Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal (Close Encounters with Vilmos Zsigmond, 2016) – kritika

Nem túlzok, ha azt mondom, kedvenc színészeket és rendezőket mindenki sokkal könnyebben fel tud sorolni, mint néhány kedvenc operatőrt. Viszont ha azt kérdezném, ki az a magyar szakember, aki elindult az országból és meg sem állt addig, míg el nem érte a világsikert, valószínűleg mindenki azonnal rávágná, hogy Zsigmond Vilmos. „Mikor megérkeztem Amerikába, felkerestem a magyar ismerősöket. Egyiküknek elmondtam, hogy operatőr akarok lenni, mire ő azt felelte: felejtsd el azt az álmod, hogy operatőr leszel Amerikában! Nagyon haragudtam rá, de később rájöttem, hogy neki köszönhetem, hogy elértem az álmom, hiszen mindig ez a mondat lebegett a szemem előtt, s az, hogy bebizonyítsam, Amerikában bármi lehetséges!” – fogalmazza meg Zsigmond Vilmos a róla szóló dokumentumfilmben. Meglehet, nem pontosan idéztem, a kiragadott részlet mégis rámutat: a Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal (Close Encounters with Vilmos Zsigmond, 2016) egy őszinte és messzemenőkig érzékeny alkotás, mely egyszerű emberként mutat be egy világhírű, Oscar-díjas operatőrt.

Egy francia rendező, Pierre Filmon 2013-ban fel akarta kérni Zsigmond Vilmost, hogy legyen az első nagyjátékfilmjének operatőre. Többször találkoztak, egyeztettek, végül pedig megszületett egy dokumentumfilm ötlete, Filmon pedig rávette a képi világ nagymesterét, hogy a kamera mögül álljon át a kamera elé. A nagyjátékfilm helyett így egy olyan alkotás született, mely méltóképp állít emléket a 2016 januárjában elhunyt operatőrnek, és – ha lehet így mondani – mások szemén keresztül mutatja be azt a személyt, akinek a tekintete (és kamerája) által jött létre többek között A szarvasvadász (The Deer Hunter, 1978), a Sugarlandi hajtóvadászat (The Sugarland Express, 1974), a Gyilkos túra (Deliverance, 1972), a McCabe és Mrs. Miller (McCabe & Mrs. Miller, 1971) és a Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of the Third Kind, 1977).

Pierre Filmon dokumentumfilmje egy igazán megkapó jelenettel kezdődik: Zsigmond Vilmos leül egy székre, épp a kamera elé, az operatőr és a stáb többi tagja pedig kérdezgetni kezdik, legyen-e háttérfény, elég magasan ül-e, jó lesz-e a beállítás… A mester pontosan úgy viselkedik, mintha csak ő állna a kamera másik oldalán, elmagyarázza, miért kell hátsó megvilágítás, illetve magasító a székre, még azt is megmutatja, hova üljön a rendező – s mindezt csakis azért, hogy tökéletes legyen a kép. És az is. Nyilván tisztában voltak vele az alkotók, hogy egy operatőrről készülő filmhez hibátlan fényképezés szükséges, az egyszerű nézőnek azonban többször is eszébe jut, hogy „figyeljetek a beállításra”. E film esetében erre semmi szükség, a dokumentum műfajában megszokott beszélőfejes jelenetek sorát kellemesen szakítja félbe egy-egy filmrészlet vagy Zsigmond Vilmos, akit olyan tisztelettel csupaszít le egyszerű emberré a kamera, hogy csak ámulunk. Talán pont emiatt az első, amit ki kell emelni, az Payam Azadi, Olivier Chambon, James Chressanthis, Luca Coassin és Marie Spencer operatőri munkája.

A képi világ mellett a film ritmusa is remek, egy pillanatra sem kalandozunk el, pedig egy dokumentumfilmnél nem szokatlan az ilyesmi. Itt viszont eszünkbe se jut, Pierre Filmon jó érzékkel választotta ki azokat az alkotótársakat, akik átható lelkesedéssel tudnak mesélni, és kihagyhatatlan történeteket elevenítenek fel Zsigmond Vilmosról. John Travolta, Nancy Allen és Isabelle Huppert beszámolnak róla, mennyire fontos egy színész számára, hogy megbízzon az operatőrben, John Boorman, Peter Fonda, Haskell Wexler és Richard Donner pedig nemcsak azt mondják el, milyen fantasztikus szakember volt, hanem azt is, mennyire rettegtek, mikor egy jelenetnél árnyék vetült a liftből kiszálló nő arcára. Emlékek, álmok és sosem hallott történetek építik fel a Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal című filmet, mely Kalifornia és Párizs mellett Szegeden, Zsigmond Vilmos szülővárosában is játszódik, s melyből megtudhatjuk, az operatőr csak azért nem mondott köszönetet az Oscar-díjért a Harmadik típusú találkozások direktorának, mert ő kapta az első elismerést aznap este, és meg volt győződve róla, hogy Stieven Spielberg is átvehet egy szobrot.

Pierre Filmon Zsigmond Vilmos-portréja valóban képes rá, hogy közel hozza hozzánk a világhírű operatőrt, és úgy mutassa be nekünk, ahogy azok látták, akik tényleg közel kerültek hozzá élete során. A francia rendező különleges alkotást álmodott vászonra, melynek köszönhetően már nemcsak úgy emlékezhetünk Zsigmond Vilmosra, hogy a szemén keresztül nézzük az általa fényképezett filmeket, hanem arra is lehetőségünk van, hogy őt lássuk.

Értékelés: 75/100

IMDb: 7/10

Mafab: 77%