Sírhatnánk a kőtáblákért is – interjú Puzsér Róberttel - Corn & Soda

Sírhatnánk a kőtáblákért is – interjú Puzsér Róberttel

Szubkultúrába szorultak mára a könyvolvasók, a kultúra ugyanis elköltözött a Gutenberg-galaxisból előbb a filmek, majd a sorozatok formátumába, és ezt most már tudomásul kellene venni – mondta a Corn & Sodának Puzsér Róbert. A publicista lapunknak adott interjújában egyebek mellett arról is beszélt, szerinte miért elhibázott a hazai irodalomoktatás, miért adna fel novellákat a regények helyett, ha még tanítana, miért kell leszarni az agykutatásokat, valamint kitért arra is, mi a problémája a kortárs magyar írókkal.

puzsér
Forrás: Wikipedia

Gyakran éri a vád, hogy olyan dolgokhoz szól hozzá, amelyekre sokak szerint nincs rálátása, nem ért hozzá vagy nincs meg a kellő végzettsége. Magyar-történelem szakos tanári diplomával azonban a fenti logika szerint az irodalomoktatás, a könyvolvasás problémáihoz végzettsége alapján is hozzászólhatna, ezt a témát azonban látványosan mellőzi. Mi ennek az oka?

Az a helyzet, hogy az emberek nem olvasnak. A kultúra elköltözött a Gutenberg-galaxisból az audiovizuális térbe. Márpedig nekem kötelességem a kultúrát követni, és nem a tradíciót, s főként nem annak formáját. Ha időm engedi, olvasok könyveket – tíz évenként akár össze is állíthatnék egy-egy listát azokról, amelyeket szerintem érdemes elolvasni. Csakhogy ez nyilvánvalóan nem közérdekű, amikor általános tapasztalat, hogy az emberek nem olvasnak. Ezt tudomásul kell venni. Nem kell felháborodni rajta. A könyv önmagában nem érték, mindössze egy kultúrahordozó eszköz. Az érték maga a kultúra, amelyet hordoz. S ha ez a kultúra elköltözik a filmek vagy a sorozatok keretei közé, akkor követni kell. Nem hiszem, hogy a könyv magasabb rendű hordozó volna, mint a videószalag, a dvd vagy az mp3.

Vitathatatlan, hogy többen néznek sorozatokat, mint ahányan olvasnak, de nagy tömegek olvasnak ma is. Nekem inkább úgy tűnik, az audiovizuális formátumok nem átvették könyvek szerepét, mindössze leváltották az olvasást. Ez mégsem ugyanaz.

A könyv megőrizte helyét a polcon, mint reprezentációs tárgy, amely már nem a világ, hanem egy letűnt kor tradíciója felé mutat. Egy nemes tárgy, amelyet tisztelünk, és amellyel a kultúra étoszának, mint egy letűnt, régi istenségnek áldozunk. Szeretjük, és megvesszük a könyvet – de vajon el is olvassuk? Én úgy tapasztalom, hogy leginkább birtokolni akarjuk. A könyv fétistárgy lett, a többség már nem a benne lévő betűkért veszi meg, hisz azokhoz jó eséllyel két kattintással hozzáfér, nem kellene elmennie értük a boltba. A könyvhöz ma már nem feltétlenül tartozik olvasás. Azt kell mondanom, hogy a könyv egy elhasznált formátum. Írok könyvet, jelenleg négy könyvön dolgozom, ugyanakkor tudomásul vettem, hogy az emberek nem olvasnak, főleg nem nagyobb terjedelmet.

Az agykutatások arra mutatnak, hogy az olvasás mechanizmusa teljesen más agyi területeket hoz mozgásba, mint az audiovizuális médiumok fogyasztása. Ebből a szempontból nem beszélhetünk arról, hogy lényegében csak hangsúlyeltolódásról van szó.

Szerintem az a döntő különbség, hogy az olvasáshoz több türelem kell. A mai embernek nincs ennyi ideje és türelme. A könyvolvasáshoz le kell lassulni, csakhogy a mindennapi életben mindenki folyamatos pörgésben van. A mai ember a hétköznapok iramát nem lazulással piheni ki, hanem másfajta pörgéssel.

Sokan hivatkoznak arra, hogy a képalapú tartalmak kevesebb képzelőerőt igényelnek, hiszen már mindent készen kapunk. Erről mit gondol?

Ha olvasunk, sokkal erősebben üzemel a fejünkben lévő projektor, ha audiovizuális cselekményt követünk, akkor az ott lévő kamera működése dominál. A kettő másfajta agyi tevékenységet igényel, ebben megállapodhatunk. De az agyi tevékenységet akár le is szarhatjuk, mert a szükséges műveletet valójában a kultúra végzi el, nem az agyi tevékenység. Tornáztathatjuk az agyunkat bármilyen matematikai feladattal, attól nem leszünk kulturáltabbak.

Elmondom, miért szajkózom az agykutatást. Olvastam egy kutatásról, ahol 3 és 5 év közötti fiatalok agyi tevékenységét figyelték meg MRI-vizsgálattal. Azok esetében, akik naponta egy óránál több időt töltöttek bármilyen képernyő előtt, kevésbé fejlődött az agy beszédért, illetve írás-olvasásért felelős területe, hiszen olyan dolgoktól vette el az időt, amik serkenthették volna ezeknek a régióknak az aktivitását. Persze a digitális kultúrában ezek a skillek kevésbé tűnnek fontosnak, de nem gondolja, hogy ez mégis adhat okot aggodalomra? Hiszen Ön kulturális szempontból konzervatívnak vallja magát.

Így van, de a percepciómat nem fertőzheti meg az, hogy én kulturális értelemben konzervatív vagy liberális vagyok. Ennek nincs köze ahhoz, hogy mi a realitásra vonatkozó helyes diagnózis. A kulturális kontextus a meghatározó. Úgy tapasztalom, hogy nincs jövője a betűkből formálódó tartalmaknak. Persze értem, hogy más agyi tevékenységet vált ki, ha el kell képzelnünk, hogy néz ki az a fekete lovag, akinek már az összes végtagját levágták, de még vívni akar. Elképzeljük valamilyennek, és vicces. Aztán megnézzük, és kiderül, hogy így is vicces. Olvastam Patrick Süskindtől A parfümöt, és Tom Tykwer filmjét is megnéztem. Azt tudom mondani, hogy mindkettő tökéletes. A könyvből persze többet tudhatunk meg, jobban beleáshatjuk magunkat a főhős beteg pszichéjébe, de ha megnézzük a filmet, az élmény, a katarzis teljes értékű. Az igazság az, hogy ha egy regény jól van megírva, azt meg is lehet filmesíteni. Ha A parfümöt meg lehetett, bármit meg lehet. Ha Shakespeare megtehette volna, hogy filmet forgasson, biztos, hogy színházat csinál? Dosztojevszkij biztos, hogy regényeket ír? Biztos, hogy a Smaragdtábla írva lett volna, ha Hermésznek van kamerája? Az írott szöveg évezredeken át volt az emberiség emlékezete. Egykor praktikus formátum volt, de ma már nem az. Ami most zajlik, az egy gyászfolyamat: a Gutenberg-galaxis elgyászolása.

Azt sem bánná, ha megszűnnének, eltűnnének a könyvek?

Dehogynem bánnám. Bánnám, de tudomásul venném.

Akkor mi ez a kettősség, ami él bennünk a könyvek kapcsán? Az emberek nem olvasnak, de mégis mindenki örül, ha azt látja, hogy a gyereke nem a számítógép előtt ül, hanem a könyveket bújja.

A szüleink szellemének ma oltár gyanánt könyvespolcot állítunk. Ez a kényszer a felettes énünkhöz tartozik. Szorongunk, úgyhogy veszünk néhány könyvet, és a szorongás csillapul. Talán bele is olvasunk, aztán kirakjuk a polcra. A polc imahellyé vált, amely a kulturáltságunkat reprezentálja. Már magára a nyomtatott papírra sincs szükségünk, mégis megvesszük. Ez már nem információ- vagy kultúrafelvételről szól, hanem egyfajta áldozati rítus.

Mi van azokkal, akik tényleg olvasnak még, és esetleg nagyobb örömüket lelik a könyvekben, mint a filmekben?

Szubkultúrába szorultak. S lassan már a filmrajongók is szubkultúrába szorulnak a sorozatok térhódítása nyomán. Ott vannak továbbá a mainstreamet uraló Marvel-filmek, amelyek abban az értelemben, ahogy a huszadik században a narratív filmekre tekintettünk, már nem is igazán azok. Nehéz megnevezni, de mindenki érzi, hogy ez már nem film, hanem valami más. Ez a helyzet. Sírhatnánk a kőtáblákért is, de mi értelme volna?

Mégis könyveket ír. Miért?

Azért, mert a könyv megmarad az offline térben. Mindenképp egy erősebb mentés, mint a nullákból és egyesekből képződő információs szövet. Ha minden egyes és nulla lecsorog a virtuális lefolyón, jó, ha marad valami, ami fizikailag állandó, stabil és tartós.

A közbeszédben rendszeresen felmerül a kötelező olvasmányok problémája, leegyszerűsítve valahogy úgy: lehet-e Jókai helyett J.K. Rowlingot tanítani? Ön megengedő a klasszikusok lecserélésének kérdésében?

Teljes mértékig. Úgy gondolom, hogy az irodalomoktatás alapjaiban elhibázott. A törzsanyag leadása az irodalomtörténet időrendjében haladva zajlik. Vagyis tizennégy éves gyerekeknek kell a Gilgames-eposzt meg az Antigonét olvasniuk, érteniük és elemezniük. Aztán mire sorra kerül az az irodalom, amit érdemes volna olvasni, mondjuk a Nyugat szerzői, már nyakukon az érettségi, úgyhogy arra sajnos nincs idő. Persze feladják tanulnivalónak, de már nem adják le az anyagot. Tanítottam középiskolában, végignéztem, hogy megy ez: a gyerekekkel az olvasás módszeres megutáltatása zajlik. A pedagógusok körében alapvetően két nézet uralkodik. Egyik az, hogy tegyünk gesztust a gyerekeknek, majdnem mindegy, hogy mit, csak olvassanak. A másik nézet az, hogy kényszeresen ragaszkodjunk ahhoz, ami az irodalom történetében a hatvan évvel ezelőtti kánon szerint fontos. Én az előbbi felé hajlok, de az utóbbit is lehetne sokkal jobban művelni. Úgy gondolom, hogy az irodalom oktatása jelen állapotában teljesen elhibázott. Ha mindenképp ragaszkodunk a jelenlegi törzsanyaghoz, esetleg célszerűbb volna az időben visszafelé haladni, hogy a diákok az ismerkedést az érthetőbb, olvashatóbb irodalommal kezdjék, és aztán találják szembe magukat az egyre nehezebb szövegekkel. Negyedik osztályban kellene tanítani Balassit, Berzsenyit meg Csokonait. Rengeteg idő és energia megy el olyan korszakokra, amelyeknek az irodalma az adott korosztály számára nem épp olvasható. Nem kellene fóbiát kialakítani a gyerekekben a könyvek iránt – mert jelenleg ez zajlik.

Ön hogyan oktatna irodalmat?

Novellákat és verseket olvasnék fel a gyerekeknek, aztán beszélgetnénk róluk. A klasszikusoknak is van kiváló novellisztikája. Csodálatos tíz-húsz oldalas irodalmak léteznek, ebből is fel lehetne építeni az irodalomtörténetet. Miért kell a Légy jó mindhalálig, miért nem elég a Hét krajcárAz átváltozást még elolvassák a gyerekek, A pert már nem igazán. Olyan, mintha a tanárok az oktatás teljes spektrumában direkt teljesíthetetlen anyagmennyiséget adnának fel, hogy az érdemjegyek kizárólag az ő jóindulatukon múljanak. Az oktatás egyáltalán nem reflektál a világban zajló változásokra, ezért adnak fel továbbra is több száz oldalakat, ami teljesen életszerűtlen és korszerűtlen. S az a gyanúm, hogy szándékosan korszerűtlen az oktatási rendszer. Én a filmművészetet is az oktatásba emelném: a diákoknak minél könnyebb befogadniuk, annál könnyebben függnek rá a kultúrára.

Azt mondta, megengedő a klasszikusok lecserélésének kérdésében, mégis Kafkát és Móriczot hozza fel példának.

Mert az előbb épp J. K. Rowlingról volt szó – őt történetesen nem adnám fel kötelezőnek, ha még tanítanék.

Hol szabjuk meg a határt az oktatásba bevonható és nem bevonható újabb irodalmak között? A szürke ötven árnyalata és a Harry Potter között azért van különbség.

Objektíven nem lehet olyan vonalat húzni, amely kettéválasztja a jó és a rossz irodalmat. A szürke ötven árnyalata szerintem kifejezetten alja irodalom, de sokan már a Harry Pottert, vagy akár Stephen King regényeit is annak tartják.

Ezért kérdezem: hol van a határ? Milyen szempontokat kellene figyelembe venni?

Ezek végtelenül szubjektív szempontok. Én ugyanaz alapján értékelném, ahogy a filmeket vagy a zenéket: okoz-e katarzist. Úgy gondolom, hogy az a mű, amely nem hordoz katarzist, nem jó mű. Teljesen mindegy, mi a műfaj vagy a formátum – a katarzis a művészet egyetlen mértéke.

Ezzel az a gond, hogy mindig lesz, aki akár a legrosszabb műveket is katarzisként éli meg.

Világos, de azt hiszem, egy kulturális konszenzust azért meg lehetne határozni, már ha volna rá szándék.

Azt elég sokszor kinyilvánította, hogy negatív véleménnyel van a posztmodernizmusról. Van olyan kortárs író, akit mégis kedvel?

Persze. Cormac McCarthyt, Martin McDonagh-et és Yasmina Rezát például nagyon szeretem, ők azonban nem posztmodernek, hanem félreérthetetlenül modernek, ezért kedvelem őket.

És magyar szerzők?

Nem nagyon akad senki. Rajongok Pintér Béla drámáiért, de ő meg is rendezi, és elő is adja azokat, úgyhogy mindjárt túl is lép a maga irodalmi keretein. Kornis Mihálytól nemrég olvastam a Vigasztalások könyvét, amely elragadó bölcseleteket tartalmaz, de ezen kívül nem igazán tudnék olyan mai irodalmat említeni, amit szívesen olvasok.

Mi az, amit nem kedvel bennük?

A nyelv dekonstrukcióját.

A dekonstrukció minden szerzőnél máshogy jelenik meg. Hogy a legnépszerűbbek közül említsünk néhányat: Esterházy Péter, Háy János, Nádas Péter, Bodor Ádám vagy Krasznahorkai László szövegeit sem kedveli?

Így van: nem kedvelem őket. Úgy gondolom, hogy alapvetően dekadens, ami ma irodalom címszó alatt itthon zajlik. A forma tort ül a tartalmon. Nádas Péter Saját halál című regénye nagyszerű kivétel – azt értelemszerűen nem sorolom ide. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a mai magyar irodalom a szélhámosság határán mozog. Én modern szellem vagyok, a posztmodern pedig ennek az elbomlása. Ezért aztán nem szívesen lépek be abba a térbe, amit az említett szerzők a fogalmak széthordásával kiürítettek.

Korábban Dosztojevszkijt említette. Bizonyos értelemben őt is tekinthetjük dekadensnek.

Szerintem Dosztojevszkij progresszív szellem volt: a lélek forradalma nem lehet dekadencia. Dosztojevszkij megmutatta, hogy a külső harcokat önmagunkon belül kell megvívnunk. Ezt vele is a személyes sorsa értette meg. Ebből születtek a nagy művei, mint a Bűn és bűnhődés meg A Karamazov testvérek. Dosztojevszkij nem volt dekadens.

És Nietzsche?

Ő sem volt az. Fellázadt ugyan a keresztény erkölcs ellen, amit én zsákutcának gondolok, de érteni vélem a motivációit. Lázadó volt, de aligha dekonstruálta a kereszténységet, inkább vissza akarta vezetni az Ószövetség szilaj erejéhez. Bárcsak a posztmodern lázadna a modern ellen – akkor talán létezne is.

Mi az a három regény, ami a legnagyobb hatással volt Önre, és miért?

Stefan Zweig: Sakknovella, Edwin A. Abbott: Síkföld és H. G. Wells: A vakok országa. Mindhárom megvilágító erejű elbeszélés – olyanok, mint egyfajta beavatás. Aki elolvassa őket, már nem lesz ugyanaz az ember.

Ez is tetszeni fog...