, tehát ha én egy absztrakt képet festek és azt fejnek nevezem, akkor kisül, hogy az nem igazán absztrakt. Még ha egy ovális formát ábrázolok, akkor is, ha ez egy fej, egészen másképp mozgatja meg a képzeletet.

A.Judit: Jelenlegi kiállítása a Ludwig Múzeumban megrendezett retrospektív kiállítása óta eltelt nyolc év műveiből áll. „A festő dolga” címet Ön adta ennek a tárlatnak?

Birkás Ákos: Igen.

A.Judit: Ennek mi volt az oka?

Birkás Ákos: Ez egy több értelmű kérdés. Első menetben, itt van majdnem 80 kép, ez egy viszonylag hosszabb időszak, nyolc év anyaga és látni, hogy a festő dolga az, hogy fessen. Ugyanakkor benne van az a kérdés, hogy mi a festő dolga, mi a művész dolga? Jó, hát fessen, produkáljon. Mindig szó van róla, hogy a festészet válságban van, tele vagyunk olyan festőkkel, akik el vannak bizonytalanodva…. A címadásban van makacsság is, hiszen ha lenne 200 írás és tíz üres teremben egy-egy pici, szürke kép kitéve, akkor már egészen másképp lehetne érteni. A festő dolga sok minden lehet és ezek mindig nyitott kérdések, akkor jó, ha a nézőnek van lehetősége a maga kommentárját megadni. Azt hiszem, hogy így van nálam is, hogy a festő dolga, hogy olyan képeket fessen, ami nem önmagáért van, hanem reagál a világra.

A.Judit: Hogyan lát a festéshez? Vannak „szertartásai”?

Birkás Ákos: Ez olyasvalakinek a kérdése, aki ismeri ezt a problémát, hogy néha milyen nehéz elkezdeni. Nem? Egész egyszerűen néha nehéz elkezdeni! Reggel fölkel, elvégzi a napi rutinját és akkor most elkezdeni dolgozni? De hogyan és miért? Szóval ez jelen van, de nincsenek szertartásaim, persze szokásaim vannak.

A.Judit: A kiállító teremben megnéztem a kisfilmjét és azt láttam, hogy a palettáján is szépen, rendben sorakoznak fel a színek, maga a műterme is rendezett. Tehát Ön egy rendszerető ember?

Birkás Ákos: Igen, de nem mindig voltam ilyen, ez így alakult. Fiatal koromban valami káosznak kellett lennie ahhoz, hogy valami megmozduljon a fejemben meg körülöttem, mert különben piti, meg nyárspolgári… Erre már nincs szükségem, sokkal jobb ökonómiája van annak, hogy ha tiszták a helyzetek körülöttem.

A.Judit: Ön miből nyer ihletet? Van esetleg múzsája?

Birkás Ákos: Nagyon romantikus választ erre nem tudok adni. Maga a munka az, ami inspirál első sorban. Egy munka az előző munkákból keletkezik. Az ember látja, hogy mi nem olyan, amit szeretne és majd a következőben reménykedik. Természetesen vannak személyek is, akikkel a beszélgetés, vagy a szeretetük, a jelenlétük egyszerűen fontos. Sokat éltem egyedül külföldön, nagyon nehéz volt, idehaza sokkal gazdagabb a kapcsolatháló. Nagyon fontosak a könyvek, az olvasmányélmények, az elméleti írások, tehát a gondolati munka számomra nagy hajtóerő. (A tárlatvezetésen visszatért erre a kérdésre: „Hogy van-e múzsám? A határidő! Homlokon csókol és már dolgozom is!” – a szerk.)