Erunder 
Izgulás, izzadás, feszültség, idegeskedés, bénázás… csak pár azon érzelmek és tettek közül, amiket tegnap este sikerült átéreznem és véghezvinnem. Ám még ezek ellenére is azt mondhatom, hogy számomra a Denver Film Festival nyitánya életem eddigi legemlékezetesebb filmes eseménye volt.
Ha még emlékeztek a beharangozó cikkünkre, abban azt ígértem, hogy élőben is bejelentkezem a helyszínről. Nos, ez sajnos elmaradt, de nem technikai okokból. Egyszerűen azért, mert úgy látszik, hogy a hülyeségem nem hagytam otthon Magyarországon, hanem magammal hoztam Amerikába.
Mielőtt viszont még belekezdenék kálváriámba, engedjétek meg, hogy írjak pár szót magáról az országról, illetve az emberekről, akik azt lakják, és végső soron meghatározzák, mert úgy hiszem nem sokunknak adatik meg a lehetőség, hogy ilyen messzire utazzon. A legelső, ami feltűnt, hogy itt mindenki folyamatosan mosolyog. Kedvesek, stresszmentesek és segítőkészek, de ez majd a folyamatos bénázásaimra való reakciókból is leszűrődik. A kulturális sokkoknak sorozatát kaptam, gyakorlatilag minden egyes alkalommal, amikor interakcióba kerültem a helyiekkel. A bárpultossal tényleg nyugodtan le lehet ülni cseverészni, bárkitől lehet útbaigazítást kérni, ha véletlenül elhagyja az ember valamijét, az akár még fél órával később is érintetlenül ott marad, de mégis a legjobb mind közül az a végtelen nyugalom, ami mindenkiből árad és áthatja az embereket.
Picit Ádámtól és Évától indulva a tegnap esti nyitány eseményeihez szükséges ismernetek a korábbiakat is. Az előző premier előtti vetítés során már magamhoz kaptam egy olyan füzetet, ami részletesen leír mindent a fesztiválról. Abban szerepelnek a vetítések időpontjai és helyszínei is. Szóval ezt kellett volna figyelmesebben átbújnom, hogy rájöjjek, a nyitány nem ott lesz, ahol a premier előtti vetítés is volt. Én sajnos oda mentem, nem pedig a belváros szívében található operaházhoz. Fél órával nyolc előtt már az én hülye fejemnek is kezdett gyanús lenni, hogy rajtam kívül csak egy biztonsági őr tartózkodik a helyszínen, ezért tőle útbaigazítást kérve már a megfelelő helyszínre indultam. Itt jegyezném meg a kedvességet és segítőkészséget először, ugyanis ilyen közvetlen biztonsági emberrel otthon ritkán találkozni.
A helyszínre érve a vörös szőnyeges bevonulás már annyira javában tartott, hogy már a vége felé járt, de két képet mégis sikerült még lőnöm, mielőtt a bejutásra kezdtem volna koncentrálni.
Bénázásaim sora ezzel folytatódott. Először próbáltam simán a nyakamban függő sajtós belépővel átjutni a jegyeket érvényesítő hölgyeken, de az egyikük átirányított a jegypénztárhoz, ahol legnagyobb meglepetésemre először azt közölték velem, hogy a jegyem elvileg már nálam kell, hogy legyen. Majd miután tisztáztuk, hogy az eseményre a jegyet előbb igényelnem kellett volna, átirányítottak a vörös szőnyeg mellett található PR részleghez, ahol viszont csak néhány ijedt és tanácstalan önkénteskedő tinédzsert találtam. Ők azt tanácsolták, hogy próbálkozzak meg újra a jegykezelőknél. Miután az egyik ilyen hölgynek elmagyaráztam az egész szituációt, ő készségesen átengedett, ám ez a körülbelül 5 perc alatt lejátszódó jelent picit nyugtalanná tett. Na igen, még olyan rövid ideje tartózkodok az országban, hogy a lakói nyugalma még nem ragadt át rám.
Az érdekességek sora ezekkel viszont még nem ért véget. A teremben az ültetés nincs megszabva, oda ülhetett mindenki, ahová a kedve tartotta. Maguk a fesztivált megnyitó beszédek nem voltak különösek, de pár poént még így is megeresztetek. A fesztivál főszervezője a beszédében megemlítette, hogy a vetített filmek főszereplő női átvitt és szó szerint értelemben is kick-assek, majd csak úgy lazán megjegyezte, hogy az esemény után még egy parti is lesz, ha nem tudnánk róla. A rövid bevezetők, ismertetők és köszönőbeszédek után egyből bele is csaptak a lecsóba és levetítették a fesztivált hivatalosan is megnyitó filmet, a Lady Birdöt, amiről később egy kritikát is olvashattok majd.
A kultúrsokknak egy újabb hulláma ekkor csapott meg. Arra kellett rájönnöm, hogy az amerikaiak egy igen hangos népség. Nem pusztán a röhögésről van szó, hiszen odahaza is jókat tudunk derülni egy-egy olyan poénon, ami igazán ül, hanem az összes létező érzelem hangos megélésén. Nem verbálisan teszik ezt, ez nem ront a film élményén, sőt, talán még kicsit javít is rajta, mert olyan, mintha egy alánevetős sit-comot néznénk, de mégis elsőre furcsának hathat ez egy magyar ember számára, aki azt tanulta meg, hogy a moziban illik csendben maradni.
Összességében azt hiszem, hogy a Denver Film Festival egy kihagyhatatlan élmény, és iszonyatosan hálás vagyok, mindenkinek, akinek köszönhetően ezt sikerült átélnem, illetve a következő napokban még folytatnom is. Amire pedig ti, kedves olvasók még számíthattok, az pár filmkritika, egy élő bejelentkezés (ezúttal tényleg megpróbálom nem elbénázni) és egy összefoglaló cikk, az élményeimről, amik itt érnek engem.
