Három kultikus anime III. – Akira

A kultanime sorozat eddigi részei: Ichi, Ni, San, Shi.

Az állandó élelmiszerhiány és a mindennapos légiriadók közepette egy kis japán család élete nem más, mint folyamatos harc az egyre növekvő kilátástalansággal. A B-29-esek lassan már az összes fontosabb japán várost meglátogatták, a konstans félelem és az érzés, hogy lassan vége a világnak, minden órában bekopogtat, majd kérés nélkül behatol a házakba, megülve a földről összesöpört, majd a sarokba húzott, hamuszürkévé száradt tealevelek porába. 1945. augusztus 6-a, 8 óra 15 perc – a verőfényes kék eget egy magányos repülőgép szeli át komótosan, alatta iskolás gyerekek játszanak az udvarokon. A következő pillanatban vakító fényvillanás, aztán megindul a filmen valaha bemutatott legsokkolóbban ábrázolt atomrobbanás, amihez így, harminchárom évvel a bemutatása után is javallott a védőszemüveg.

Az olyan animék, mint a címben szereplő Akira (1988), vagy az anime rendező, Katsuhiro Otomo egy másik filmje, a Steamboy (2004) – de akár említhetném itt az ’54-es első Godzilla (1954) filmet is -, egyértelműen vetítik ki a japán társadalom nukleáris csapás okozta óriási frusztrációját és generációkon átívelő szorongását. A terjedő gombafelhő és a mérhetetlen pusztítás rémképe számtalan animében megjelenik, de talán a Barefoot Gen (1983) fentebb kiragadott jelenete állítja ennek mind közül a leghidegebb és legsötétebb mauzóleumot. Három kultikus anime harmadik kör, első pohár. Talán a legerősebb.

Akira (1998)

1988. Tokió nyüzsgő városa egyetlen hatalmas robbanásban olvad fel és alakul át egy gigantikus kráterré a harmadik világháború kezdetén. Alig 20 év múlva, a régi város romjain egy új metropolisz emelkedett: Neo-Tokió. 2019-re bandaháborúk és kormányellenes terrorista akciók kezdik lezülleszteni a társadalmat, a közbiztonság fenntartása szinte lehetetlen. Két rivális motoros banda összecsapása és egy kormányellenes lázadó akció kimenetele közös gyújtópontban tetőzik, aminek következtében a banda egyik tagját, Shima Tetsuot kormányerők hurcolják el, és egy szigorúan őrzött kísérleti telepre viszik. Ott különleges képességű, de testileg megváltozott gyerekekkel találkozik, őt pedig kísérletek sorozatának vetik alá, melyekkel különleges erőket szabadítanak fel benne.

Ahogy Tetsuo lassan megtapasztalja az újonnan birtokába került telekinetikus képességeit, melyek szinte isteni magasságokba emelik, és amiket egyre kevésbé tud kordában tartani (végül szó szerint isteni magasságokba, ahogy minden idők egyik legzavarbaejtőbb befejezésében, Tetsuo ereje teljes kontrolljában beindít egy ősrobbanást, valahol egy párhuzamos univerzumban. “Tetsuo vagyok.”), társai és orvosai ráébrednek, hogy ha el akarják kerülni a katasztrófát, Tetsuot valahogy meg kell fékezni, vagy megismétlődik, ami Akirával, egy hasonlóan erős alannyal történt évekkel ezelőtt. Eközben a motoros banda vezére, Kaneda (az ikonikus poszteren a vörös motorral), barátja kiszabadítására indul.

Onnan, hogy Tetsuo kirobbantja a szobája ajtaját a kísérleti telepen és Akira keresésére indul (innen merített többek között a Stranger Things idevágó jelenete), a film hátralevő egy órája egy olyan – már-már szinte pszichedelikus – gorefest-ben csúcsosodik ki, aminek láttán megértjük, miért bélyegezte Steven Spielberg és George Lucas az USA-ban eladhatatlannak az Akirát, annak limitált amerikai mozis bemutatóján.

Az itt vászonra vitt pusztítás és városrombolás – amit azóta még talán Emmerichnek se sikerült felülmúlnia -, az addig sohasem látott animációs technikák és az akkoriban brutálisan drágának számító előállítási költségek minden bizonnyal megtették a hatásukat. El lehet képzelni, micsoda gyomrost kaptak az amerikai nézők, mikor az ugyanabban az évben bemutatott A kis hableány (The Little Mermaid, 1989) lubickolása után még a mai nézőket is sokkoló testhorror és a kőkemény, nem szokványos cyberpunk-elemek a vásznon keresztül behatoltak a retinájukba, és szabályosan erőszakot tettek a bájosan mosolygó kis Ariel emlékén, agyuk valamelyik rövidtávú memóriablokkjának sötétjében. Ennek köszönhetően a VHS korszak Amerikájában, a véres neo-tokyoi történet szépen lassan beszivárgott a videotékák pultjai alá, így terjedve kézről-kézre a fiatal mozirajongók körében, melynek eredményeként már a kilencvenes években elég hamar kultikus státuszt vívott ki magának.

Ahogy a szintén kultusz övezte Ghost in the Shell (1995) hiányában, az Akira nélkül is egészen másképp festene a mai hollywoodi mainstream mozi science fiction ága. A teljesség igénye nélkül a Mátrix (The Matrix, 1999), a Looper (2012), Az energia (Push, 2009), az Eredet (Inception, 2010), a Dark City (1998) és természetesen az idei sikersorozat, a Stranger Things (2016) se lenne ugyanaz az Akira nélkül. Egy snitt erejéig szerepel Michael Jackson Scream című klipjében is, Kanye West pedig akkora Akira rajongó, hogy a Stronger című számának videoklipjében egy az egyben forgatott újra jeleneteket az animéből.

A film rendezője, Katsuhiro Otomo, a saját mangájából készítette el az Akirát, mely a japán képregény csak egy kis szeletét sűríti magába. Otomo 1984 és 1993 között hat vaskos kötetben jelentette meg a sztorit teljes terjedelmében, de mikor nem jutott dűlőre a befejezést illetően, hosszasan beszélgetett a Chilében született rendezővel, Alejandro Jodorowskyval, aki végül meghozta az ihletet. Érdekesség, hogy ez volt az első manga, amit lefordítottak és megjelentettek nyugaton. A belőle készült animáció 2019-ben játszódik, pont abban az évben, amikor a Szárnyas Fejvadász (Blade Runner, 1982) története is – ez persze nem véletlen. Otomo hatalmas inspirációként tekintett Ridley Scott klasszikusára. Az az épülő stadion, ahol a végső katartikus jelenet játszódik, a film szerint egy leendő japán olimpiára készül. Furcsa egybeesés, hogy a valóságban japán van előjegyezve a 2020-as olimpia megrendezésére. A film színezése során rekordszámú, háromszázhuszonhét különféle színt alkalmaztak, amihez még hozzájött plusz ötven, amit direkt ehhez a produkcióhoz kevertek ki a grafikusok, akik az egész film animálás során teljes egészében CGI nélkül, kézzel dolgoztak. Alább egy kis poszter válogatás galériába szedve, érdemes belenézni:

A kérdések, amiket feltesz, a témák, amiket megpendít, a tudomány és a technikai fejlődés korlátok nélküli hajszolása, a magára hagyott városi társadalom elzüllése, a fiataloknak szóló iránymutatás hiánya, a hatalom és a vallási fanatizmus túlkapásai ma is aktuálisak. A klasszikus cyperpunk-toposzok figyelmen kívül hagyásával az Akira egy eredeti ötletekkel telepakolt, hihetetlenül látványos és kreatív mű, mely nemcsak az animációs filmek között mérföldkő, hanem kiemelt helye van a teljes mozgóképes filmtörténelemben is. A robbanással induló nyitány – ami új értelmet nyer a teljes film ismeretében -, valamint az azt követő motoros száguldozás kitörölhetetlenül égett bele a filmértők és filmgyártók akkori generációjának emlékezetébe.

Ámbár akárcsak a Ninja Scrollnak (1993), ennek a megfilmesítési jogát is Leonardo Dicaprio produkciós cége birtokolja, valószínűleg az lenne a legjobb, ha ott is szunnyadna tovább az idők végezetéig. Annak ellenére, hogy az Akirát sokan tartják megfilmesíthetetlennek, az utóbbi években többször felröppent már az élőszereplős adaptáció híre, mely rendre meg is ragadt ezen a szinten. Én úgy gondolom, hogy bármit meg lehet filmesíteni, viszont a rendszer nem elég merész ahhoz, hogy bevállaljon egy Akira szintű adaptációt anélkül, hogy a karakterek (nincs igazán főszereplő, nincs igazán jó és rossz), a történések ábrázolásmódja, na és persze a végkifejlet ne szenvedjen súlyos károkat. Ha most igazán belegondolnék, az adaptálást nem tudnám nyugodt szívvel rábízni senkire a mai hollywoodi, vagy akár ázsiai felhozatalból, és talán jobb lenne nem is bolygatni ezt tovább. Vagy talán…mégis?

IMDb: 8,1/10

Mafab: 89%

A cikk a Supernatural Movies blogon is megtalálható.