Kötelező filmek - Dogville – A menedék (Dogville, 2003) - Corn & Soda

Kötelező filmek – Dogville – A menedék (Dogville, 2003)

oCWc2yuUEnar7jBzdakuTpqTxQ6

Természetesen mindenkinek van kedvenc filmje, ahogy kedvenc zeneszáma, verse vagy éppen itala. E kategória mellett azonban biztosan felfedezhető egy olyan lista is, amin azok a dolgok sorakoznak, amik valamiért beleégtek az emlékezetünkbe. Az első helyen nálam a Dogville – A menedék (Dogville, 2003) található.

A dán rendező, Lars von Trier neve bizonyára, sokak számára ismerősen cseng, ami A nimfomániás (Nymphomaniac Vol. I, 2013, Nymphomaniac Vol. II, 2013) óta nem is csoda. A ‘nézőpróbáló’ alkotás címe egy pillanat alatt felébresztette az emberek kíváncsiságát, akik aztán tömegesen sétáltak bele Trier csapdájába. Ez a csapda azonban kellőképpen művészi, őszinte és tanulságos ahhoz, hogy még csak meg se próbáljunk kiszabadulni belőle. A Dogville – A menedék – ha lehet – még jobban próbára teszi a türelmünket, mint a direktor legújabb alkotása, ám olyan tanulsággal szolgál, amit normális esetben sosem lennénk képesek beismerni magunknak.

Ask-Nicole-4

A történet helyszíne Dogville, egy aprócska falu a ’30-as évek Amerikájában. Itt kér menedéket a gengszterek elől menekülő Grace, aki ránézésre maga a földre szállt angyal. A falu lakói pedig egyenesen a jóság mintaképei, nem kérdéses tehát, hogy megnyitják Grace előtt zárt közösségük láthatatlan kapuit. A láthatatlan szót itt most azonnal ki is fejtem. Dogville ugyanis igencsak különös módon jelenik meg Trier filmjében. Tulajdonképpen antifilmet is mondhattam volna, hiszen az alkotás két médium, a színház és a film találkozása, melyben számos lényeges dolog, amit a filmtől általában elvárunk, nem található meg.

tumblr_ntagfozS431ue4wwmo1_1280

Az első képkockákat nézve Dogville részletes alaprajzát láthatjuk, ám ez a stilizáltság a kamera közelítése által sem változik át a jól megszokott fikcióvá. Nincsenek falak, nincsenek ajtók, nincsenek fák, sőt, még igazi kutya sincs. Fekete padló van, fehér krétával telerajzolva. Így jelennek meg az utcák, a házak, a növények, de még az egyetlen házőrző is. Egyes díszletek, például a házakban található kis csecsebecsék (melyeknek az egyik szereplő esetében igazán fontos jelentőségük van) viszont nagyon is kimunkáltak, pontosan úgy, ahogy a színházban is. Kijelenthetjük tehát, hogy a Dogville – A menedék nem egy kimondottan illúziókeltő film, sőt, épp az ellenkezője. Lars von Trier 2003-as alkotása a brechti elidegenítő színház mintapéldája, melyben a puszta ábrázolás az átélés helyett megfigyelő pozícióba kényszeríti a nézőt, s olyan kegyetlen őszinteséggel mesél az emberi természetről, amit más módon nem is tudnánk elviselni.

dogville2

Dogville lakói kezdetben előzékeny, mérhetetlenül kedves emberek, ám később – mikor megtudják, hogy a fiatal nőt a rendőrség is körözi – felébred bennük, a mindenkiben ott élő vadállat. Grace számára a menedéknek egyre nagyobb ára van, a megaláztatások, és kínzások ellenére (egy ideig) mégis olyan angyali tud maradni, amilyennek a történet elején megismertük. Nicole Kidman remek választás volt Grace szerepére, visszafogottan, kellő alázattal jeleníti meg a falubeliek közé beilleszkedni vágyó fiatal nőt, s egy pillanatra sem mozdul ki az elidegenítő színház ezúttal filmes világából.

dogville1

Trier egyedi filmnyelvi kísérlete a Dogville – A menedék, mely a közel háromórás hosszával igencsak próbára teszi a nézőt. Érdekes módon a színházi tér könnyedén megszokható, egyáltalán nem zavar minket, hogy a színészek pantomim-szerű játéka által kinyíló és záródó ajtók nyikorognak, vagy, hogy a kutya krétával rajzolt körvonala ugat. Először felfedezzük a színházi tér jellegzetességeit, meglepődünk, hogy nincs valósághű képi világ, majd belefeledkezünk a történetbe, de csak annyira, amennyire a rendező megengedi.

Lezárásképp visszatérnék az emlékezetünkbe beleégős listához. Épp aludni készültem (amit a filmszakosok meglehetősen ritkán csinálnak) a napi negyedik kötelező film után, s gondoltam, a másnapra szánt Dogville – A menedék tökéletes lezárása lesz a hétfőnek, persze lehet, hogy kedd volt vagy épp szombat, ám a gyilkos menetnek nyugodtan nevezhető alkotás egyszerűen nem hagyott elszenderedni. Addig-addig helyezkedtem az ágyban, mígnem teljesen beszippantott az egyre durvuló történet, s másnap reggelig egyetlen percet sem aludtam.

Miért kötelező megnézni? Egyrészt, mert nehezen találni hozzá foghatót, másrészt pedig, mert kevesen mernek olyan kemény tényeket a képünkbe vágni, mint Lars von Trier. Lenyűgöző alkotás a Dogville – A menedék, brutális, kellemetlen és megkérdőjelezhetetlenül őszinte. Emberismereti leckének, meg amúgy is, mindenképpen ajánlom, hátha egyszer lesz valaki, aki a film végén feltűnő két alternatíva mellé egy másikat is fel tud ajánlani.

Ez is tetszeni fog...

Hozzászólások

  1. […] Kötelező filmek – Dogville – A menedék (Dogville, 2003) […]