Godzilla (2014) kritika - Corn&Soda

Godzilla (2014) – kritika

Godzilla - Dublado

Egy franchise életében hat évtized rengeteg idő – filmes léptékben mérve pedig különösen. Éppen ennyi év telt el ugyanis az ős Godzilla (Gojira) filmes debütálása óta és ez az alkalom szinte adta magát egy újabb nagyszabású produkció – ha úgy tetszik egy újabb blockbuster – elkészítéséhez. Főleg igaz ez annak fényében, hogy a legutóbbi hollywoodi kísérlet – a nemes egyszerűséggel pénzügyi bukásként definiált 1998-as Roland Emmerich mozi – is bőven kamaszkorúvá érett.  Az időzítéssel és a pénzügyi háttérrel tehát nem volt gond, ráadásul Gareth Edwards rendezőnek még szép szakmai stábot is sikerült összehoznia. A lehetőség ismét adott volt, hogy elkészülhessen minden idők leggrandiózusabb óriásszörny projektje.

A Godzillához hasonló kultikus darabok mindig remek alapanyagot szolgáltatnak a tengerentúli filmgyártásnak ahhoz, hogy valódi erődemonstrációt tartva a nézők elé tárja mire képes a technika az adott évben. Ha helyén akarjuk kezelni ezeket a produkciókat, akkor célszerű ezen elv mentén is megközelítenünk őket. Egy ilyen mega-giga katasztrófafilm, vagy kaidzsu-akciófilm (és még sorolhatnám a nyakatekert jelzőket) nyilvánvalóan nem szólhat másról, mint a vizuális orgiáról, amely arra hivatott, hogy előhozza a nézők többségéből a gyermeket, akik ezt követően órákon keresztül szájtátva bámulják az óriás lények dühöngését. Mert szép dolog a homokvárépítés, de annak a homokvárnak a szétrúgása legalább akkora – ha nem nagyobb – szórakozás, és ha 20-30-40 évesen ciki is lenne a játszótér, egy Godzilla filmre beülni 100%-ban nem lesz az. Az ős kaidzsu produkciók sem szóltak igazából másról; csak az igazi „made in Japan” verziókban még terepasztalokat és maketteket törtek rommá a kedvünkért. Aztán jöttek megalomén amerikaiak és előbb Emmerich, majd idén Edwards – a mögöttük álló irdatlan anyagi lehetőségek – révén szó szerint nevetségessé (egyesek szerint csak kultikussá) tették az eredeti Gojira filmek látványvilágát. Napjainkra persze az ilyesmi már szinte alapelvárássá vált; a fantasztikus vizuális világ önmagában már nem is lehet elég a sikerhez. Az, hogy 10+ éves gyerekként az 1998-as Godzilla is annyira tetszett, hogy újra és újra meg kellett néznem (az éppen aktuális Jurrasic Park filmekkel egyetemben), nem jelenti automatikusan azt, hogy 16 évvel később kicsit jobb csomagolással is megvehetnek majd ugyanezzel kilóra. Vagy mégis? Titkon ebben a „mégisben” reménykedtem, ahogyan abban is, hogy egy 3D-s jegy áráért két órára újból gyerek lehetek.

20140513godzilla6

Félretéve a gyerekkori ábrándokat és a blockbuster klisét, az első amerikai Godzilla átirat megmutatta mi lesz a vége, ha agyatlanul csak a látványra és rajongók lehúzására kíváncsiságára építenek fel egy produkciót. Tisztában volt ezzel Gareth Edwards (Monsters, 2010) rendező is, ezért a „páratlan látványvilág, hihetetlenül élethű 3D hatás” illetve az ezekhez hasonló filmes bullshiteken túl, igyekezett valódi értelmet adni a rebootnak. Újdonságot találni azonban nem egyszerű mutatvány, hiszen a Godzilla-franchise a létező összes koreográfiát lezongorázta; a kultikus japán szörnyeteg megküzdött már mindenkivel, akivel lehetett – űrlényekkel, hatalmas rovarokkal, illetve velünk, emberekkel egyaránt. A szépen lassan előkerülő trailerek alapján mégis úgy látszott minden balsejtelmünk hiábavaló, Edwardsnak sikerülhet a lehetetlen; a tökéletes és egyben újszerű kaidzsu film megalkotása. A mozifilm kezdő képsorai, (vázlatrajzok, a „félig archív” felvételek az újragondolt a Castle Bravo kísérleti robbantásról) majd a percekkel később szemünk elé táruló japán nukleáris erőmű katasztrófája, mind-mind azt az érzetet keltik bennünk, hogy itt valódi arculatváltás van készülőben. Főleg igaz ez annak fényében, hogy az események nem csak szomorú aktualitást adnak a filmnek (fukusimai atomerőmű-baleset) hanem egyben tisztelegnek is az 1954-es ősfilmet inspiráló történet (a Szerencsés Sárkány halászhajó legénységének megfertőződése) előtt. A sztori e pontján ügyesen bekapcsolták az emberi drámát is; a Brody-család tragédiája egyáltalán nem stílusidegen. Itt még nincs vége a csodálkozásnak; a készítők egyszerre több vonalat is nyitnak – előbb a Fülöp-szigeteken ámuldozhatunk, majd ugrunk gyorsan 15 évet és máris itt vagyunk napjainkban. Ekkor már azért mutat magából egy s mást a film látványügyileg is, de az igazi dobásra még várnunk kell.

20140513godzilla3

Az újdonság dömping nem merül ki a MUTO-k beemelésével a szörny arzenálba; újradefiniálták nekünk Godzilla eredetmítoszát, sajnos Edwards és a forgatókönyvírók nem álltak itt meg; úgy érezték még ezt is meg kell fejelniük valami elképzelhetetlennel. „Minden szörnyek királya” 2014-ben ugyanis már nem lehet egy szerencsétlen, a nukleáris sugárzástól megcombosodott gyík; az már tucatszor elsütött klisé. Az igazán nagy dobás az lenne, ha Godzilla túllépve a Maslow-piramis dehonesztáló alsóbb lépcsőfokain jobban kiteljesíthetné már önmagát. Lehetne, mondjuk egyből egy isteni lény, kvázi maga az anyatermészet „alfa ragadozója”, egy olyan újszerű hős „aki bármi ellen bevethető” és „helyreállítja az egyensúlyt”. Miután ezt ilyen remekül kitalálták gyorsan szájába is adták szerencsétlen Dr. Ichiro Serizawának (Ken Watanabe) a kötelező japán tudósnak, aki egy kataton zombi arcjátékával dünnyögi bele a kamerába a varázsszavakat. Ha a legjobbat akarnám feltételezni az ötletgazdákról (de nem akarom), akkor talán Tomijama Sogóra gondolhattak hivatkozni, aki eredetileg is egyfajta pusztító, sintó istenként kreálta meg szörnyét, de ennyire azért még ő sem lőtt túl a célon. Na és igen, a film ezen pontján érezzük úgy, hogy az eddig szélesre táruló ajtókat valaki durván bevágja előttünk. A jobbító szándék ellenére minden szálon még katasztrófafilmes mértékkel nézve is borzasztó közhelyes és erőltetett megoldásokhoz jutunk el. A film a nukleáris energia/fegyverek elleni álláspont képviselésében csak egy kínos – Hirosimánál megállt – zsebórás jelenetet és néhány kedélyesen elrágcsált Minuteman rakétát képes felmutatni. Az érdekesnek induló emberi drámából  is végül egy sablonos apa-fiú egymásra találást kreál. A játékidő közben csak pereg és pereg, de az ide-oda csapongás közben azért ránk borítanak pár nagyjelenetnyi CGI-t.

okk

Azért, hogy a látványon túl a rengeteg apró kis ötlet elsikkad, főként a gyenge színészi alakítások tehetők felelőssé. Nem vártam azt, hogy ebben a filmben találom meg a következő Oscar-gála főbb esélyeseit, de az elhúzott mézesmadzag miatt mégis többre számítottam. Elképzelhetetlennek tartottam ugyanis, hogy egy ilyen vizualitás orientált filmben ne legyen elég Juliette Binoche, Ken Watanabe vagy Bryan Cranston neve a stáblistán – pedig nem volt elég! Mindegyikűjük csak hús-vér díszlet, és a készítők láthatóan törekedtek is arra, hogy a színészi mesterséget minimálisan értők a lehető legrövidebb idő alatt kerüljenek le a vászonról. Binoche és Cranston semmiért nem okolható; Watanabe pedig egész egyszerűen egy elfuserált karaktert kapott. A többi mellékszereplőre kár fecsérelni az időt és a szót; van katonafeleség, aki természetesen nővér is, vannak a tökéletesen fogalmatlan katonai parancsnokok és persze a szokásos, unalomig ismert, minden hasonló filmben felbukkanó egyjelenetes karakterek. Ennek nyomán a nagyobb játékidőt kapó Aaron Taylor-Johnson lesz az, akinek el kell vinnie a balhét! Erre nagyszerűen alkalmas; mert színészileg egy tökéletes antitalentum. Nála jelentéktelenebb, kifejezéstelenebb fizimiskájú alanyt keresve se találhattak volna. Hol van már az 1998-as film nagyorrú franciája, Jean Reno?

godzilla official

Mi menti meg ezek után a filmet? Nem fogják kitalálni; a pazar látványvilág! Godzilla nemcsak, hogy óriási, de küllemében visszakanyarodott az ősök vonásaihoz. Ez talán némi vigaszt nyújt az ortodox rajongóknak, az átlagos nézőknek pedig úgyis teljesen mindegy, hiszen fantasztikus az, ami a szemük elé tárul. A film utolsó harmadáért, a már-már művészinek mondható kamerahasználatért; a zenei betétekért (a HALO ugrásos jelenetnél aztán minden egyben van) bőven megérte, legyinthetnénk és elégedetten távozhatnánk a moziból. Azonban ha a történet, és a fent említett dolgok csak annyira lennének rendbe, mint Edwards más téren mutatott hozzáállása, akkor ez a film egészen parádés alkotás lenne, klasszisokkal jobb a jelen állapotánál! Annak aki pedig egy filmben csupán  a felnőtteknek szóló játszóházat keresi, még mindig inkább vállaltan egyszerű Tűzgyűrű (Pacific Rim, 2013) vagy a Csatahajó (Battleship, 2012) váltja be a számítást.

Értékelés: 67/100

IMDb: 6,6/10

Mafab: 63%

Ezek is tetszhetnek...

Hozzászólások

  1. […] lehetne ezt másként is csinálni, Trevorrow nyúlhatott volna Gareth Edwards megoldásához, aki képes volt egyszerre újítani a Godzilla filmeken, és tisztelegni az ősök előtt, mindezt úgy, hogy […]

  2. […] feszültségkeltő elemként funkcionálni. Ekkor még erősen reménykedtem benne, hogy valami Gareth Edwars-os, művészies blockbuster érkezik, de csalódnom kellett. A folytatásban csak ipari mértékű rombolást és CGI hegyeket […]

  3. […] Godzilla újra letarolta a mozis világot (kritikánk a filmről), idén az év elején pedig King Kong bizonyította be, hogy a jó öreg szőrös majom is tud […]

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: