Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club, 2013) – kritika

Az elmúlt tíz év Oscar-filmjeit bemutató sorozatunkban ezúttal a 2014-es szezon (egyik) legjobb produkcióját vesszük górcső alá, amely három kategóriában is győzött, azonban a legjobb filmért járó szobrocskát mégsem tudta bezsebelni. Azonban hiába ítélték oda a 12 év rabszolgaságnak (12 Years a Slave, 2013) a legjobb filmért járó díjat, mi most bebizonyítjuk, hogy 2014-ben mégis a Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club, 2013) volt a legjobb produkció – és nem csak a TOP25-ös listánkon.

A Mielőtt meghaltam  2014 márciusában, tehát a tengerentúli premierhez képest jó két hónapos csúszással került a magyar mozikba. Önmagában ebben semmi meglepő nem lenne, azonban időközben lezajlott az Oscar-gála. Jean-Marc Vallée filmje, ahogy korábban is írtuk, három kategóriát megnyert (legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő és legjobb smink), viszont elbukta a legjobb filmért járó címet a 12 év rabszolgasággal (12 Years a Slave, 2013) szemben. Ennek hatása alaposa meg is látszott a film hazai fogadtatásán; a nézők legtöbb esetben azért voltak kíváncsiak erre a mozira, hogy megtudhassák miért Matthew McConaughey és miért nem Leonardo DiCaprio kapta meg a várva-várt díjat.

A Mielőtt meghaltam  klasszisokkal jobb és fontosabb alkotás annál, hogy pusztán két alakítás miatt legyen emlékezetes. Témafelvetése okán önmagában is becsülendő vállalkozás, hiszen az AIDS kérdéskörével foglalkozni Hollywoodban még manapság sem divat – hiába telt el a betegség 1981-es azonosítása óta már több, mint 30 év. A téma meglehetősen limitált számú alkotásai is főként a ’80-as, ’90-es években születtek, amikor még a közgondolkodás a 20. század pestiseként definiálta a megjelenő kórt. A Búcsúzó tekinteteken (Parting Glances, 1986); kívül a Philadelphia – Az érinthetetlen (Philadelphia,1993) érdemel külön említést, hiszen ez utóbbi a korszak egyetlen „tömegterméke”– egy zseniális és Oscar-díjas alakítással Tom Hanks jóvoltából. A ’90-es évek második felében megjelent filmek, mint például a Larry Flynt, a provokátor (The People vs. Larry Flynt, 1996) vagy a Kifutó a semmibe (Gia, 1998) már nem igazán tudtak a felvetett problémához méltó színvonalat produkálni. Az új évezred pedig mindössze egyetlen komolyabb darabot volt képes felmutatni, igaz, ez egy különleges televíziós mini-sorozat volt: az Angyalok Amerikában (Angels in America, 2003). Ebbe a tíz évenként ismétlődő ciklusba kapcsolódik be Jean-Marc Vallée kanadai rendező saját produkciójával.

A Mielőtt meghaltam története kissé más megközelítést alkalmaz, mint a korábbi alkotások. Már az első jelenet során elszáll minden kétségünk afelől, hogy főhősünk, Ron Woodroof (Matthew McConaughey) – ez a valóságos emberi roncs – pusztán egy ártatlan áldozat. Ron életvitele determinálja őt betegségére; egy építkezésen dolgozik villanyszerelőként, mellette masszívan iszik/kábítószerezik, megmaradt pénzét pedig olcsó örömlányokra herdálja. Ha nem is túl pozitív ez a légkör, a hangulat mindenesetre rátelepszik a nézőre, és főszereplőhöz hasonló szakadt hangulat valójában aprólékosan kidolgozott világot takar. Fontos pillére ez a filmnek, hiszen ekkor még a ’80-as évek közepén járunk, mélyen az USA déli részén. Vellée mesterien érzékelteti, hogy mit is tudott ekkoriban az átlag amerikai a betegségről és hogyan volt képes feldolgozni ezt egy olyan ember, aki egész életét a déli életvitel dominálta. Mert ez bizony nem a Szex és New York, vagy valamely kozmopolita metropolisz csillogó világa, ez a vidéki Amerika. Ez Texas, a keményfejű és még keményebb öklű cowboyok világa.

A történetről dióhéjban azért érdemes pár szót ejteni, persze kerülve a nagyobb spoilereket – csak annyit, amennyi már az előzetesből is kiderült. Ron, egy munkahelyi balesetet követően kórházba kerül, ahol AIDS-t diagnosztizálnak nála és megállapítják, betegsége olyan súlyos, hogy mindössze harminc napja van hátra. Cowboyunk azonban a teljes lelki összeomlás helyett elég gyorsan átlépi a haldoklás pszichés szakaszait (elutasítás, düh, alkudozás, depresszió és belenyugvás) sőt, talán igazán meg sem éli azokat. A jól bevált konoksággal inkább nekilát kitalálni, hogyan is győzhetné le a halált. Ron Woodroof ugyanis nem az az ember, akinek az orvosok megmondhatnák, mikor haljon meg; miután nem sikerül elérnie, hogy azidotimidin (AZT) kezelést kapjon, saját kezébe veszi sorsát. A klasszikus „fizessünk le valakit a kórházban” recept meghiúsulása után felkerekedik és Mexikóba utazik a gyógyulás reményében. Itt találkozik a Függetlenség napjából Dr. Okun ikertestvérével, aki meggyőzi őt az alternatív orvoslás előnyeiről és az Egyesült Államokban nem engedélyezett gyógyszerek sikereiről. Több se kell Ronnak ennél, túlélvén a neki rendelt harminc napot úgy dönt, vállalkozásba kezd. A film ezen pontján a főhős immár gyógyszerdílerként jelenik meg és megismerkedve a transzvesztita Rayonnal (persze szigorúan üzleti szempontokat mérlegelve, nem a nagyvárosi fertőben vagyunk ám) közös kis projektet indítanak útnak. Kettőjük révén válik sikeressé rögtönzött önsegélyező szervezetük, a dallasi vásárlók klubja – avagy az egész produkció.

Ez a klub lesz a színtere annak a küzdelemnek, amit a csodás gyógyulásban reménykedő HIV fertőzöttek folytatnak betegségük, és a filmben felbukkanó nagy ellenfél; az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerellenőrzési Hatóság (FDA) ellen. Egyfajta dráma a drámában ez a szál; a San Franciscói Bíróságon zajló rövid jelenet erejéig Ronnal együtt mi nézők is szembesülhetünk a jogi helyzet visszásságaival. Mégis azt kell mondanom, az üzenet, amit a készítők kihangsúlyoznak túlságosan egyoldalú a gonosz gyógyszer-lobbiról, az erkölcstelen orvosokról és csak az állampolgárok életének megkeserítéséért létező hatóságokról.  Akkor még nem is esett szó a betegek millióinak életét megmentő azidotimidin kezelésesekről, amelyek kissé kifacsart formában jelennek meg a filmben, és mint mellékes információként, csak a lezáráskor kapnak feloldozást. Ezzel szemben hatalmas erénye a filmnek, hogy annak ellenére tud humoros is lenni, hogy végeredményben minden az emberi elmúlás körül forog. Lelkünk mélyén tudjuk, hogy hőseink halálra vannak ítélve, ahogyan a felbukkanó szereplők nagy része is, mégis a rendezés jó arányérzéke révén a könnyedebb részek képesek elfeledetni a szomorú kontextust. Segít nekünk ebben Ron elképesztő élni akarása, aki igazából egyetlen jelenetben omlik össze – nem a lelkiállapota miatt tudjuk róla, hogy beteg. Az idő előrehaladtával a pénz hajszolását is a mikroközösségért vállalt felelősségtudat váltja fel; Woodroof sosem lesz a klasszikus hős mintaképe, de embernek a legvégéig megmarad. A keretes szerkesztésű zárójelenet felteszi a koronát az egész produkcióra. Rontól a bika hátán ülve búcsúzunk, nem tudjuk meg, hogyan is ért véget az a bizonyos nyolc másodperc – egy dologban azonban biztosak lehetünk, a halál elől ő sem menekülhetett el.

Zárásképp mi más is következhetne, mint a színészi teljesítmények méltatása, ha szükséges egyáltalán a méltatás a szőnyegbombázás-szerű díjeső fényében. Fel lehet készülni sok mindenre, de azt hiszem, a látvány még akkor is mellbevágó lesz. Matthew McConaughey 21, Jared Leto 14 kilót fogyott a szerep kedvéért és le kell szögeznem, nem pusztán ezért kaptak Oscart. McConaughey minden értelemben hihetetlen transzformáción ment keresztül, mind fizikailag, mind szakmailag. Még percek után is feldolgozhatatlan volt számomra, hogy a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? (How to Lose a Guy in 10 Days, 2003) tíz évvel ezelőtti Ben Barry-je áll előttem, egy lelakott bajszos redneckként. Mondom ezt úgy, hogy McConaughey már a Mudban (2012) is remek volt, és ha lehet ilyet mondani, akkor számomra a Törvény nevében (True Detective, 2014) nyújtott alakításával már felért a csúcsra. Jared Leto munkájáról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni; olyan könnyedséggel hozza szerepét, és tölti meg egyedi tartalommal a kissé elkoptatott drogos-transzvesztita klisét, hogy szájtátva ámulunk és bámulunk. Ő maga is megkoronázza saját karakterének drámáját, ahogyan küszködve a kábítószerekkel egy utolsó látogatást teszi apjánál. Az egyedüli női karaktert megformázó Jennifer Garner ezek után nem sokat tehet hozzá a filmhez, McConaughey és Leto mellett azonban senkinek sem lett volna könnyű dolga. Leto kis túlzással ugyanis nemcsak a legjobb férfi-, hanem a legjobb női mellékszerepet is eljátssza ebben a filmben.

Az tehát senkinek nem lesz újdonság, hogy 2013 két legjobb férfi színésze látható ebben a remek filmben. Azonban a legnagyobb dicséret mégis az, hogy a moziban töltött két óra alatt a néző nem ezt a két zseniális színészt látja a vásznon, hanem két tragikus sorsú embert, és az ő drámájuknak lesz részese – ez pedig az egész produkció érdeme.

Értékelés: 91/100

IMDb: 8,0/10

Mafab: 83%