Három óriásplakát Ebbing határában (Three billboards outside Ebbing, Missouri, 2017) – kritika

Nem kevesebb, mint hét Oscar-díjra jelölték Martin McDonagh legújabb filmjét. A Három óriásplakát Ebbing határában (Three billboards outside Ebbing, Missouri, 2017) igazi borús, kellemetlenül őszinte dráma. Pontosan az, amit kedvenc ír-angol szerzőnktől megszokhattunk.

A film története valóban három óriásplakáttal indul, amelyek gyökeresen felforgatják a kisváros életét. Hét hónappal lányának megerőszakolása és meggyilkolása után Mildred Hayes még mindig nem kapott választ a helyi rendőrségtől, hogy ki volt a tettes. A nő ezért úgy dönt, egy évre kibéreli a határ szélén álló, évtizedek óta használatlan óriásplakátokat, hogy provokatív üzenetet helyezzen el rajtuk. A címzett a helyi rendőrség, különösképpen William Willoughby rendőrfőnök. Az ügy így ismét nagy figyelmet kap, a probléma csak az, hogy nem mindenki nézi jó szemmel Mildred magánakcióját.

Először fussuk le a kötelező köröket, mivel Martin McDonagh drámaírói kvalitásaival már nagyjából mindenki tisztában van e földön. Az Erőszakik (In Bruges, 2008) vagy épp a Leenane szépe írója ismét bizonyította tehetségét. Egészen elképesztő az a minőség, ahogy kibontakoztatja a bonyodalmakat, ahogy karaktereit felfesti, s ahogy tálalja az eseményeket. Rendkívül jó szeme van ahhoz, hogy mit mutasson meg, mit tartson rejtve, és hogyan alakítsa úgy a cselekményt, hogy egy pillanatra se vezesse félre a nézőket. Ugyanakkor a történetben végig pulzál a pátosztalan feszültség: jeleneteinek olyan kesernyés íze van, hogy azt csak keserű humorral lehet némelyest elfogadtatni. A karakterek pazarok, ahogy mindig. A történet elején McDonagh egysíkúan, könnyen kiismerhetően, már-már a kliséfilmek karikírozott alakjaiként vázolja fel őket, hogy aztán a későbbiekben  újabb és újabb rétegeket hántson le róluk, felvillantva az emberi jellem komplexitását. Szó szerint csak úgy facsarja ki karaktereiből az érzelmeket és a változtatás kényszerét.

Ilyen komoly szerzői koncepcióhoz persze nem akármilyen szereplőgárda dukál – és McDonagh meg is válogatta, kiket szerepeltessen filmjében. A történet mindhárom főszereplőjét jelölték Oscar-díjra. Frances McDormandet a legjobb női főszereplő díjára találták érdemesnek, alakítása ugyanis olyan mélységeiben nyújt betekintést az emberi düh és csalódottság állapotába, ahogy azt korábban alig lehetett elképzelni. Woody Harrelson és Sam Rockwell a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában indulnak, s noha mindketten nagyon hatásosat alakítanak, Sam Rockwell karakterének összetettsége, átalakulása sokkal nagyobb teljesítményt igényel, mint Woody Harrelsoné, aki kis túlzással a True Detective Marty Hartját játssza el újra, kevesebb agresszióval.

De lépjünk akkor túl a formán, hiszen a mű benső, implicit tartalma az, amitől igazán hatással van ránk ez a mozi. Aki úgy áll hozzá a történethez, hogy nem tudja, mire számítson, az az epilógust követően még egy izgalmas, nyomozós thrillerre is számíthat. Csakhogy Martin McDonagh nem szereti izgalmasabbnak mutatni az életet annál, mint amilyen. A mű elsősorban nem egy haláleset feldolgozásáról, a nyomozásról szól – ez csak a kiváltó oka a filmnek. Mildred Hayes tragédiája emberi sorsok, döntések bemutatására alkalmas. Ehhez pedig nincs is megfelelőbb, mint az író által oly kedvelt kisvárosi légkör. Minél kisebb a tér, annál zsúfoltabb, és mások értékítéletei, cselekedetei annál nagyobb szerepet játszanak a meghozott döntésekben – minden egyes tett kihat a közösség egészére. Ez teszi lehetővé, hogy a következmények alakítsák a történetet egészét, hogy minden apró hiba visszahasson. Ebben az alkotásban pontosan ez is történik. A film ugyanis két fő üzenettel dolgozik; pontosabban egy üzenettel, amelyre válaszként érkezik némi feloldás a történet legeslegvégén, amely szintén értékelhető úgy, mint levonható tanulság. Alapvetően a szerző azt az agyonhajszolt, régi-régi állítást közvetíti egy cselekményfüzérben, hogy a rossz rosszat szül. S ezt számtalanszor a szereplőinek szájába is adja, akiktől, mindennemű bölcsességtől mentes vonásaik végett, még érvénytelenebbül hat ez a panellózung. Csakhogy mit tegyen az ember, ha azzal szembesül, hogy a rosszból tényleg semmi jó nem születik? Ha még a jó szándék sem elegendő ahhoz, hogy kiszakadjon a démoni körforgásból? Martin McDonagh azt mondja, hogy egészen addig, amíg a „rossz rosszat szül” alapon nyugvó eseményláncolaton belül próbálunk igazságot szolgáltatni, megnyugvásra lelni, csakis ennek a torz, emberi gyengeségekből táplálkozó mechanizmusnak a fennmaradását szolgálhatjuk. Aligha hiszem, hogy gondolata érvénytelen, azonban a történet befejezése fenntartja a jogot arra, hogy szereplői ne lépjenek ki ebből a folyamatból. Ahogy a szerzőnél oly sokszor, a főszereplők e film végén is, miközben a tanulság átadásával elengedik a nézők kezét, bizonytalan mélységekbe indulnak, s a mi lelkiismeretünkön múlik, hogy megengedjük-e nekik a végső feloldozást.

Ez a történet mellékszereplőin keresztül is rengeteg fontos kérdést tárgyal: olyanokat, amelyeket érdemes volna szintén megvizsgálni, hosszabb és jóval mélyebb elemzésekkel feltárni. De megemlíthetnénk akár azt az igencsak, talán nem is szándékoltan, aktuális fricskát is, hogy a közösségben néhány provokatív mondat három hirdetőtáblán erősebb hatást vált ki, mint maga az erőszak-gyilkosság ténye. Talán a hirdetőtáblák nem feltétlenül a provokáció szimbólumai, sokkal inkább az emberi közöny, a felejtés önkéntelen gesztusának indikátorai. Egydimenziósan éljük napjainkat, s hogyha nem vág arcon minket nap, nap után egy hatalmas felirat, hogy emlékeztessen egy gyalázatos normasértésre, érintetlenségünk révén könnyedén kizárjuk azt az életünkből. A plakátok kihelyezése az első következmény, az elsőszülött rossz Myldred Hayes tragédiájából. Hogy ezt ki hogyan értékeli magában, az már a befogadó szubjektumának függvénye. Mindenesetre megéri időt szánni rá és elmerengeni a kérdésen.

Szóval Martin McDonagh teljes joggal lehet büszke legújabb nagyjátékfilmjére, valamint a remek fogadtatásra – valóban megérdemelt a filmes élet elismerő bólintása. Az amerikai filmiparon belül egy egészen új és sajátos világot teremt, olyat, amelyet nem árt a hollywoodi színpompából kilépve is megtapasztalni. Nehogy aztán a valóság orrba vágjon minket.

Értékelés: 81/100

IMDb: 8.3/10

Mafab: 98%