Férfi és nő – The Crown (2. évad) – kritika - Corn & Soda

Férfi és nő – The Crown (2. évad) – kritika

Férfi és női szerepek, egyenjogúsági és hitbeli kérdések, hatalmi játszmák, skandallumok – ezek történelmünk alappillérei; ha elég mélyre ásunk, rájövünk, hogy minden ide vezethető vissza.. Ez igaz a The Crown második évadának történetére, de magára a sorozatra, annak szereplőire és forgatására is. A királyi család botránya és a sorozat botrányai szépen összeérnek.

forrás: IMDB

 

Az első évad végére eljutottunk oda, hogy egy (király)nő kiáll önmagáért egy férfiak uralta világban, és megpróbálja kormányozni a fuldokló Nagy-Britanniát, úgy, hogy se a miniszterelnöke, se a férje „gyámkodását” nem kívánja magán érezni, egyedül akarja képviselni az ország eszmei értékeit. A második évad azonban bemutatja ezeknek az elért sikereknek a hátulütőit, és azt, hogyan néz szembe önmagával ez a nő, és miként találja meg az egyensúlyt női és királynői léte között.

A történetvezetés nem sokat változott az első évadhoz képest: tíz epizód alatt néhány év legfontosabb momentumait láthatjuk a királyi család és a Brit Birodalom életéből. A készítők elsősorban az elmúlást, illetve az elmúlásnak a figyelembe nem vételét helyezték a középpontba. Nagy-Britannia már közel sem olyan nagy, mint fénykorában volt, egyre veszíti el politikai és kulturális hatalmát a világ vezetése felett – és helyét átveszi a mostohaöccsből undok nagybácsivá váló USA. Erre külön részt is szentelnek, melynek főszereplői a Kennedyk és az USA. A másik oldalon a magánéleti válságokat láthatjuk: hogyan múlik el a szerelem a királyi családban, hogy értékelődnek át az érzelmek a hatalom árnyékában, de bepillantást nyerhetünk a kor szexbotrányaiba is – mindezt persze brit eleganciával.

forrás: IMDB

A színészek, mint azt megszokhattuk tőlük, vérprofi módon alakítják karaktereiket. Claire Foy Erzsébet királynője a színészmesterség és az utánzás tökéletes keveréke. Egyes mozdulataiban olyannyira hasonlít a valós királynőre, hogy az ember tényleg úgy érezheti: minden angolok királynőjét látja, csak megfiatalítva. Matt Smith Fülöp hercege jóval fontosabb szereplővé lépett elő, mint amilyen az első évadban volt –  jóval több játékidőt is kapott –, és jóval mélyebb lett a karaktere is. Egy megtört férfi, aki se a magánéletében, se a munkában nem érzi otthon magát igazán – egy útkereső, helyét vesztett, de bizonyításra vágyó figura lett, akinek a férfiegójába is jó párszor beletaposnak. Annak bemutatása hogy mit tesz mindez egy emberrel, igazán érdekes színfolt volt, és még izgalmasabb volt látni azt, ahogyan Smith megjelenítette ezt a folyamatot. A sorozat harmadik főszereplőjévé a Margit hercegnőt alakító Vanessa Kirby vált, aki felnőtt a feladathoz, és szívfájdítóan hozta a protokoll mételyeiben agonizáló hercegkisasszonyt, aki mindenáron ki akar törni, nyomot akar hagyni a világban, és elsősorban meg akarja tapasztalni,milyen érzés igazán szeretni valakit.

A Crown díszletei, zenéje és kosztümjei nem sokban változtak az első évadhoz képest. Ugyanúgy tökéletesen hozzák a korszak hangulatát. A kosztümökre érdemes néha jobban odafigyelni, mert azokból pontosan le lehet szűrni, pontosan hol járunk időben a történet szerint. Anglia egy ékszerdoboz, de díszletei és kastélyai miatt sose tudhatja pontosan az ember, hogy vajh’ Viktória fiatal évei vagy a zavaros ötvenes évek elevenednek-e éppen meg, ezért az egyetlen támpont a kosztüm. Itt a ruhák tökéletesen betöltik ezt a szerepüket: szépen változnak divathullámról divathullámra, valamint jól lehet látni, hogy mit jelentett a „ruha teszi az embert” kifejezés, hiszen az öltözködésből tökéletesen meg lehetett állapítani mindenkinek a társadalmi rangját, státuszát.

forrás: IMDB

Ami új volt az első évadhoz képest, az a korai visszaemlékezés, amely Fülöp herceg gyermekkorát mutatja be: megtudjuk, milyen kapcsolata volt náci szimpatizáns nővérével, akinek halála után a temetésén is részt vett. Ez a történetrész számomra azért is izgalmas volt, mert Sopronban forgatták, és a forgatást végignézhettem a munkahelyemről (sőt, az ablak mögött még a sziluettem is látszik – így filmográfiám végül csak összeért Matt Smith miatt a Doctor Who-val). Aznap reggel, amikor a forgatás volt, náci zászlók alatt kellett végigmennem az utcán, hogy eljussak a munkahelyemre – ezért első kézből érezhettem át annyak elnyomó, megrendítő hatását; mondhatom, egészen szürreális volt. Ez az epizód emiatt különösen megfogott, de amúgy is, azt hiszem, érzelmileg ez volt a legizgalmasabb és egyben legelkeserítőbb, lelkileg leginkább megnyomorító rész is egyben. Csak ajánlani tudom a megtekintését, nagyon tanulságos.

A férfi és női szerepek végigkísérik a sorozatban megelevenedő történetet, de magának a sorozatnak a történetét is. Maga a cikk is épp ezért lett aktuális, hiszen kirobbant egy újabb női-férfi esélyegyenlőségi vita a sorozat kapcsán. Kiderült ugyanis, hogy Matt Smith jóval több gázsit vihet haza Fülöp alakításáért, mint kolléganője, Claire Foy, aki a címszereplőt alakítja, egyébként olyan sikeresen, hogy azért még egy Golden Globe-díjat is kapott. Az esélyegyenlőségi harcosok most támadják a stúdiót és természetesen a színészt, amiért többet keres, és a díjazásáról való lemondásra szeretnék rábírni. Kérdés, hogy mennyire van igazuk ezeknek a hangoknak. Hiszen Smith már ismert színészként érkezett a forgatásokra, míg Foyt csak a sorozat tette ismertté. Az ugyanakkor tény, hogy ő játssza a királynőt, pont azt a nőt, aki a sorozat szerint a férfiak világában akar érvényesülni, mindezt női mivoltának megtagadása nélkül. A cél véleményem szerint nem Smith fizetésének megvonása lenne, vagy esetleg az, hogy mondjon le róla. Nem. A stúdióknak azt kell észrevenniük, hogy egyenlő munkáért egyenlő bér jár, ugyanakkor reménykedem benne, hogy nem esnek át előbb-utóbb a ló túloldalára.

„Semmi sem olyan kegyetlen, mint az egyensúly felborulása.” – Victor Hugo

Ezek is tetszhetnek...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: