Csodák pedig vannak - beszélgetés Balogh Ádám festőművész-fotográfussal - Corn & Soda

Csodák pedig vannak – beszélgetés Balogh Ádám festőművész-fotográfussal

„Tudd meg, hogy a világ minden egyes eleme tükör:

Minden atom ezer ragyogó napot rejt.

Ha kettéhasítod a vízcsepp szívét,

Ezer kristálytiszta tengert pillanthatsz meg benne.

Ha közelebbről szemügyre veszed a porszemeket,

Mindegyikből ezer Ádám néz vissza reád.”

Ez az idézet Mahmúd as-Sabisztarít: A titkos rózsakert című művéből származik, ezzel köszönti Balogh Ádám a honlapjára érkezőket. A keleti filozófia, a spiritualitás és a szeretet sugárzik át ebből a rövidke részletből, ami a művész nyitott személyiségének megismeréséhez is segítséget adhat. Balogh Ádám nagy utazó, számos alkalommal látogatott már el a világ talán legizgalmasabb tájaira, járt Egyiptomban, Örményországban, Peruban, Kubában és Törökországban is, ez a felsorolás pedig korántsem teljes. Fotói dokumentálják utazásait, azonban sokkal többet is tesznek ennél; olyan helyeket, történeteket és érzéseket közvetítenek, ami a befogadóban elindít egy folyamatot – megismerheti ezerarcú világunk egy darabkáját és általuk önmagát is. A művész festményei létrehozásakor is utazik – ekkor viszont önmagában, belső énjének egy része jelenik meg a vásznon, mesterkéltség nélkül, őszintén. Jól látszik, tévúton jár az, aki művészetének megismeréséhez a klasszikus utat választja, terminusok és „címkék” szerint próbálja analizálni a műveket, besorolni és hasonlítani akar. Balogh Ádám esetében inkább nyitott szív és lélek, mintsem forgó agytekervények szükségesek.

Balogh Ádám: Láss! /80x80 cm, olaj, vászon, 2004/

Balogh Ádám: Láss! /80×80 cm, olaj, vászon, 2004/

Balogh Ádám 1971-ben született Budapesten, jelenleg is itt él és dolgozik. Autodidakta módon fedezte fel az anyagokat, tanulta meg használni őket és általuk kifejezni gondolatait, érzéseit. Azt, hogy nem művészeti iskolákban szerezte meg tudását, cseppet sem sajnálja, sőt, saját bevallása szerint így nem szorult korlátok közé, szabadon alkothatott, saját hangját külső, zavaró tényezők nélkül találhatta meg és tökéletesíthette. Érdekes történet az is, Ádám miképpen fordult a képzőművészet és az önkifejezés felé; korábban pénzügyi területen tevékenykedett, viszont ez az életforma nem adta meg számára azt a kellő pluszt, amiért – véleménye szerit – az életet élni érdemes. „Az élet csak egy pillanat, ami hamar elszáll. Úgy éreztem 12 év irodai munka után, hogy ennek tovább számomra nincs értelme. Hálás vagyok a sorsnak minden megszerzett tapasztalatért és tudásért, de az én utam máshol folytatódott. Úgy döntöttem, kiszállok a mókuskerékből, és nagyon boldog voltam, amikor ezt megtettem.” 2000 óta folyamatosan állít ki, szerepelt már számos egyéni és csoportos kiállításon szerte a világon, díjai és elismerései, szakmai sikerei pedig igazolják, jól döntött. Művei rendkívül különlegesek, nagyon nehéz – és nem is érdemes – kategóriákba vagy bármiféle stílusba helyezni. Festményeit intenzív színhasználat jellemzi, a kifinomult és gazdag háttérből pedig kiemelkednek örvénylő formái, melyek a befogadóban teljesülnek ki igazán. Művei szabadon értelmezhetőek, hiszen a szemlélődő lelkületétől nagyban függ, mely részletből mi kel életre számára, s bár a művész címadása „terelheti” a nézőt az értelmezésben, azt nem szorítja semmilyen keret közé. „Képeimben elkezdek egy mondatot, amit majd a néző fejez be”-állítja. Valóban, Ádám műveit nézve bennünk teljesedik ki a mondandó igazán és általunk kap új értelmezést. Belső utazásainak eme tiszta megnyilvánulásai sokakban keltenek csodálatot, ami nem véletlen, hiszen mintha az, amit látunk, már nem csak evilági lenne, hanem annál több. Valami más, egy új dimenzió, egy új univerzum, de nem rettenünk meg tőle, inkább békességgel tölt el minket és nem utolsó sorban boldogsággal.

Balogh Ádám: Szakrális gyökerek a Napban I. /20x20 cm, olaj, vászon, 2012/

Balogh Ádám: Szakrális gyökerek a Napban I. /20×20 cm, olaj, vászon, 2012/

Fotói is rendkívül személyesek, holott azt hihetnénk, az objektivitás az, ami leginkább jellemzi ezt a területet, pláne ha azt vesszük figyelembe, hogy ezek a művek utazásait dokumentálják. Persze, nagyobbat nem is tévedhetnénk, hiszen a művész által olyan eseményeknek, olyan jeleneteknek lehetünk tanúi, melyre talán nem is figyelnénk. Csak egy pillanat, amit látunk, pillanatképet egy másik kultúráról, más hagyományok szerint élő emberekről. Sok esetben a kép szereplője egyenesen ránk néz, tekintetéből sok minden kiolvasható, hiszen – közhelynek tűnik: a szem a lélek tükre. A beállítások sosem mesterkéltek, nincs mögöttük hosszas munkafolyamat, mint az sok fotóművész esetében megszokott. Spontán, de annál hitelesebb képek ezek, alakjai sem profi modellek, hanem a mindennapok emberei, akik barátsággal és boldogon álltak Ádám kamerája elé. Képeit egyébként számos könyvben, útikönyvben és beszámolóban megtaláljuk, melyek közül nem egy hiánypóló az érintett szakirodalom területén.

Balogh Ádám: Magány, Trinidad, Kuba (2006.)

Balogh Ádám: Magány, Trinidad, Kuba (2006.)

Sokrétű, különleges művészetéről, izgalmas utazásairól és terveiről beszélgettem vele az egyik budapesti kávézóban, melyet ezúton is köszönök!

A.Judit: Fotói és beszámolói révén tudjuk, hogy Ön nagy utazó, számtalan országba látogatott már el Közép- és Dél-Amerika tájain keresztül egészen Ázsia és a Közel-Kelet misztikus világáig. Mi az oka, hogy ennyit utazik? A felfedezés és a kutatás ösztönzi, vagy esetleg van valami, amit szüntelenül keres és még nem talált rá választ?

Balogh Ádám: Itt érdemes megemlítenem a szúfizmust és a szúfikat. Azt szokták mondani, hogy ők az iszlám misztika képviselői, de ez valójában nem teljesen fedi a valóságot. Ez egy sokkal korábbi történet, mely az emberiség ősi hagyományából táplálkozik. Hatást gyakorolt rá a kereszténység, a hinduizmus és a buddhizmus is. A szúfik az utazás igazi művészei, akik egy útlevél nélküli világban – mint az Ezeregyéjszaka meséiben – utaznak, de ez egy valós utazás, egyszerre kívül és belül. Valójában ők nem harcosok, kereskedők és nem zarándokok: a tiszta nomád lelkiséget képviselik. Számukra minden egyes lélegzetvétel, minden egyes pillanat egyfajta újabb mennybemenetel, ugyanakkor nagy megbecsülésnek örvendenek, együtt teáznak nagy uralkodókkal. A misztikus gondolkodókhoz hasonlóan a végcél bűvöletében élnek, de tudják – mint ahogyan én is – hogy az út mindig fontosabb, mint a cél. “Aki az úton elalszik, annak elvész a kalapja, vagy a feje” – (Nizami) Ez minden utazásomra igaz, elengedem a gyeplőt, igyekszem nyitott szívvel és nyitott elmével utazni; egy repülőjegyet veszek meg, és ugyan megvannak a tervezett úticélok – nagy körvonalakban -, de mindig fölülírja egy-egy helyi emberrel való találkozás. Eredetileg a kíváncsiság vágya hajtott, nagyon kíváncsi voltam, hogy a harmadik világban hogyan élnek az emberek, hiszen a világ több, mint a feléről beszélünk, ahol napi egy dollárból élnek. Nekünk itt, Európában mindenünk megvan – egy teljes álomvilág, fogalmunk nincs, mi az a nélkülözés – de a világ nagy része messze nem így él. A kezdeti kíváncsiság után sokkal inkább a megtapasztalás, a megismerés hajtott. Nagyon különleges része a világnak a Közel-Kelet, ami most olyan helyzetben van, hogy egyszerűen alig lehet elutazni egy-egy országba. 15 évvel ezelőtt mentem először Szíriába, majd utána háromszor visszamentem alapvetően az emberek miatt. Hihetetlenül érdekes, hogy az arab világban milyen vendégszeretet van – és most tegyük félre az egész nemzetközi médiát, mert rettentően torzít. Egyik legkülönlegesebb utam Iránba vezetett, szinte felért egy beavatással. Majdnem fél évig nem kaptam vízumot, újságírónak néztek, holott akkor még nem írtam egy cikket sem, de valamit sejthettek, mert később elkészítettem „A vendégszeretet földjén” című útibeszámolómat. Egy világ fordult meg bennem; egyébként bárki, aki elmegy Perzsiába, ez történik vele. Egy nomád lelkiséggel párosul a vendégszeretet, amelyet mi már elvesztettünk, vagy csak alig nyomon követhető. Ott pont azért, mert turista vagy, szeretnének útba igazítani, meghívnak az otthonukba és akár nappal, akár éjszaka biztonságosan lehet közlekedni a legkisebb falutól a legnagyobb városig.

Az első komolyabb utam egyébként még ’97-ben volt, Mexikóba mentem, hogy meglátogassam az egyik barátomat, aki ösztöndíjjal volt kint. Ezután gyakorlatilag függő lettem, fantasztikus élmény volt.

Balogh Ádám: Nomádok Khiva közelében, Üzbegisztán (2011.)

Balogh Ádám: Nomádok Khiva közelében, Üzbegisztán (2011)

A.Judit: Fotói dokumentálnak, ugyanakkor személyes tapasztalatokat, élményeket is közvetítenek. Úgy vélem, Ön tudós ember is, aki kérdez, fenntartások nélkül kutat, vizsgálódik és tapasztal – élményeit pedig különböző eszközökkel és műfajokban megfogalmazza. Mennyire fontosak Önnek az új impulzusok?

Balogh Ádám: Egy idő után minden egyes utamnak lett valami olyan hozadéka, ami bearanyozta ezt az egészet – vagy egy fotókiállítás, vagy egy cikk született belőle, de az biztos, hogy nagyon sok emberhez eljutott. Ez nemcsak az én életemet, hanem másokét is megváltoztatta, túl azon, hogy kapcsolatot sikerült teremtenem különböző kultúrák között, amelyek vagy találkoznak, vagy nem. Kicsit olyan volt, mint amikor másodszor megszületik az ember, valahogy felébred. Az is érdekes, hogy a képeimnek milyen hatása van és kiknek jelentenek maguk is új impulzust. A legutóbbi fotókiállításomon az egyik olvasóm jelezte, hogy rendkívül inspirálta a lányát egy georgiai fotóm (A fecske éneke, Kazbegi, Georgia, 2013. – a szerk.). A kép egy hegyi monostort ábrázol, ami gyakorlatilag 4-5 ezer méteres hegyek között van, és egy fecske száll a monostor felett. Annyira tetszett neki, hogy elment a helyszínre, és döbbenetes, de a világon második nőként megmászta az 5033 m magas csúcsot. Az életét is kockáztatta, hiszen felmenni ilyen magasságba mindenképp veszélyes. Így kaptam egy köszönetnyilvánítást, de ez igazából nem az én érdemem. Erre mondom mindig, hogy véletlenek nincsenek, hiszen neki el kellett jönnie, meg kellett néznie a fotót ahhoz, hogy maga is felfedezze a helyet.

A.Judit: Nem lehet nem észrevenni, hogy műveit és beszámolóit is áthatja a spiritualizmus, a keleti tanok hatása számomra egyértelmű. Hogyan viszonyul Ön ehhez a kérdéshez? Mit jelent Önnek a spiritualizmus, a misztikum?

Balogh Ádám: Nagyon érdekes, mert mi az, hogy misztikus? Teljesen megfoghatatlan, általában azt mondják: homályos, körvonalai hiányoznak. Számomra a misztikum az Isten és ember közötti transzcendentális zóna megtapasztalása, de sokkal inkább szól egy belső Isten megkereséséről. Számomra a spiritualizmus olyasvalami, mintha vándorolnék egy olyan belső ösvényen, ami Isten megtapasztalásához vezet. Minden egyes festményem egy belső utazás, zarándoklat a belső béke, csend és harmónia megtalálásához.

Balogh Ádám: Éteri mágia / 80x80 cm, olaj, vászon, 2015/

Balogh Ádám: Éteri mágia / 80×80 cm, olaj, vászon, 2015/

A.Judit: Ön egyszerre fotográfus és festőművész, valamint találkozhatunk utazásainak beszámolóival is, tehát írói személyiség is. Van-e a különböző műfajok között hierarchia?

Balogh Ádám: Mindig a mondandó a lényeg, és minden akkor születik meg, amikor eljön az ideje és meg kell, hogy szülessen. Utazásaim során számtalan új inspirációt kapok, s egyúttal a különlegest mindig a közönségesben keresem. Egy-egy utazáshoz persze kapcsolódik számos fotó, aminek szintén van egyfajta szakralitása, és ehhez kapcsolódhat egy-egy írás vagy cikk, amiben tudatosan el van rejtve egyfajta spirituális mondanivaló – sokat persze nem lehet, hiszen ha ez túl nyilvánvaló, akkor nem olvassa el senki. Sajnos olyan világot élünk ahol a média leginkább altatás, s ennek eredményeképpen lelkünk alszik. Van szemünk, de nem látunk, van fülünk, de már nem hallunk.

A.Judit: A műveit övező misztikum, a szabad értelmezés lehetősége rendkívüli módon kiszélesíti festményei terét. Színhasználata intenzív, a formák szabad asszociációját csupán a címadás befolyásolja. Ugyanakkor szinte minden művén fontos szerepet játszik a fény, mely hol isteni fényként, hol belső ragyogásként jelenik meg. Mit jelent Önnek ez az éltető fény?

Balogh Ádám: Festményeim nagy mélységeket és magasságokat járnak meg, gyakorlatilag mintha menny és pokol házasságát ábrázolnám a vásznon – ez az utazás egyébként a legtöbb festményemen érezhetően a “szív világosságához” vezet.

Egész életembem igyekeztem “fényben járni”. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk ebben a háromdimenziós földi létben, – ezen az anyagi síkon, ahol mi élünk – hogy nincs fény árnyék nélkül, körülvesz a sötétség. Egyik sem működik a másik nélkül és ebben van egy olyan arány, amitől működik az egész. Nagyon érdekes, ha csak a Tejutat nézzük, az egész mozgása és rendszere nagyban függ egy fekete lyuktól, ami a Napunknál kb. négymilliárdszor nagyobb. Amikor sötétségről és világosságról beszélünk azt mondjuk, hogy rossz és jó. Istent úgy képzelem el, mint aki folyamatosan sötétségből világosságot teremt, de mindkettő a része. Egyébként ez a gondolat az emberiség hagyományaiban jelen van. Sajnos azonban mára annyira eltorzult minden, hogy létünk szakralitásából gyakorlatilag mit sem értünk, alig érzékeljük a valóságot. Annyira elveszünk a mindennapi mókuskerékben, hogy fogalmunk nincs róla – talán életünk végén átgondoljuk, hogy elég bátrak voltunk-e álmaink megvalósításához, és tettünk-e bármit mely mindannyiunk fejlődését szolgálta.

Balogh Ádám: Az örökkévalóság éji tánca /100x100 cm, olaj, vászon, 2010/

Balogh Ádám: Az örökkévalóság éji tánca /100×100 cm, olaj, vászon, 2010/

A.Judit: Festményei belső világának kifejeződései, látomások, kollégái pedig, akiknek volt szerencséjük Önt az alkotási folyamat közben látni, ámulattal és csodálattal nyilatkoztak. Hogyan éli Ön meg az alkotás folyamatát? Hogyan lát munkához?

Balogh Ádám: A képeim terv nélkül születnek. Mindenek előtt zenét hallgatok, nagyon sokrétűt, többnyire olyan előadókat, akiket nagyon kevesen ismernek. Ameddig alkotok – akár 8-10 órában – folyamatosan zenét hallgatok, leginkább bakelit lemezeket. Nehéz megfogalmazni, de az efféle zenehallgatásnak van egyfajta mélysége, lelke. Ez nem egy steril hangzás, így valószínűleg az emberi fülnek szüksége van valamiféle torzításra, amit ez a lemez biztosít a legjobban. Maga a zene az, ami kiragad a hétköznapokból és egyfajta meditatív állapotba helyez; elkezdődik az alkotás, felkenek színeket az adott pillanatnak és hangulatnak megfelelően, és a kép elindul! Lehet, hogy egy nagyon szép folt köré épül az egész, lehet, hogy egy teljesen figurális dolog lesz belőle … mindenképpen valamilyen spirituális, misztikus mű születik, valahogy ez jön belőlem. Mindaddig készül a kép, ameddig meg nem találom a harmóniát – ez heteket, nagyobb festmény esetén akár hónapokat is jelenthet. Az első pár nap nagyon intenzív, a lényeg a vászonra kerül, később a kép már csak finomodik és részletgazdagabbá válik. A legkevesebbet egyébként ecsettel dolgozom, sokkal inkább az ujjamat vagy rongyot használok.

Balogh Ádám: A fecske éneke, Kazbegi, Georgia (2013)

Balogh Ádám: A fecske éneke, Kazbegi, Georgia (2013)

A.Judit: Honlapja nagyon különleges, az a személy, aki ellátogat ide, maga is utazóvá válik, ez esetben az Ön művészeti produktumai között bolyong, általuk pedig kultúrákat, élettörténeteket, érzéseket és új, teremtett univerzumokat fedez fel. Honnan jött ennek a cseppet sem kommersz honlapnak az ötlete?

Balogh Ádám: Az egészet én álmodtam meg, de sokkal nagyobb kérdés volt, hogy ki tudja ezt megvalósítani. Az ember álmodik egy csomó olyan dologról, amiről kiderül, hogy technikailag megvalósíthatatlan. Első honlapomat 2005-ben egy fiatal srác készítette, aki egyébként maga is művész és zenész. Nem volt rövid folyamat, egészen pontosan fél év kellett ahhoz, hogy a honlap megvalósuljon. Ragaszkodtam hozzá, de mivel több zenekarban is játszott és játszik ma is, csak alkalmanként jutott ideje a megvalósításra. Sokszor eltelt akár egy hónap is, míg nem történt semmi, és közben különös gondolatok jöttek újra – talán álomból fakadóan -, amikről úgy éreztem, érdemes lenne elvinni egy ilyen irányba. Valójában az, hogy eredeti lett és kilóg a sorból, annak köszönhető, hogy nagyon sok idő eltelt az ötlettől a megvalósulásig. Mindennek megvan a maga ideje, türelmet tanultam. A honlap végső formáját azonban egy másik kedves ismerősömnek köszönhetem.

A.Judit: Nagyon érdekes volt számomra a fotók és a festmények csoportosítása, a fotók esetében címek, a festmények esetében kapuk jelzik az egyes csoportokat. Mi ennek az oka? Valamint milyen elv szerint alakította ki a fotó-egységeket?

Balogh Ádám: Nagyon sok racionális magyarázatot semmiben sem kell keresni, mindig a belső hangomra hallgatok. A festmények esetében a kis csillagkapuk tükröznek bizonyos időrendiséget, de igazából belső intuíció szerint rendeztem őket. A fotók esetében – kis kivétellel – egy-egy országhoz kapcsolódnak az egységek, közülük viszont kilóg a „Mi a szépség?” elnevezésű könyvtár, ami különösen kedves a szívemnek. A többi egy-egy utazáshoz kapcsolódik, ezeknek pedig beszédes címeket adtam és a szemlélőre bíztam, hogy befejezze a gondolatot.

A.Judit: Számos külföldi tárlatot tudhat maga mögött, valamint útikönyvekben is megtalálhatjuk fotóit. Hogyan vélekedik a magyar művészet helyzetéről nemzetközi viszonylatban?

Balogh Ádám: A helyzet nem egyszerű. Tényleg szerencsének mondhatom magam, hiszen az elmúlt 15 évben 8 országban állítottam ki és 5 nemzetközi díjat kaptam. Ezek közül a legérdekesebb talán az volt, amikor 2010-ben meghívtak egy olasz nemzetközi kiállításra, amely a Ferrara Estense kastélyában volt. Ez nagyon szívet dobogtató esemény volt, valaminek akkor eljött az ideje. 64 művész szerepelt 30 országból és 10 díjazott volt – én a Kritika díját kaptam, ami még inkább egy nagy elismerés. Tényleg úgy érzem, hogy csodálatos dolgok történtek velem, hiszen az elmúlt időszakban minden évben sikerült a családomat művészként elvinnem Olaszországba egy festőtáborba, ahol valójában egy képpel fizetek. Valahol ez működik, Magyarországon a legnagyobb gond, hogy nincs mecenatúra, gyakorlatilag nem létezik. A magyar művészek közül vannak szerencsések, akiket egy nyugat-európai galéria képvisel és bevezet a nemzetközi piacra. Amit szomorúan látok, hogy Magyarországról pedig sokkal inkább külföldi művészeket vezetnek be azok a galériák, akik ezt megtehetik. Sokkal boldogabb lennék, ha magyar kortárs művészeket karolnának fel. Ugyanakkor a művésztársadalom nem igazán egységes, gyakorlatilag egy-egy újság vagy csoportosulás mindig ugyanazokról a művészekről beszél, és nem igazán engednek be mást. Ma már önmagában a tehetség nem elég, kell, hogy legyen mögötte egy nagyon komoly támogatás. Persze, akinek a sorsában meg vannak írva ezek a dolgok, az valószínűleg be fog következni.

Balogh Ádám: Mosolygós, Szanaa, Jemen (2009)

Balogh Ádám: Mosolygós, Szanaa, Jemen (2009)

A.Judit: Mik a jövőbeli tervei? Mikor számíthatunk újabb kiállításra?

Balogh Ádám: Nagyon szeretnék eljutni Etiópiába az őskeresztény emlékek miatt, de igazából én sem tudom, mi lesz a jövőben. Tényleg az égiekre bíztam magam. Az idei évben két kiállításom is volt, az egyik egy festménykiállítás Nagymaroson, egy gyönyörű galériában, 140 négyzetméteren 30 festmény volt kiállítva melyek az elmúlt 15 évemet érintették. Hasonló dolog történt a fotókiállításom esetében. A képeket Keleti Évával (Prima Primissima-díjas, Érdemes és Kiváló fotóművész – a szerk.) közösen válogattuk és ő is nyitotta meg a kiállítást is. Gyakorlatilag most mindent összegeztem, így nem tudom, mi fog következni, de abban biztos vagyok, hogy a történetnek folytatódni kell. Az idei évre már csak egy esemény maradt hátra: november 27-29 között, három napra megnyitom a műtermem a közönségnek, ahová szeretettel várom az érdeklődőket egy beszélgetésre és teára! (A Nyitott Műteremről bővebben a művész honlapján tájékozódhattok az „Aktuális” rovatban! A részvételhez előzetes egyeztetés szükséges! – szerk.)

Balogh Ádám honlapját mindenkinek szeretettel ajánlom, rendkívül sok információ, publikáció, fotó és festmény tekinthető meg és biztosra veszem, sokak számára jelent majd különleges élményt.

Kontakt: adambalogh.com

Ez is tetszeni fog...