Film vs. Könyv: Franz Kafka – A per

„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.” Franz Kafka A per című regényének elhíresült kezdőmondata idestova 92 éve jelképe az átlagember kiszolgáltatottságának. Bűnhődés bűn nélkül, önmarcangoló létértelmezés, amelynek legitimitását a felsőbb hatalmakba vetett, vagy éppen nem vetett hit adja. Egy intézményesült lelkiismerettel való pereskedés vádiratokkal, albírákkal, valódi per nélkül. A világirodalom elévülhetetlen kincse. De vajon mennyire könnyű egy ilyen jelentős művet átültetni a mozivászonra?

A könyv

A perben Josef K. kálváriáját követhetjük végig. Egy magas beosztású hivatalnokét, akit egy reggelen két tiszt letartóztat szobájában. Josef K. ezután szabadlábon védekezik, s próbálja megtudakolni perének okát, valamint annak lehetséges végkimeneteleit. Csakhogy a törvényt elérni nem olyan egyszerű, mint gondolná. Josef K.-t a leglehetetlenebb körülmények között szólítja magához a törvény, s különösebbnél különösebb eljárásokban kell részt vennie. Idővel azt is megtudja, hogy valódi felmentést sohasem kaphat. Fellebbezésekkel ugyan elodázhatja az ítéletet, ám az is lehet, hogy leveleit el sem olvassák. A törvény kiismerhetetlen, Josef K. azonban próbára teszi azt és megpróbál a végére járni rejtélyes ügyének.

Kafka neve egybeforrt az abszurddal és a nyomasztó hangulatvilággal. A perre – s általában Kafka végeláthatatlanul bonyodalmas és sokrétű műveire – számtalan interpretációs kísérlet született. Egyesek a zsidó vallás – az író ugyanis zsidó származású volt – oldaláról, az istenfélelem és bűnbeesés metaforájaként közelítik meg a regényt, míg mások a bürokrácia paródiájaként, a kispolgárok jelentéktelenségeként a nagy és elérhetetlen államhatalom szorításában. Emellett nem tekinthetünk el a pszichoanalitikus értelmezésektől sem, amelyek rendkívül gyakoriak a Kafka-recepció történetében, hiszen az író naplóiból és levelezéseiből ismeretesek a szorongó cseh férfi magánéleti gondjai. Nem sokkal A per írása előtt jegyese egy kisebb társaság jelenlétében bontotta fel eljegyzését Kafkával, aki később naplójában szinte bírósági jegyzőkönyvként idézte fel az eseményeket. Véleményem szerint A per nem ragadható meg pusztán egyetlen értelmezési dimenzión keresztül, hiszen egy alkotás sohasem egyenlő pusztán az író ihletettségével, szándékával. Érdemes figyelembe venni annak értelmezésekor a keletkezés körülményeit, az író más műveit, amelyek alapján kijelenthető, hogy a – egyébként jogot végzett, tehát a törvények hálózatát kiválóan ismerő – szerző egyszerre vitte színre sérelmeit, teherként ránehezedő munkájának súlyát, valamint személyes szorongását. A mű pedig, talán az írótól függetlenül, jelképes reprezentációjává vált egy korszak géniuszának. Kafka szimbolikus alakja a XIX-XX. század emberének, művei pedig sötét rémálmai az emberi létnek.

A könyvben korántsem ilyen egyértelmű, hogy mire is céloz annak szerzője. Rengeteg elsőre jelentéktelen jelenet tarkítja Josef K. intézkedéseit, és rengeteg jogi diskurzus folyik, amelyek tökéletesen elnyomják az embert az olvasóban. Olyan érzés, mintha mi volnánk Karinthy novellájának főhőse, akit félrelöknek a hivatalban, s eggyé válik, beleolvad az aktakötegekbe. A per nem könnyed olvasmány, fejünkben egyszerre cikáznak borzalmas jogi paragrafusok és lidérces gondolatok, kérdések. Súlytalannak érezzük magunkat, miközben a törvények nagykönyve egész súlyával mellkasunkra nehezedik, s fájdalmasan nyomja azt. A törvényekben az emberek, jobban mondva a társadalom elvárásai, lelkiismerete objektiválódik, kel életre, majd taszítja alattvalóvá alkotóit, akik végül maguk is elkorcsosult kutyák módjára hódolnak be a démoni hatalomnak. A modern világ embere ki van téve a hatalmas társadalmi elvárásoknak, s a megfelelés kényszere, a retorziótól való félelem olyan túlzó önmarcangoláshoz vezet, amelyet kevesen bírnak el. Josef K. is ebben bukik el végül. Maga sem képes hinni önnön ártatlanságában, internalizálni a törvények természetét, logikáját, s így bűnössé válik, megfosztódik saját individuumától. Megméretett, s gyengének találtatott – a törvény két embere kést döf szívébe, s ezzel pere végleg lezárul. A társadalom lelkiismerete kiveti önmagából.

A film

Orson Welles 1962-es filmje (A per/Le procés) a legsikeresebb kísérlet ez idáig Kafka világának vizuális megjelenítésére. (Bár érdemes megemlíteni még Steven Soderbergh Kafka (1991) című filmjét is.) Orson Welles forgatókönyve nagyon szuggesztíven fekteti a hangsúlyt Josef K. bűnösségére. Folyamatosan hangsúlyozza azokat a jeleneket, amelyekben a főszereplő noha semmit sem tett, mégis bűnösnek állítják be és megkérdőjelezik erkölcsösségét. Erre óriási mértékben rátesz a zseniális Anthony Perkins – aki a közvélekedéssel ellenben szerintem korántsem a Psychóban (1960) nyújtotta élete teljesítményét – játéka is. Kiválóan jeleníti meg Josef K.-t abban a tekintetben, amelyben a protagonista szüntelenül dilemmákba kerül saját erkölcsi moráljával kapcsolatban. (Noha a regénybéli Josef K.-nak nem tökéletes mása, de Orson Welles elképzelésében mindenképpen remek választás.) Nem is annyira arc-, mint inkább testjátékával jeleníti meg előttünk azt a kispolgárt, akit látszólag sziklaszilárd elvek vezérelnek, holott felettese kérdéseitől is görcsbe rándul az egész teste.

A film rendezésének legnagyobb teljesítménye a hatalom valóban hatalmassá tétele. A cselekmény majdnem minden jelenete olyan tág környezetben zajlik, hogy félő, nincs elég levegő, amely betöltse a terebélyes termeket. A hatalom képviselői ősi szellemként tornyosulnak Josef K. fölé, nekünk pedig szüntelenül kisebbségérzésünk támad. A rendező a történet elején kiemeli a regényben eredetileg az utolsó előtti fejezetben szereplő parabolisztikus történetet a törvények kapujáról és a belépni kívánó vidéki emberről, amely így nyomasztó lidércnyomásként ül rá az egész históriára. Míg a könyvben a végső megértést szolgálja, a filmben előrevetíti a kudarcot, a paradoxont. Kafka világában jellemző az álom logikájával való szerkesztés: a különböző épületek ajtói egymásra nyílnak, a fizikai tér illékony mázzá silányul, a tények megkérdőjeleződnek és mindenki gyanús, szövevényes kapcsolatban áll mindenkivel. Ezt az álomszerűséget sikerült Orson Wellesnek létrehoznia a tökéletes díszletekkel, kamera beállításokkal és jelenetváltásokkal, amellyel így Anthony Perkins játéka mellett személyesen élhetjük át a démonizált bürokrácia elhatalmasodását az emberek felett, azt a monumentalitást, amely a világunkat jellemzi. Óriási térben vagyunk apró kis porszemek – sugallja Orson Welles.

A film szorosan követi a regény történetét és ügyesen koncentrál a lényeges jelenetekre, így kifejezetten kevés információ veszik el a könyvhöz képest. Az egyetlen jelentős változtatás a legutolsó jelenethez kötődik: a két végrehajtótiszt ugyanis nem kést döf a saját halálához ekkor már ragaszkodó, önmagától megundorodó főhős szívébe. Josef K.-t egy óriási gödörbe taszítják, majd egy dinamitrúddal felrobbantják. A befejezéssel kapcsolatban vannak kételyeim. Számomra kissé mesterkéltnek és szájbarágósnak tűnik. Orson Welles bizonyára megpróbálta még inkább elszemélyteleníteni a végrehajtó hatalmakat azáltal, hogy a tisztek kezüket sem hajlandóak bemocskolni Josef K. vérével. Így nézve ügyes kép, mint költői túlzás, ám ha azt nézzük, hogy az egész film tűpontosan követi Kafka regényét, be kell látnunk, hogy a szíven szúrásnak mégiscsak jelentősége van a tekintetben, hogy hiába dönthetett K. sorsáról egy láthatatlan absztrakció, a törvény maga, az ítéletet emberek hajtják végre, a társadalom, akik alárendelődtek saját szorongásuknak, s bamba közönnyel szúrják szíven a vádlottakat.

A per fontos részévé vált mind az irodalom-, mind a filmtörténetnek, iskolapéldája az irodalmi klasszikusok megfilmesítésének. Főképp parabolisztikus tartalma az, amely miatt a mai napig számtalan író hivatkozik rá, mint a XX. század egyik legjelentősebb alkotására. Lehet, hogy nem a legkönnyedebb olvasmány, lehet, hogy napokig jogi paragrafusokkal fogunk álmodni, de olyan pluszt is kapunk tőle, amelyet csak kevés műtől remélhetünk.