Bob Dylan és az irodalmi Nobel-díj - Corn & Soda

Bob Dylan és az irodalmi Nobel-díj

Amint az ismeretes, Bob Dylan amerikai protest folkénekes, dalszerző, (költő) néhány héttel ezelőtt hatalmas meglepetésre megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A bizottság döntését azzal indokolta, miszerint Bob Dylan „Új költői kifejezésmódokkal gazdagította az amerikai dalkincset.” A hírre számos híresség reagált, maga Barack Obama is gratulált „egyik kedvenc költőjének”, ám az elégedettség nem általános. Csupán beszélgetéseim és interneten olvasott kommentek alapján – valamint be kell valljam, saját elsődleges reakcióm alapján is – tapasztalható egyfajta elégedetlenség. Helyes döntést hozott-e a Svéd Akadémia, amikor nem egy hagyományos értelemben vett írónak adta a világ talán legnépszerűbb kitüntetését?

Bob Dylan Nobel

Mindenekelőtt nézzük meg, mi szól ellene!

Alfred Nobel végrendeletében azt írja, az irodalmi Nobel-díj azon íróknak jár, „aki az irodalomhoz a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá.” Az Akadémia ezt a kérését nagyon sokáig tiszteletben is tartotta, s ragaszkodott hozzá mint egyetlen fő szemponthoz a díjazott kiválasztásakor, emiatt pedig számos íróóriás maradt hoppon. Hisz nem kisebb nevek szerepelnek az ezen oknál fogva nem díjazottak listáján, mint Lev Tolsztoj vagy épp Émile Zola. Zola a naturalizmus jegyében alkotott, ennek igazolására szentelte tulajdonképp egész irodalmi pályáját, s terjedelmes életműve – amelynek töredékéért is díjaztak később másokat – ellenére jelölésig sem vitte, mivel regényeit főként a természettudományok és az irodalom szintézisének szánta. (Lásd: A kísérleti regény) Zola művei kísérletet tesznek az irodalmi mű pozitivista ábrázolására, a természeti törvényszerűségek bizonyítására történeti kísérletezgetésen, társadalmi és egyéni szükségletek összefüggésein keresztül. Tolsztoj Háború és békéje már legalább a jelölés gesztusával szembetalálkozott, de kevés sikerrel. Művei az orosz közeg nyomorúságait, a háború borzalmait, az ember esendőségét szemléltetik, melyet a realizmus sziklaszilárdan ölel körbe. Mondanom sem kell, a két szerző szemlélete, művészete idealisztikusnak jóindulattal sem nevezhető. Ha ezeket figyelembe vesszük, az egyik általam leggyakrabban hallott ellenérv Bob Dylan irodalmi Nobel-díja mellett tehát az, hogy ilyen kaliberű, irodalmi szinten jóval magasabb művészi értékű szerzők díjazatlansága mellett, szinte az irodalom arcon csapásával ér fel ez a döntés. Persze, ma már hithű realistának is odaítélhetik ezt a díjat, azonban néhányan ezt a – fejlődésnek is nevezhető – változást következetlenségként interpretálják, Dylan díjazását pedig egyfajta nosztalgiából fakadó hibás döntésként. De beszélhetünk még arról az érvről is, miszerint az irodalmi Nobel-díjat olyasvalakinek kellene adni, akinek tevékenysége ténylegesen az irodalomra fókuszál, kissé egyszerűbb módon: könyveket ír. Kétségtelen, hogy ezek az érvelések kissé konzervatívnak hatnak, és megpróbálják leláncolni az irodalmat egy szűk, apró keretbe, s elzárni egy – egyébként feltehetően jogtalanul – alsóbbrendűnek ítélt műfaj elől. Azonban azt is látnunk kell, hogy egyszerű és makacs mivoltuk ellenére jogosnak is tekinthetőek ezek, és nem megvetendő, ha valaki így érez ezzel kapcsolatban.

Francis H. C. Crick Nobel Prize Medal

De nézzük azt, hogy mi szól mellette!

Azt persze már látni kellett volna a díj megalapításakor, hogy ez a kritérium, az idealisztikus beállítottság, korántsem tartható örökké. Noha a Svéd Akadémia azért számtalan esetben igyekezett, igyekszik nem kizárni ezt a szempontot, de mára egyáltalán nem mérvadó tényező. Nevezhetjük ezt fejlődésnek, a korral való haladásnak, szükségszerűnek vagy egyszerűen csak tiszteletlenségnek, hisz végső soron egy végrendeletet hagynak figyelmen kívül. Amikor értesültem Bob Dylan Nobel-díjáról, bevallom, elsőre úgy reagáltam, ahogy azt fentebb már kifejtettem. Értetlenül, kétkedve álltam az eset előtt, annak ellenére, hogy rajongok érte. Legalább egy-két nap érlelgetés kellett, mire végül is leülepedett bennem, s meg tudtam változtatni véleményem. Most ennek okát szeretném megosztani. Ha már felhoztam Émile Zola és Lev Tolsztoj ügyét, hadd vezessem le ebből az érveimet. Nem szabad hagynunk, hogy egy kor szelleme által  átitatott beállítottság szubvencionáltabb legyen, mint bármely más művészeti felfogás!  Nem szabad hagynunk, hogy még több kiváló művész maradjon Nobel-díj nélkül – még akkor is, ha Tolsztoj valószínűleg kitűnően aludt nélküle éjszakánként –, csak azért, mert az aktuális közfelfogás szerint nem jogos neki ítélni azt! Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy Bob Dylan dalai jóval túlmutatnak a könnyűzene-ipar által régóta preferált, legtöbbször egyszerű, művésziség látszatát keltő dalszövegeknél. (Lásd: eleinte a The Beatles sem magasröptű, lírailag tökélyre fejlesztett szövegeivel tett szert népszerűségére.) Sőt, nemcsak túlmutatnak, de messze túlszárnyalják még a szövegileg igényes alkotásokat is, és valóban újszerűnek, forradalminak és költőinek nevezhetőek. Manapság különben is egybeforrni látszanak irányzatok. Így jött létre a rap és a vers törtvénytelen gyermekeként a slam poetry is, amely miatt a régmúlt költői talán az őrületbe menekülnének, a mi korunk azonban már rettentő pozitív kiindulópontként is tudja értékelni. Egyébként is, hát nincs nagy múltja a zenének irodalmunkban? Hát nem dallamra írta Arany János A walesi bárdokat? Vagy nem írta-e oda Balassi Bálint versei elejére, hogy melyik dallamra költötte azt? Idén jelent meg Bereményi Géza számos dalszövege egy kötetbe gyűjtve, s ha még mindig nem sikerült meggyőznöm mindenkit, jusson eszünkbe esetleg Tinódi Lantos Sebestyén művészete, amely ha nem is magas irodalom, de mégiscsak az iskolai tananyagunk részét képezi. Ha ez sem volna elég, akkor pedig nem árt rádöbbennünk, hogy a líra szó eredeti jelentése húros hangszer, s egykoron minden költeményt zenei kísérettel adtak elő. Száz szónak is egy a vége, Bob Dylan olyan mérhetetlen módon gazdagította a zenei és irodalmi életünket, amelyek hatásáról tán azért nem volt idáig fogalmunk, mert nem világítottak rá egy ekkora jelentőségű díjjal. Nem véletlen, hogy korábban már megjelentek magyarul dalszövegei/versei kötetbe szedve, mert ezek rendkívül magas művészi értékkel bírnak, s önmagukban is képesek megállni helyüket. Bruno Bettelheim úgy véli, az igazán jó könyv, alkotás segíti felismerni a világunk összetevőit, valamint az utat, amelyet végigjárva eljutunk az az éretlenségtől az érettségit, a lelki teljességig. Ki meri állítani, hogy erre nem képesek Bob Dylan versei?

02

A Nobel-díj bejelentése után az énekes hosszú ideig nem állt a nyilvánosság elé, s ezzel okot adott a találgatásokra, miszerint talán ő maga sem ért egyet önnön díjazásával. Néhány nappal ezelőtt azonban végre megszólalt, eloszlatva minden kételyt, immáron biztossá téve, hogy nem lesz Jean-Paul Sartre mögött a második, aki elutasítja ezt a megtiszteltetést. A vita valószínűleg soha nem fog elévülni, vajon jó döntés volt-e Bob Dylannek odaítélni az irodalmi Nobel-díjat. Ha engem kérdeztek, akkor a válaszom rettentő diplomatikus: nem volt hibás döntés. Jó látni, hogy a Nobel-díj képes haladni a korral, képes leküzdeni a kor szellemének akadályait is. A világ nem áll meg, továbbra is felkel a Nap, mint megtudtuk. Nekünk pedig újabb egy évig kell kulcsolnunk ujjainkat, s szorítanunk Nádas Péternek. Végezetül pedig egy kiváló dal, egy kiváló, Nobel-díjas költőtől:

Ez is tetszeni fog...