Denver Film Festival összefoglaló - Corn & Soda

Denver Film Festival összefoglaló

Több cikket is olvashattatok az oldalunkon arról a filmfesztiválról, ahol az elmúlt héten voltam. Most némi új információkkal bővítve megosztom veletek, kedves olvasókkal, hogy milyen élményekkel gazdagodtam Amerikában.

Az utazások azért érdekesek, mert idegen helyeket és embereket ismerhetünk meg. Ez különösképpen akkor igaz, ha egy teljesen idegen országba látogatunk el, és így egy számunkra abszolút ismeretlen kultúrával találkozunk. Új és nem mindennapi élmények sora érhet így minket, melyek mindegyikét a saját normarendszerünkön belül próbáljuk meg értelmezni, aminek köszönhetően a látott és érzékelt világ furcsának tűnhet számunkra, és aminek a lakói szemében mi magunk is különös szerzeteknek tűnhetünk.

A félig-meddig szociológusi nézőpontot félretéve, erre csupán egyetlen konkrét példát hozok fel, amivel egyből érthetőbbé válnak fenti soraim. Minden ember, beleértve ebbe a biztonsági őröket, eladókat, színészeket, rendezőket és mindazokat akikkel sikerült összefutnom, a végletekig kedves és mosolygós volt. Egy alkalommal, mikor a belvárosban kellett parkolnom a filmfesztivál idején, iszonyatosan magas parkolási díjakkal találkoztam. Egy közeli pékségben érdeklődtem arról, hogy hol és hogyan tudnék észszerű áron parkolni, mire az eladónő az üzletvezetőhöz irányított, aki különös kedvességgel viseltetett irántam, és még a dolgozói belépőjét is felkínálta a belvárosi pláza mélygarázsába. Úgy vélem, ilyesmi kis hazánkban elképzelhetetlen lenne, még az olyan helyeken is, ami a vendégszeretetéről híres, és inkább átverésre, vagy kihasználásra gyanakodnánk, mintsem egyszerű kedvességre.

De térjünk is vissza a mozik világába, hiszen azért vagytok itt. A Ladybird kapcsán már írtam arról, hogy a helyi közönségtől számomra meglepő volt, hogy még a terrorizmusról szóló poénokon is nevettek, de van valami, amit ezen téma kapcsán még nem említettem. Ez a mozikban való viselkedés. Valamiért az amerikai nézőközönség sokkal felszabadultabb, mint mi valaha is leszünk. Számukra teljesen természetes a filmek alatti járkálás, és a rendkívül hangos nevetés, illetve mindenféle érzelmüknek a hangos kinyilvánítása. A nézőkön kívül a mozikban egyébként még maga a berendezés is szokatlan volt. A széles bőrfotelok nem pusztán kényelmesek, hanem még praktikusak is. A gombbal felhajtható lábtartó és ugyanígy hátradönthető háttámla által szinte fekvő helyezte kerülhetünk, és a fordítható tálcákon a vásárolt nachosunknak és az üdítőnknek biztos helye van, így az végül nem köt ki az ölünkben.

Forrás: Unique Venues

Az első élményeimről a fesztiválon már beszámoltam, de a továbbiakat erre  cikkre tartalékoltam. Első körben egy videót mutatok nektek a fesztivál harmadik napjáról, mikor a Submission vörös szőnyeges vetítésére mentem el.

Felhívom a figyelmet a videókban látható egyik poénra. A bejelentő emberke mindig azzal kezdi a mondandóját, hogy megszólítja az embereket, méghozzá a következőképpen: “Hölgyeim és uraim, és a sajtó!”. Mintha mi (már ha én is tekinthetem magam sajtósnak) nem lennénk hölgyek és urak. Természetesen ez csak egy vicc, így ezen senki sem sértődik meg.

Ahogyan azt az egyik élő videóban is említettem, nem írtam az összes olyan produkcióról, amit a fesztiválon sikerült megtekintenem. Volt köztük olyan, ami annyira borzalmas volt, hogy még most sem tudom mik lennének a megfelelő szavak rá. Ez a Let the Corpses Tan című pszichedelikus akciófilm volt, ami után úgy éreztem, hogy a film készítői elraboltak az életemből másfél órát, amit sosem fogok visszakapni. Egy modern westernt ígértek nekünk, ami helyett egy álművészieskedős izét kaptunk, amiben egyetlen karaktert sem kedveltünk, vagy utáltunk meg, és amiben az erőszak teljes mértékig önkényes. Egyszerűen annyira rossz, hogy kár is rá a szót pazarolni. Amiről viszont talán mégis írni fogok, az Kyra Sedgwick Ten Days in the Valley című sorozatának a pilotja, aminek igyekszem majd a többi részét is megtekinteni. Ezeken kívül a repülőúton hazafelé sikerült a fesztiválon egyik induló filmet megnéznem, ami nem más volt, mint A vendégek című dráma, amiben a Birmingham bandájában és a Dunkirkben is játszó Cillian Murphy az egyik főszereplő.

A filmeken kívül az egyik legjobb élmény, amivel gazdagodtam, szintén az emberekhez fűződik. A sajtós belépőmnek köszönhettem leginkább, hogy sokan megközelítettek és érdeklődtek felőlem. Így találkoztam például Scott Takeda színész és rendezővel, akit legutóbb a nagyközönség a Közöttünk az űr című drámában láthatott. Őt és a feleségét egyébként a videón is láthatjátok.

Összefoglalva az amerikai utam, életem eddigi legjobb élményeivel gazdagított engem, amiért nem győzöm kifejezni hálámat testvéremnek, Norbertnek és az ő feleségének, akiknek az önzetlen és kedves vendéglátást és invitálását köszönhetem, valamint a Denver Film Society-nek és az ő összes dolgozójuknak és önkéntesüknek, akik egész ott tartózkodásom alatt segítőkészek voltak. Még egyszer, a Corn & Soda egész szerkesztőségének a nevében köszönöm mindenkinek! Nélkületek ezek a cikkek nem készülhettek volna el.

Ez is tetszeni fog...