„Büntetlenül lazíthatom fel saját magam végtelen lehetőségeit” - interjú Walters Lilivel - Corn & Soda

„Büntetlenül lazíthatom fel saját magam végtelen lehetőségeit” – interjú Walters Lilivel

A Drakulics elvtárs bemutatója kapcsán Walters Lilivel beszélgettem a filmről, a nosztalgiáról és a színházi rendezésről.

Walters Lili
Fotó: Eifert János

Corn&soda: Hogyan nyerted el a Drakulics elvtárs főszerepét? Casting vagy felkérés alapján?

Walters Lili: Megkeresett Bodzsár Márk, aki film a rendezője és egyben a forgatókönyvírója is. Felhívott telefonon, beszélt a filmről és megkérdezte, hogy elmennék-e a castingra. Végig kellett mennem a szokásos casting körökön, de az egész előtt volt egy „input”, melyen Márk személyes hangot ütött meg velem. Márkot olyannak ismertem meg, aki kíváncsi a színész habitusára és személyiségére.

Milyen volt Bodzsár Márkkal dolgozni?

Nagyon felkészült. Felhalmozta a történet mögötti lexikális tudását, és ezért a korszakról nagyon sok mindent meg lehetett tőle tudni. Nagyon sok információt kaptam tőle, arról, hogy milyen volt az a rendszer, milyen feladatokat láttak el a női dolgozók akkor. A karakterrel kapcsolatos munka közös küszködés volt. Ki is lehet, milyen is lehet Mária figurája? Hogyan lehetne alakítani? Márk nagyon nyitott volt, nagyon érdekelte az, hogy Mária helyében én mit tennék, hiszen női figuráról van szó. Azt éreztem, hogy nagymértékben felelős voltam a karakterem sorsáért, mert Márk nagy szabadságot adott, így még izgalmasabb volt a munka.

Walters Lili

Olyan érzése lehet a nézőknek veled kapcsolatban, hogy nem is játszol, hanem önazonos vagy. Mennyi ennek az alapja?

Nem látok rá teljesen a saját színészi munkám végeredményére, és arra, hogy milyen is vagyok. Nem jártam a Színművészeti színész szakára, ezért más az önismeretem, magamat kell tanítanom. Nincs egy olyan mesterem, akiben szakmailag megbízom, aki megmondaná nekem, hogyan csináljam.  Ezért számomra az az evidencia, hogy magamból kell kitermelni figurát. Csak az ösztöneimre tudok hagyatkozni, magamat tudom „átvizsgálni”. Mária szerepében az önmagammal szembeni szigort, „megfedést” és maszkot fel kellett erősítenem. Amikor pedig nyegle, hülye, agresszív tinédzser voltam más szerepben, akkor azt húztam elő, mert az is vagyok. Mint minden ember, én is sokféle minden vagyok egyszerre, így a lehetőségek száma szinte végtelen, és ez a játék nagyon izgat. A legjobb ebben a játékban, hogy büntetlenül lazíthatom fel saját magam végtelen lehetőségeit.

A nőiesség felvállalásával mintha napjainkban is zavar lenne, aminek a hazai gyökereit a Drakulics elvtárs be is mutatja a figurádon keresztül. Hogyan látod ezt a jelenséget?

Ez abszolút benne van a filmben, mert Máriának az identitása „hímkedő”. Ambícióval, a rendszerben való hittel ment el a Belügyminisztériumba dolgozni. Férfi identitása van, és valószínűleg ezért nem zavartatja magát a szex helyzetekben. Azt gondolja: „nem jó, de menjünk tovább, mert nem az a lényeg.” Ő egy nagyon ambiciózus nő. Önazonosságot keres, de mert a női mintákban nem találja meg ezt, ezért a férfiban keresi. Ez a mai klímára abszolút jellemző. Ha ma egy nő meg akarja állni a helyét bizonyos szakmákban, akkor férfi szabályok mentén kell rendeznie az életét. Ezt magamon is erősen tapasztalom, de nem úgy, hogy „jaj, de rossz nekem”. Állandó, izgalmas, magamon belüli meló, azt kinyomozni magamban, hogy mikor hazudok magamnak, mikor picsogok valójában, mikor lehet legitim az, hogy nem érzem jól magam, nem akarok valamit „úgy” csinálni, ahogy elvárják. Ez nagyon jelen idejű probléma.

Walters Lili és Nagy Zsolt

Kemény Zsófi Tiszavirág és Bölömbika című darabját megrendezted, amely elég provokatív. Az az előadás arról szól, hogy párkapcsolati válság van a generációdban?

A szöveggel foglalkozva azt a rétegét szerettem meg a darabnak, amelyik az elhidegült, egymáshoz fonák módon kapcsolódó, saját egójuk összegereblyézésén dolgozó fiatalokról szól. A darab a szürreálissá torzított, fővárosi, értelmiségi fiatalok lélektelen „adok-veszekje”. Tét vesztettnek tűnő kapcsolatkezelés, és egyfajta cinikus magány jellemzi a darabot, és közben mégis a szerelemről beszél. Arról mesél, hogy a mi gyorsan pörgő életünk, napjaink, pillanatink, és a messenger üzeneteink sűrűjében hogyan sodródnak mégis egymás mellé a fiatalok, és lényegében hogyan kapaszkodik szorosan össze két ember, akik elkísérik egymást egy szakaszon az életükben. Ez a folyamat az évszázadok során sem változott meg. Pontosnak éreztem Kemény Zsófi portréját erről, még ha én nem is mindig tudok gyakorlatban feloldódni a kortársaim élethelyzeteiben. Nem szeretem a játszmákat. Pontosabban más játszmákat szeretek.

A humor, az irónia mindig ott van a figuráidban, ahogy a Drakulics elvtársban is. Főleg vígjátékokban szerepelsz, miközben nagyon komoly is vagy. Miért ezt látják benned a rendezők?

Nem tudom. Mondjuk az érdekes tény, hogy a Drakulics elvtársat Márk írta, ahogy az Egynyári kalandot Zomborácz Virág is, aki szintén nem csak rendezte a sorozatot. Talán mert elég agyalós vagyok, lehet, hogy a forgatókönyvírókkal könnyebben össze tudok kapcsolódni, mert gyorsan megértem azt, hogy egy verbalitásban élő ember miért fogalmazhat meg valamit úgy ahogy, és az miért is lehet vicces. De ez csak egy nyakatekert elmélet, és igazából rejtély. Őket kéne kérdezni erről. Nem tudom, az is lehet, hogy csak vicces a fejem. Próbálok rájönni erre. Szeretném, ha olyan kihívásokat is kapnék, hogy zsigerileg jobban „ki kelljen csinálni magam”, mert ebben még hiányosnak érzem magam.

Walters Lili
Fotó: Csizmadia Attila

A Színművészetin színházrendezőnek tanulsz. Nem vettek fel a színész szakra, miközben sorban kapod a filmes főszerepeket, ahogy Mária szerepe is az. Ezt hogy éled meg?

Ez nem egyedülálló jelenség. Tudnám sorolni a társaimat: Döbrösi Laura, Sztarenki Dóra, Jakab Júlia. Ezen most már túl kell lendülnöm. Azzal, hogy a Színműre járok, belelátok abba, hogy a színészeket hogyan oktatják, milyen szempontok szerint választják ki őket, és mi történik velük a képzés alatt. Érteni vélem azokat a szempontokat, amelyeket a tanárok figyelembe vesznek. Értem azt a rendszert, amelybe becsatornázzák a fiatalokat. És azt hiszem értem, hogy miért nem vettek fel, de nem akarom rosszul érezni magam miatta. Valahol mindig lesz egy kis kavics a szívemben, de nem azért, mert nem vettek fel, hanem mert nincs meg a lehetőségem az öt éves színészi képzésre. Öt igazán komoly és fókuszált év, amikor „kalapáccsal” verik beléd a szakmát, és folyamatosan nyüstölöd és széthajtod magad, ahol megtanulsz beszélni, mozogni, megtapasztalod a tested határait és erejét. Ez most már így van jól, nem tudom, mit lett volna, ha… Lehet, hogy máshogy alakulok. Ezt el kell engednem, és inkább azt próbálom keresni, felfedezni, hogy mi az a pályamodell, ami nekem való, és hogyan tudok ebben a korszakban értelmesen dolgozni.

Bödőcs Tibor, Nagy Zsolt és Walters Lili

Ki a tanárod? A színházrendezést el tudod fogadni hívatásodnak?

Bagossy László az osztályvezető tanárom. Kifinomult ízlésű, pikírt, hiperintelligens ember. Mellette Kovács D. Dani a társosztályfőnök, aki már egy hozzám közelebbi rendezőgeneráció tagja, és sokat segít abban, hogy mi is könnyebben definiáljuk, feltaláljuk magunkat a nagy öregek tanai közepette. Mint például Székely Gábor, aki szintén tanít, és mindig emlékeztet rá, hogy miért is érdemes és elengedhetetlen színházat csinálni. Vagy élni, úgy egyébként. Ez egy nagyon komoly szakma, és komolyan is oktatják, nem lehet félvállról venni. Sajnos ezt az egyetem alatt megtettem, pont azzal, hogy elmentem leforgatni a Drakulicsot. Letagadhatatlanul van bennem feszültség abból kifolyólag, hogy csak ülök és nézem, miközben csinálnám. Ezért döntöttem úgy, hogy a színészetet is csinálom egyszerre, és így tulajdonképpen önmagam kísérleti patkánya vagyok. A tanulsága is megvolt, többet nem fogok párhuzamosan, egy időben játszani és rendezni. Lehetetlennek éreztem. A rendező szak nagyon jelenidejű számomra, faramuci helyzet is ez valahol, hogy a képzésed közepén tudni kell nyilatkozni magadról, miközben fontos folyamatok zajlanak benned a szakmád kapcsán. Nagyon kemény pálya, és nagy felelősséggel jár, ezért mély együttérzéssel viseltetek minden rendező iránt, akivel dolgozom. A színészetben úgy érzem, hogy valamennyire izoláltabb maradok, abban az értelemben, hogy csak magamért felelek. Ha elcseszem, csak én vagyok a hibás. Ez nekem tiszta sor. A rendezésnél pedig ez ennél sokkal bonyolultabb, sokkal több higgadtságot, magabiztosságot és egyfajta érettséget is igényel.

Nagyon erős a 70-es évek felé irányuló retro-nosztalgia, ahogy a Drakulics elvtársban ez megjelenik. Te, aki később születték, mivel indokolod?

Mindjárt itt a világ vége. Nincs előre, ezért nincs más, mint hátra. Nagyon jó dolgok is történtek a 20. században, és ahogy túlmentük a 90-es éveken és a 2000-es évek elején, valahogy kicsúcsosodott ez az érzés. Azt érzem, hogy most valami belassulás van, és visszafelé hullámzunk az előző korokba. A korszak negatív dolgain, a fájdalom hullámain az én generációm kívül esik, mert már távolabb vagyunk tőle. Nekünk más dolgok fájnak, miközben státusz szinten ugyanabban vagyunk rekedve, abba, hogy soha nem fogjuk utolérni a Nyugatot, és ez itt mindig Közép-Európa marad. Bármit csinálunk, mindig ugyanazok az erővonalak között mozgunk. Kelet és a Nyugat között. Mi rálátunk arra, hogy tulajdonképpen nem változott semmi, csak most kapitalista cukormáz és színjáték alatt történik minden. Vásárolj meg mindent, és közben vedd fel a láncot. Ugyanaz a játék zajlik, mint korábban, most is csak látszólagosan látszódik, hogy ki, melyik figura, pedig a minden a felszín alatt pörög, és már nem is nagyon látszik. De legalább már tudjuk, hogy nem látjuk át, hogy mik a valódi folyamatok. Kevesebb az illúzió, mint akkor.

Nagy Ervin és Walters Lili

Két, szó szerint Nagy színésszel – Ervinnel és Zsolttal – forgathattál. Milyen volt velük a munka?

Csodálatos tapasztalat volt testközelből megélni a közös munkát. Azt a fajta görcsöt kellett leküzdenem, hogy most itt vagyok két ilyen emberrel, és mit is kezdjek velük. Az alapja a jó közös munkának úgyis az, hogy amikor két ember bekerül egy jelenetbe, ott legyenek egymásnak jelenidejűen, maximális figyelemmel, lazasággal és játékkedvvel. Nincsenek életkorok, státuszok, csak az aktuális jelenet van. Ebben reménykedtem és tényleg működött. Amikor pedig ők az energiájukat cirkuláltatták két felvétel között az öltözőben, nézővé váltam magam is, és csak bágyadtan tudtam nézni, azt, hogy „istenem, de gyönyörűek vagytok”. Gyönyörű dolog a színész. Igazából rendezni is miattuk jó. Nagyon vártam ezt a fajta kihívást, és fel voltam piszkálva. Olyan volt velük dolgozni, mint együtt lenni két nagy macskával egy ketrecben, akikkel már szerettem volna együtt játszani. Bevittem a kis gombolyagomat a ketrecbe és azt mondtam, hogy ez az én gombolyagom, akartok egyet játszani? És jöttek játszani. Csodálatosak.

Köszönöm a beszélgetést.

Ez is tetszeni fog...