Kötelező filmek - A bosszú asszonya (Sympathy for Lady Vengeance, 2005) - Corn & Soda

Kötelező filmek – A bosszú asszonya (Sympathy for Lady Vengeance, 2005)

Sympathy for Lady Vengeance poster 03

Tegnapelőtt lapozgatni kezdtem a jegyzetfüzeteim, hogy kiválasszak egy újabb, erősen ajánlott kötelező filmet, mellesleg ez a legnehezebb. A következő rövid, de határozottan velős állásfoglalásom volt olvasható az egyik oldalon: „A bosszú asszonya: Úristen!”, így aztán nem csoda, hogy a szokásosnál gyorsabb és könnyebb volt a választás.

A filmszak egyik legkedveltebb kurzusa kétségkívül a Koreai film volt, amire az úgynevezett halandókat is könnyebb lett volna becsalogatni, mint például a Fenomenológiára. Volt is túljelentkezés, ami részint a szimpatikus tanárpárosnak, részint a rendszeres filmvetítésnek volt köszönhető. Lényeg a lényeg, minden második csütörtökön beültünk az ég tudja már milyen számú terembe, végignéztük a tematikában soron következő filmet, majd hosszas értelmezésbe kezdtünk, melyről csak egyetlen egyszer hiányoztam. Akkor, mikor A bosszú asszonya (Sympathy for Lady Vengeance, 2005) záró képsorait nézve egy ’Úristen’-t firkáltam a füzetembe, majd – olyan zaklatottan, hogy két hét múlva is az volt a téma – kisétáltam az ajtón, aminek hála a tanár urak sok későbbi alkalommal is felemlegethették: „na, például ilyen a katarzis”.

tumblr_n8rztyiwIE1spix6so4_1280

A dél-koreai rendező, Park Chan-wook neve sokak számára leginkább az Oldboy (Oldboy, 2003) miatt ismerős, ami jó kezdet, hiszen ez a film a híres bosszú-trilógia középső darabja, melynek nyitánya A bosszú ura (Sympathy for Mr. Vengeance, 2002), záró szekvenciája pedig a most bemutatásra kerülő A bosszú asszonya. A kurzuson igen hamar megtanultuk, hogy a dél-koreai film egyik legkedveltebb témája egyértelműen a bosszú, ami rendkívül kifizetődő, hiszen az efféle vágy valahol mélyen minden emberben ott van. Park Chan-wook pedig pont ebből indul ki, s arra játszik, hogy felébressze bennünk a bosszúra vágyakozó, és azzal egyetértő cinkost. Meg kell hagyni, remekül csinálja. Bosszú-trilógiája nagyon hatásos, melynek mindhárom darabja kincset ér, ám néhány megdöbbentően kényelmetlen jelenetsor és kérdésfeltevés miatt A bosszú asszonyát tartom a legemlékezetesebbnek.

chanwook01_body

Főszereplőnket, az angyali szépségű Lee Geum-ját tizenhárom év börtönbüntetésre ítélik egy kisfiú elrablása és gyilkosság vádja miatt. A börtönben töltött hosszú idő pedig pont elég ahhoz, hogy Geum-ja hasznos barátságokra tegyen szert, és tökélyre fejlessze bosszútervét. Szabadulása után egy cukrászdában helyezkedik el, megpróbál visszailleszkedni a társadalomba, célja azonban korántsem ez, hanem a kacifántosan megtervezett, erősen megalapozott bosszú, mely meglepő módon sokkal több személyt illet meg, mint gondolnánk, oka pedig olyan szörnyű, hogy képtelenek vagyunk eldönteni, valóban jogos-e.

sflv3

A történetről semmi esetre sem árulnék el többet, hiszen én még ennyire sem voltam tájékozott a vetítés előtt, meglehet, pont ezért volt olyan váratlan és elemi erejű a katarzis, amit amúgy sokan hiányolnak a filmből. A bosszú asszonya ugyanis sokkal vontatottabb, mint a trilógia másik két darabja, azonban cseppet sem könnyedebb vagy kevésbé erőteljes. Alapvető különbség a főalak, hiszen itt a bosszút tervező és beteljesítő hős (vagy antihős) egy fehér bőrű, szemeit vörösre festő nő, aki fegyvervásárlás közben határozottan kijelenti, a legfontosabb szempont, hogy szép legyen. A Geum-ját alakító Lee Yeong-ae egyik jellemzője is pontosan ez, a szépség, ám emellett ki kell emelnünk magával ragadó játékát is, hisz olyan hiteles a saját szabályokat felállító, mívesen kidolgozott puskát szorongató igazságosztó szerepében, hogy szinte beleszeret az ember. A legyőzendő gonosz itt az Oldboy főszereplője, Choi Min-sik, akit egyetlen pillanatig sem esik nehezünkre gyűlölni.

sympathy-for-lady-vengeance

A bosszú asszonya Park Chan-wook egyik igencsak kiemelkedő munkája, méltó és jól megtervezett lezárása egy nagyon erőteljes trilógiának. Képi világa egyszerre festményszerűen andalító és kiábrándítóan fekete-fehér, szó szerint, a film végén eltűnnek az addig néha zavaróan élénk színek, az utolsó jelenetek már fekete-fehérek, a záró képkockákon pedig egyértelműen az ártatlanság árnyalata, a fehér dominál. A zenéről meg ne is beszéljünk. Aki látott már koreai filmet, az tudja, hogy általában az úgynevezett komolyzene használata figyelhető meg, ami A bosszú asszonya esetében egyszerre éles kontraszt és szívet tépő aláfestés a megmutathatatlan erőszakhoz, egyszóval tökéletes. Az utolsó képkockák olyan erővel ébresztik fel a bennünk lakozó, bosszúszomjas gonoszt és az ártatlan gyermeket, hogy a legjobb, amit tehetünk, ha elfutunk előlük.

Miért kötelező megnézni? Mert a bosszú egy olyan nehezen meghatározható dolog, amit tulajdonképpen meg sem próbálunk meghatározni, így aztán nem árt, ha szembesülünk mindazzal, ami valahol a legmélyebben elrejtve, de ott van mindannyiunkban. S ha már ilyesmire adjuk a fejünket, akkor nincs jobb választás, mint az egyik leghíresebb dél-koreai rendező, Park Chan-wook bosszú-trilógiája, s annak legesztétikusabb és legerősebb darabja, A bosszú asszonya.

Ez is tetszeni fog...