Egyiptom istenei (Gods of Egypt, 2016) - kritika - Corn & Soda

Egyiptom istenei (Gods of Egypt, 2016) – kritika

gods-of-egypt-new-poster

Alex Proyas remeteéletét hátrahagyva egy olyan hamisítatlan látványfilmmel készült újra berobbanni Hollywoodba, amiről már látatlanban tudni lehetett, hogy csak a legelvetemültebb CGI-fanatikusok számára nyújt igazán pozitív élményt.

A kultfilmmé vált A Holló (The Crow, 1994) és a zseniális Dark City (Dark City, 1998)  után már lejjebb adta a színvonalat az Én, a robottal (I, Robot, 2004), illetve a Képlettel (Knowing, 2009), de ezek még mind vállalható alkotások voltak.  Most, hét évvel később a Lionsgate minden bizonnyal Az éhezők viadala sikerét meglovagolva egy új franchise-t készült útjára bocsátani, hisz 140 millió dolláros büdzsét nem szokás egy manapság se szeri, se száma mainstream fantasy elkészítésére biztosítani. Mindig fájó egy igazi zseni mélyzuhanását végignézni, de most valami hasonló történt. Az Egyiptom istenei (Gods of Egypt, 2016) gyakorlatilag egy sivatagba átültetett Titánok harca (Clash of Titans, 2010) az Asylum stúdió alkotásában. Azt hiszem ezzel mindent el is árultam a filmről, de ne legyünk azért ennyire negatívak. Ha nem is egy színvonalas, de „elmegy” kategóriájú produkciót össze lehetett volna hozni, ha az alkotók kissé kreatívabbak és kevésbé lusták. A filmből csak úgy süt az ötlettelenség, a teljesen inkoherens forgatókönyv minden hézagát vagy hatalmas klisékkel vagy CGI – bombákkal próbáltak kitölteni. Pedig adva voltak a színészek, remek díszlet, jó helyszín, de nem érződött az igazi elhivatottság egy kiváló mozi iránt.

goe3

A Matt Sazama és Burk Sharpless álmodta Egyiptomban a három méter magas istenek, akiknek arany folyik az ereikben, fáraóként uralkodnak az emberek felett. Elérkezett az idő, hogy a király, Ozirisz átadja a stafétát gyermekének, Hórusznak.  A nagy ünnepségen azonban megjelenik Set (Gerard Butler), a főisten testvére, hogy magához ragadja a koronát. Oziriszt meggyilkolja, unokaöccsét látványosan elnáspángolja, s kitépi a szemeit, aki ezután önkéntes száműzetésbe vonul. Set ettől kezdve zsarnokként uralkodik, az ellene lázadó isteneket pedig sorra elpusztítja. Az egyetlen remény, ha Hórusz visszakapja szemeit, s nagybátyját legyengítve legyőzi őt. Ekkor kerül a képbe a furfangos halandó tolvaj, Bek, aki szerelme unszolására visszaszerzi az egyik szemet, s az istennel szövetkezve elindul, hogy kalandos úton teljesítsék küldetésüket. Közben eljutnak minden istenek atyjához, Réhez (Geoffrey Rush) is, aki egy űrhajón egy varázsbottal naponta lövöldöz egy groteszk féreglényt, de az alvilágba is elvándorolnak, hogy Bek újra láthassa elhunyt szerelmét. Set uralkodása persze mindenhol nyomot hagyott, s titokban egy világméretű szélhámosságra is készül.

Ez a sztori önmagában még nem is lenne elvetendő, hiába láttuk már ezerszer. Konzisztens történetvezetéssel, a jellemek kibontakoztatásával, igazi motivációval egy szórakoztató popcorn-mozi is kisülhetett volna ebből a masszából. Proyasék azonban elmentek egy fontos szabály mellett, miszerint manapság, kizárólag megalomán CGI-jal, nem lehet sikeresen eladni egy mozit, ahogy azt már számos példa igazolta. Hasonló hibába estek a tavalyi Jupiter felemelkedésével (Jupiter Ascending, 2015). A zseniális rendező ott sem hiányzott (Wachowski-testvérek), de a borzalmas forgatókönyvön, egysíkú történeten a tobzódó effektek sem segítettek. Az Egyiptom istenei kapcsán a tematika sem menti fel az alkotókat, hiszen Stephen Sommers a Múmiával (The Mummy, 1999) bizonyította, hogy ebben is lehetséges kiváló mozit alkotni.

goe4

Már az alapoknál sincs minden rendben, ezáltal az egész film nagyon csapongó. Hol a mitológiát, hol a szerelmi szálat erőltetik, de többnyire a lépten-nyomon feltűnő akadályok minél izgalmasabb legyőzésére törekszenek. Ezeket a hatalmas isten helyett természetesen folyton-folyvást az egyszerű halandó oldja meg, akinek igazi motivációja, kedvese halála mellett, percek alatt elmegy. Egy igazi buddy-moviet varázsoltak Proyasék, annak is a monoton, unalmas fajtáját. A film persze főként az akcióra épít, a hézagot a szokásos klisékkel pótolják. Egy-egy jól megkomponált epizód azonban olykor mégis üde színfoltot jelent. A sivatagban óriásférgekkel harcoló Hórusz jelenete például kifejezetten pofás, de a face to face küzdelmek, amikor az istenek igazi állatformájú high-tech robotokként csépelik egymást, nemcsak követhetetlen, hanem egyenesen bántja a néző szemét. Nem is nagyon tudjuk követni, hogy ki-kivel, miért verekszik, inkább egy katyvasz, ami 3D-ben nemhogy látványosabb lenne, inkább a lehangoló jelző illik rá. Már-már várjuk, hogy az ilyen jeleneteknek vége legyen és csorogjon tovább a harmatos sztori. Az egyiptomi mitológiát persze nem lehetett megkerülni, ami alapjaiban nem tér el a „valóstól”, de inkább csak annyit kölcsönzött belőle, hogy egy szuperhős-fantasy filmet ki lehessen hozni. A karakterek is nagyjából ehhez igazodtak. Set valóban a sivatag és a káosz ura volt, aki testvérét, Oziriszt meggyilkolja. Gerard Butler (A csúf igazság, 2009) úgy-ahogy, hozta ezt a figurát, de egy hatalomvágytól megrészegült, a világ bekebelezésére törő isten helyett, olykor egy megalomán örültre emlékeztet, ugyanakkor akadnak jó momentumai. Arra azért folyamatosan emlékeztetni kell a nézőt, hogy itt egy igazi gonoszról van szó, és emlékezzünk arra is, mire is készül, mert gyengébb pillanataiban elfelejtkezhetünk erről. A Trónok harcából előlépett Nikolaj Coster-Waldau a világ megmentésére készülő rettenthetetlen hős alakjában kezdetben (még meglévő szemeivel) kifejezetten jól produkál, de a történet előrehaladtával az ő karaktere is ellaposodik. Mindemellett a kémia sem igazán működik közte és Bek (Brenton Thwaites) között, aki inkább csak vigyorgásaival kitűnő Aladdint játszik Hórusz mellett. A dialógusok ennek megfelelően többnyire sótlanok, de a sokaságban azért fel-feltűnik egy-egy szerencsésen beszúrt poén, találó párbeszéd,  ami azért nyújtott egy kis reményt a továbbiakra. A legnagyobb csalódást mégis Geoffrey Rush (Ragyogj!, 1996) okozza, akinek vagy az esze vagy a pénze fogyott el, hogy megformálja a napistent. Meg kell jegyezni, ez nem feltétlenül az ő hibája, a szerep eleve halálra volt ítélve, jó néhánnyal egyetemben. Ugyanakkor nem lehet elvitatni az alkotóktól, hogy a tájakat és a díszletek egyes darabjait remekbe szabottan varázsolták a szemünk elé. Ebből lehetett volna többet mutatni, semmint a sokmillió dollárt felemésztő számítógépes grafikából és mesterkélt látványból, ami miatt csak úgy ömlik a stúdiószag a moziból.

gods-of-egypt

Az Egyiptom istenei összességében egyáltalán nem egy nézhetetlen mozi, biztosan van egy (vékony) réteg, akinek kifejezetten kellemes szórakozást nyújt. Igazából nem is lehet a filmre haragudni, egyértelmű volt, hogy mi a szándék, ami akár jól is elsülhetett volna egy szórakoztató popcorn-mozi alakjában. A készítők – Sazamával és Proyasszal az élen – viszont pofátlanul kontár munkát produkáltak. A filmből csak úgy süt a lustaság és az ambíció hiánya, érezhetően nem törekedtek arra, hogy egy vállalható munkát tegyenek le asztalra. Egyre inkább úgy tűnik, Proyas alkotói zsenije és kreativitása abszolút inverzben áll a számára biztosított költségvetéssel. Az, hogy ebből az ordas nagy büdzséből mennyit is fog visszahozni még a jövő zenéje, de komoly kérdés, hogy a Lionsgate bevállalja-e az esetleges folytatást.

Értékelés: 58/100

Mafab: 60%

IMDb: 5,7/10

Ez is tetszeni fog...