Filmkockák az agykérgen – Love

Tegnap este a Cortex Filmklubban Gaspar Noé Love (2015) című filmjének képkockái döntögették a tabukat és égették a szürkeállományokat. A régi Örökmozgó helyén megnyílt Art+Cinemában a filmklub a Vertigo Media közreműködésével rögtön az évad nyitányaként egy igazán provokatív előadást mutatott be. Este hat órakor kihunytak a fények, és a nézők máris alámerültek az ösztönszféra ingoványába.

Gaspar Noé filmje egy fiatal művészpáros Murphy és Electra szerelmét mutatja be, méghozzá tarantinosan ugráló idősíkokon haladva. Itt azonban pisztolypárbajok, veszedelmes kung-fu technikák és halálosztó szamurájkardok helyett szitkok, féltékenység, gyengeség, az élvezetek féktelen hajszolása és az egymás felvállalására való képtelenség gyilkol és őrli fel a két főhőst. A rendező mindent megtesz azért, hogy provokálja a közönséget; kendőzetlenül mutatja be a szexjeleneteket, és a héja-nász az avaron-féle szerelmet, amely a férfit és a nőt is egyre mélyebbre húzza le saját élete örvényében.

A váltakozó idősíkokból lassan kiderül, hogy Murphy és Electra párkapcsolata akkor kerül válságba, amikor mindkettőjük legnagyobb szexuális fantáziáját megvalósítva bevonják harmadiknak a szomszédjukba költöző lányt, Omit. Ezen a ponton minden félresiklik; a fiatalok egyre kevésbé találják az utat egymás szíve felé, és egyre inkább a kapcsolaton kívül keresik az újdonságokat, amelyek féktelen kíváncsiságukat  és megnövekedett ingerküszöbüket kielégítik. Gaspar Noé fogása, miszerint ezek után a jelenetek után mutatja be Murphy és Electra megismerkedésének történetét, igazán hatékony ellenpont a korábban látott részek mellett, és még sötétebbre színezi a kibontakozó képet. A film elején viszonylag hamar kiderül, hogy a két főhős két teljesen különböző utat választott az elmérgesedett helyzet megoldására. Murphy Omi mellett marad, aki az ő gyermekét várja, Electra pedig sejthetően öngyilkos lesz. A több mint kétórányi, rendkívül szuggesztív képáradat hatása alól lehetetlen kivonni magunkat, így a film elején érzett távolságtartó szánalom után a főszereplők sorsát bejárva már teljesen azonosulunk a kilátástalanság csapdájával, amely rájuk zárult.

A film annyira provokatívra sikerült, hogy a meghívott pszichológus előadó, Kőváry Zoltán egyszerűen értékelhetetlennek minősítette, így meg sem jelent az eseményen. Kovács Gellért filmkritikusnak azonban tetszett a film, sőt éppen a szexjelenetek közben találta a legszerethetőbbnek a szereplőket, amikor csúsztatások és játszmák nélkül egyszerűen önmaguk voltak. Emellett inkább erotikusnak, mint ízléstelennek látta ezeket a képsorokat, és el is töprengett azon, hogy hogyan lehetséges a filmben látott természetes eksztázist megvalósítani, miközben forognak a kamerák. A kérdésfeltevés azonban csupán költői volt; Gellértben ugyanis már akkor is egy világ omlott össze, amikor lehullt a lepel arról a titokról, hogyan sikerült Hitchcocknak felvennie a legendás zuhanyzós jelenetet, anélkül, hogy vizes lenne a kamera.

Jeckel Gábor családterapeuta, aki az utolsó pillanatban ugrott be pszichológus kollégája helyett, amint az várható volt, egészen más szempontból közelített a filmhez. Azonnal megállapította Murphyről, hogy megrekedt a személyiségfejlődésnek azon stádiumában, ahol az ember a szexualitásán keresztül tudja leginkább megélni önmagát, és hogy az Electrához fűződő viszonya az abszolút függésről szólt.

Érdekes, hogy akadt olyan pont a filmben, amely mindkét előadó számára egyértelmű klisé volt, számomra, női szemszögből nézve azonban újdonság – vagyis a művészeti főiskolás lány befűzése azzal a szöveggel, hogy mindenképpen meg kell néznie a 2001 Űrodüsszeiát. Ahogyan fordítva is, amikor felmerült a kérdés, hogy van-e valami jelentősége a jelenetnek, amikor Electra levágja a haját, a két vendégelőadó nem tudott mást megemlíteni, mint az idősíkok könnyebb nyomon követését, a közönségből egy női néző viszont azonnal megfogalmazta azt, ami számunkra oly egyértelmű; a hajvágás valamiféle korszakváltást jelent.

Arra a kérdésre, hogy a polgárpukkasztáson kívül volt-e bármiféle célja a rendezőnek, Gaspar Noé a saját főszereplőjével mondatta ki a választ – Murphy egy szentimentális, szexuálisan túlfűtött filmet akart készíteni. A záró kérdés azonban, amelyre mindkét előadó csak egy szóval felelhetett, újabb ellentétet szült; Kovács Gellért szerint igaza van a filmnek, míg Jeckel Gábor szerint nincs igaza. Hogy mi mennyit tartunk igaznak belőle a saját életünkre vonatkoztatva, az már rajtunk áll.