Eső áztatta, vérfagyasztó valóság - Sorozatkritika: Gyilkosság (The Killing) - Corn & Soda

Eső áztatta, vérfagyasztó valóság – Sorozatkritika: Gyilkosság (The Killing)

Szüntelenül szakadó eső. Egyáltalán nem védtelen vagy ártatlan, halovány és jelentéktelen kisemberek megnyomorgatása. Érzelmi analfabéták szívbemaróan esetleges drámaisága meghömpölygetve egy pici, kérlelhetetlen pesszimizmusban. Nagyhatalmi érdekjátszmák, mellette pedig még brutális gyilkosságok is? Hát miféle sorozat ez a Gyilkosság (The Killing, 2011-2014)?

the killing

Forrás: Tales from the blog

NBence kollégám javasolta, hogy nézzek bele, mert egészen fenomenális, én pedig, hisz mi mást tehet az ember ha a rovatvezetője unszolja, megfogadtam tanácsát – és milyen jól tettem. A Gyilkosság egy elképesztő sorozat, ami ritkaságszámba megy. Korábban a Dokikról írt cikkem elején kifejtettem, miért viseltetek némi ellenszenvvel a sorozatok iránt, amiért folyton hatásvadászkodnak és hülyére próbálják venni – az egyébként erre vevő – nézőket. A sorozatok többsége a folyamatos nyomás hatására – ti. hogy hétről hétre csattanós és érdekfeszítő lezárást és bonyodalmakat generáljanak a cselekményekbe – silányodik el és bicsaklik meg önmagában, s válik ezzel egyszerre élvezhetetlenné. Mondjuk a Szökésnek (Prison break, 2005-2009) ez olyan pazarul sikerült, hogy kénytelenek voltak a harmadik évadra ismét börtönbe paterolni a szerencsétlen szökevényeiket, míg a Hősökben (Heroes, 2006-2010) a világ néhány szuperhőse számára kiderült, hogy a világon alig pár ember van szuperképességek nélkül, és mindenki mindenkinek az eltitkolt apja.

Forrás: The Screen

Ezzel szemben a Gyilkosság nincs „agyon hollywoodizálva,” s ennek okaira is az első részek után döbbentem csak rá. A sorozat ugyanis feldolgozása egy korábbi dán thrillerszériának, az Egy gyilkos ügynek (Forbrydelsen, 2007-2012). S ezt a sajátosan skandináv, borongósan sötét, nem utolsó sorban pedig illúzióktól és hazugságoktól mentes hangulatvilágot sikerült olyan pompásan átörökíteni az amerikai verzióba, hogy eleinte magam is megzavarodtam, vajon véletlenül nem az eredeti, dán epizódokat nézem-e. Úgy bilincsel le a Gyilkosság, hogy közben nem őrjöngünk a kíváncsiságtól, hogy miképp folytatódik a történet. Nem, mert nem vesznek minket hülyére. Sokkal inkább borzongva váltunk a következő részre, és félelmet, szorongást érzünk. Ennek a konzekvens – kis túlzással – ars poeticának, valamint a zseniális tartalmi struktúrának köszönhetően négy évadon képes fenntartani egy olyan érdeklődést, ami nem a kíváncsiságon és az izgalomkeresésen alapul, hanem valami mélyebb és rettenetesebb emberi ösztönökön. Nézzük, mivel is sikerült ilyen hatásossá tenni!

Forrás: A vörös szerint

A legszembetűnőbb a már említett hangulat. A közhangulat. Az a silány, poshadóan fullasztó légkör, amiben az évadok játszódnak, és higgyetek nekem, amikor azt mondom, a négy szezonban összesen 5 perc van, amíg ez a pattanásig feszített, nyomasztó, örvénylő sötétség elmúlik, kisüt a Nap, és valami pozitívumként értékelhető dolog történik. Mindezt miért tartom erénynek? Mert egy nyomozós, thriller történetről beszélünk! Számomra fájdalmas néhány sorozatban vagy filmben látni, amikor a világ legkegyetlenebb gyilkosai után nyomozva is heherésznek a szereplők és happy enddel zárul a történet, dacára a városnyi hulláknak és tönkretett életeknek. A Gyilkosság világában ez nem fordulhat elő. Mindvégig kizökkenthetetlen pesszimizmusban zajlanak az események, és ez a szélsőséges, de ugyanakkor őszinte realizmus adja meg a sorozat igazságát is. Mert az emberek nem mindig helyesen, illetve méltóságteljesen viselkednek, nem mindig a helyes dolgot mondják, és nem látják be egykönnyen hibáikat – akárcsak az életben. A családok nem ússzák meg pár könnycseppel a családi tragédiák feldolgozását, és nem mindig viselkednek makulátlan mintacsaládként – akárcsak az életben. Valamint az is megeshet, hogy a bosszú nem hoz megoldást vagy megváltást, a gonosz bűnhődése nem enyhíti a mellkasban szorító, nyomorúságos érzést – akárcsak az életben.

Forrás: The screen

Egy ilyen légmentes környezethez pedig légmentes rendezés kell, amelyre manapság már Denis Villeneuve-ön kívül kevés klasszikus hollywoodi direktor képes. A pátosz szinte teljes mértékű mellőzése – ami szintén a dán filmvilág erős jellemzője – remekül járul hozzá, hogy a Gyilkosság csakis a hétköznapi világunk benyomását keltse, két nyomozó szemszögén keresztül. Mindenki, aki az események sodrásában figyelmet kap, folyamatos és fokozatosan növekvő krízisválságokon megy keresztül, ám ők, ellenben a szirupos, happy endbe torkolló hősökkel, nem képesek ezeknek a feldolgozására, kibeszélésére, hanem szisztematikusan elfojtják őket, pótcselekvésekkel ódázzák el a feldolgozást, és támadásnak veszik a segítségnyújtást. Tehát esendő emberekként viselkednek, ahogy a nagy többség is tenné, teszi ezt a való életben. A legelső, igazán kemény és üvöltően drámai jelenetre – ha jól emlékszem – a 11. epizódig kellett várni az első évadban! 11 epizód egy olyan magánéleti válság felszínre bukkanásáig, ami a leges legelső pillanattól fogva jelen van. Számomra ez volt az egyik legmeggyőzőbb jelenség mindvégig, hogy nem próbálták velem elhitetni, hogy a végén mindig minden jóra fordul, mindenki megmenekül, az igazság pedig győz, mert ugye végül mindenki helyesen cselekedik majd.

Forrás: Collider

A négy évadban az újabb ügyek előkerülésével természetesen cserélődnek a mellékszereplők, ám összesen így is csak három nagy történet teszi ki a sorozat egészét, amelyek ráadásul szorosan összekapcsolódnak. Meglehetősen koherens tehát az évadok története, amelyben a két főszereplő mellett az aktuális gyilkosságokban érintettek is kapnak figyelmet. Ez újabb remek húzás volt. Az első két évadban például a nyomozás mellett párhuzamosan figyelhettük, miként rombolódik szét a gyászoló család, miként fordulnak el egymástól az emberek saját önzőségük miatt.

Forrás: Cleveland

Én nem tudnék egyetlen gyenge karaktert sem kiemelni, még a legutolsó, jelentéktelen kis gyanúsítottakat sem. S itt vannak a főszereplők. Mireille Enos alakítja a sorozat főhősét, Sarah Lindent. Egy ambiciózus, erős nőt, aki képtelen a leghalványabb érzelem kifejezésére is. Egy rideg porcelánbábu, akinek merev tekinteténél csak az borzasztóbb, amikor mosolyogni próbál. Persze a porcelán külső máza parádésan pattog le róla az idő előrehaladtával, s zseniálisan bontakozik ki benne a temérdek felgyülemlett feszültség. Én eleinte nem tudtam eldönteni, hogy Mireille Enos vagy borzasztó színész, vagy egy őstehetség. Ennek megoldására kezdtem el pár rész után eredeti nyelven nézni a sorozatot, és csak akkor döbbentem rá, hogy ehhez a rezzenéstelen, merev színészi játékhoz mennyire fontos a hangjáték is. Aki belenéz, kérve kérem, eredeti nyelven tegye. Sarah Linden karaktere tökéletes és felülmúlhatatlan minden vonatkozásban, és minden résszel egyre jobb lesz, ahogy sodródik az összeomlás felé ez a kívülről jól megkonstruált, valójában ingatag személyiség. A másik főszereplőnk a Joel Kinnaman által alakított Stephen Holder. Egy igazi laza, fehér Snoop Dogg, aki első ránézésre egy komolyan vehetetlen, lecsúszott figura. Azonban az ő története is végletekig drámai, amit – láss csodát – szintén nem képes feldolgozni és kimondani. Egy igazságkereső ember, aki próbál túljutni drogfüggőségén, legyőzni a belső démonait, félelmeit önmagától, a rosszabbik énjétől. Valójában egy szeretni való személyiség, egy nagy gyerek, aki tehetségével és sanda érzelmi analfabetizmusával gyönyörűen rímel partnere, Sarah ridegségére. Joel Kinnaman élete alakítását nyújtja a sorozatban. Hiába kapott főbb szerepeket egész estés filmekben, korántsem sikerült ilyen pimasz pontossággal beleilleszkednie az általa megformált karakter személyiségébe. (Korábbi cikkünk példának okárt.) A hátukon viszi ő és Mireille Enos 4 évadon át a szériát, és azt hiszem, nélkülük egészen feledhető lenne az egyébként parádésan megírt történet is.

Forrás: Rvamag

Nem, a Gyilkosság nem egy könnyű, délutáni kikapcsolódás. Nem, a Gyilkosságban nincsenek fénypompás, patetikus érzelmi mámorok. Nincs happy end, nincsenek hangzatos dialógusok, nincsenek álmok, csak rémálmok, nincs diadal a gonosz felett, és nincs feloldás. Nem és nem. Miért nézzük mégis? Mert erre is szükség van. Még a legrózsaszínűbb szemüveg lencséjén is időnként megjelennek szutykos kis foltok, a valóság lenyomatai. Azt pedig hadd ne tegyem hozzá, hogy egy thrillernek ilyennek is kell lennie: mélynek, ridegnek, homályosnak és kegyetlennek. A Gyilkosság párját ritkítja e tekintetben. Ha már nekem is Bence ajánlotta, akkor engedjétek meg kedves olvasók, hogy nektek is egy Bence ajánlhassa tovább; mert ez a sorozat tényleg kötelezően ajánlott!

Ezek is tetszhetnek...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: