Guardians of the Galaxy (A galaxis őrzői, 2014) – kritika

A James Gunn rendezésében készült Guardians of the Galaxy 2014 egyik leginkább várt mozija volt, hiszen a MCU (Marvel Cinematic Universe) kicsit eltért vele a megszokott Iron Man – Thor – Captain America vonaltól és egy egészen új történetet láthattunk egy 1990-ben megjelent, kevésbé ismert képregénysorozat alapján. A film kapott meleget és hideget egyaránt, de a box office bizonyította, hogy az emberek még mindig szeretik a szuperhősöket, legyenek akár gyerekek, akár felnőttek. A nyilvánvalón kívül viszont azt is be fogjuk bizonyítani, hogy a csajok is szeretik a szuperhősös mozikat!

A Guardians of the Galaxy plotja nem tér el ugyan sokban a megszokottól, inkább a kivitelezés és történetmesélés teszi különlegessé. A főhős, Peter Quill (Chris Pratt) az édesanyja halála után nem sokat időzik a családjával, mivel elrabolja egy banda földönkívüli útonálló, Yondu (Michael Rooker) vezetésével. A következő 26 évet átugorjuk a történetben, így amit látunk az a már felnőtt Peter/Star-Lord (kicsoda?), amint épp megpróbálja elrabolni az orbot, amiben az egyik infinity stone van a hat közül. Persze semmi sem megy könnyen, hiszen az orbra Ronannak (Lee Pace) is fáj a foga, ráadásul kompletten a világegyetemet akarja vele elpusztítani, szóval valakinek muszáj megállítania. Így jön össze a Guardians of the Galaxy csapata, élén Star-Lorddal, Gamorával (Zoë Saldana), Rockettel (Bradley Cooper), Groottal (Vin Diesel) és Drax-szel (Dave Bautista).

A castet nagyon jól eltalálták, bár Zoë Saldanával még mindig nem tudtam megbarátkozni, de tény, hogy a játéka kiemelkedő volt. 2014-et színészek szempontjából mondhatjuk a nagy átalakulások évének, hiszen Chris Pratt (aki a Parks and Rec. sorozat által vált ismertté, bár az induláskor még egészen máshogy nézett ki – saját Twitterén Fat Prattnek hívta magát) nem kicsit gyúrta ki magát a szerepre, ami igencsak jót tett a karrierjének, ami most nyílegyenesen felfelé ível. Bradley Cooper kiválóan adta el Rocketet, a szarkasztikus mosómedvét, Vin Dieselről pedig annyira nincs mit nyilatkozni, bár nyilván egy mondatot is el lehet mondani ezer hanglejtéssel. Dave Bautista remek választás volt Draxnek,  néhol talán kicsit egysíkú játékkal. Persze mint minden filmben, itt is megvan a fekete bárány, aki ez esetben nem más, mint Lee Pace – akiért egyébként rajongok, de ebben a filmben óriási csalódás okozott. A Lee Pace által vászonra vitt Ronan erőltetett és néhol nevetséges volt. pedig egy cezaromániás világ(egyetem) uralomra vágyó hódítónak nem ilyennek kellene lennie. Pace  túlerőltette a karaktert, és néha már olyan érzésem volt, mintha egy hisztis ötévest néznék. A filmben feltűnik természetesen a The Collectort életre keltő Benicio Del Toro is, aki indokolatlanul kis szerepet kapott csak, pedig a karakter sokkal többet is megérdemelt volna.

A film sokkal hétköznapibb (értem ezen persze a Marvel-féle hétköznapiságot) csapatot állított össze, mint az Iron Man vagy Thor, hiszen hőseink itt mind bűnözők, nem kedvelik egymást, és az elején különösebb motivációjuk sincs a világegyetem megmentésére, de a kényszer nagy úr. A filmek a CGI virágkorát élik, viszont a Guardians of the Galaxy remekelt, hiszen gyakorlatilag egy olyan filmet láttunk, amiben minden második karakter CGI – beleértve Rocketet és Grootot is -, mégsem volt hiányérzetünk (mint például a Twilight CGI-csecsemőjénél, nem mintha 12 év felett bárkinek tetszett volna az a franchise, elrontott CGI-bébi ide vagy oda). Érdekes volt látni a háttérmunkákat, amikből ez a remek film megszületett. Rocketet például James Gunn testvére, Sean Gunn keltette életre a seten egy zöld kezeslábasban, ezen kívül ő játszotta Yondu jobb kezét, Kraglint is, Vin Dieselnek pedig 15 különböző nyelven kellett felvennie az ‘I am Groot’ mondatot.

Elsőre általában nem tűnik fel, de a Marvel világa hihetetlenül kigondolt és összetett. Eleve csak nézzük azt a tényt, hogy aki az end creditek előtt hagyja el a mozit, biztosan lemarad valami fontosról, ezen kívül a Marvel szívesen játszik a cameókkal is, bár Stan Lee-t már egészen megszoktuk. A Guardians of the Galaxy tele van meglepetésekkel, és olyan körültekintő gondosságról árulkodik egy-egy apróság, hogy már csak ezek miatt is érdemes többször megnézni a filmet. Például a film elején Bereet Peter űrhajójában ugyanazt a pólót viseli, ami a fiatal Peterön volt, mikor elrabolták, ami csak egy a sok példa közül, hogy tényleg mindenre odafigyelnek, és ilyen kis apróságokkal tűzdelik tele a filmet azért, hogy a néző mindig találjon benne valami újat.

Bár az eredeti történettől a film sokban eltér, a Marvel megtalálta a tökéletes egyensúlyt, a receptről nem is beszélve, amiért az ember a következő harminc Marvel filmet is ugyanolyan izgalommal fogja várni. Rengeteg módon lehetne még ragozni ezt az elemzést, ezer más aspektusból is meg lehetne közelíteni, annyira finomra hangolt produkcióról van szó, viszont most nem ez következik. Ahogy az elején is ígértük, bebizonyítjuk, hogy a csajok is szeretik a Marvel-mozikat – és itt nem csak arra a tényre gondolok, hogy az elsődleges oka annak, hogy egy nő megnézte a Thor filmeket és az Avengers-t nem más volt, mint Loki (bár Tom Hiddleston tehetsége nem elvitatható). A Guardians of the Galaxy mellőzte az erőszakot abban a formájában, amiben például az Iron Manben megjelentették. Természetesen szükséges, alapvetően minden képregénysztori erőszakos, de azért azt se felejtsük el, hogy ezek bizony gyerekeknek készültek. Az Iron Man, Thor vagy akár Captain America egészen más hangulatot árasztottak, sokkal komolyabbak és feszültebbek voltak, mint a Guardians of the Galaxy. Magam részéről én azokat is szájtátva néztem nő létemre, mégis, ha választanom kellene, a Guardians-t választanám, ennek pedig egészen egyszerűen a könnyedség az oka. Sokkal több humoros párbeszédet tartalmaz, szerethetőbbek a karakterek, evilágibbak, ha szabad ilyet mondanom. Minden perce élvezetes volt, mert bár tudtam mi fog történni, mégis teljesen új köntösbe burkolták az egész sztorit. A lányoknak csak plusz öröm persze, ha a casting főhősnek egy olyan (újdonsült) szépfiút választ, mint Chris Pratt, de nem ez volt a fő oka. A Marvel ezúttal megtalálta a tökéletes egyensúlyt komolyság és komolytalanság között, volt benne egy kis szerelem (bár kevésbé hihető formában, mint Pepper és Tony kapcsolata), jó adag akció és szuper zenék. Nem, nem hiányzott a csontig lerágott soundtrack, óriási ötlet volt az Awesome Mix Vol. 1 létrehozása, egyéniséget adott a filmnek – az Awesome Mix Vol. 2 már készülőben van, amire egy sneak peeket is kaptunk a film végén. Valljuk be: így kell eladni egy filmet – remélem az end creditekről sem maradtatok le, azonban ha mégis, gyorsan pótoljátok!