Hello, Doris vagyok (Hello, My Name Is Doris, 2015) – kritika

Hello, Doris vagyok (Hello, My Name Is Doris, 2015) – kritika

Milyen lehet megöregedni? És milyen lehet a hatodik ikszen túl szembesülni azzal, hogy az van, ami van és annál jobb/több már nem nagyon lesz? És milyen lehet láthatatlannak lenni? És magányosnak? És kétségbeesettnek? No, és mi történik azzal az emberrel, aki az előző kérdésekre tudja a választ, ám egy nap észreveszi őt valaki? Erre – és egyébként az összes többi kérdésre is – ad a választ a Hello, Doris vagyok (Hello, My Name Is Doris, 2015) című film, mely amellett, hogy igencsak komoly (és fájdalmas) témákat vet fel, roppant humoros és bájos is.

Doris Miller valahol a hatvanas évei elején/közepén jár, mikor elveszíti édesanyját. Ez óriási tragédia számára, hiszen élete legfontosabb küldetése tulajdonképpen kimerült beteg anyja gondozásában. Hogy gondját viselhesse, feladta az álmait, a vágyait – egész pontosan azt az életet, melyet „önállóként” élhetett volna. Mindeközben pedig végignézte, amint a bátyja szépen lassan eléri mindazt, amit ő sosem fog. Főhősnőnk élete tehát korántsem irigylésre méltó, ő mégsem úgy jelenik meg a történetben, mint szánalmat keltő áldozat, sőt. Muszáj kijelentenem: ha lehet, Doris a legszeretnivalóbb karakter, akit valaha láttam! Komikus, az élénk színeket nem mellőző öltözködésének köszönhetően szemet kápráztató megjelenésű, csetlő-botló karaktere nemcsak felidézi az olyan feledhetetlen figurákat, mint Chaplin Csavargója vagy a Jacques Tati által életre keltett Hulot úr, de túl is tesz rajtuk. Kezdetben rajta nevetünk, aztán már vele, majd arra ocsúdunk fel, hogy senki másra nem figyelünk, csakis rá és úgy drukkolunk neki, mintha kötelezővé tette volna valaki.

Hello, Doris vagyok

Forrás: imdb.com

Lényeg a lényeg, Doris Miller imádnivaló – az pedig, hogy nem nevetséges, hanem szeretnivaló és hiteles, a kétszeres Oscar-díjas Sally Fieldnek köszönhető. A tehetséges színésznő fürdik a szerepben, amire nagy szükség is van, hiszen a film fókusza Doris. Ő vezet végig minket a történeten, mely első ránézésre túlontúl egyszerűnek tűnik. Mindaz ugyanis, amit az imént leírtam, a cselekmény mélyebb rétegét képezi. A felszínen a Hello, Doris vagyok egy romantikus komédia, melyben a legfőbb bonyodalmat az jelenti, hogy a főhősnő beleszeret egy férfiba – egy olyan férfiba, aki a fia lehetne –, akit mindenáron meg akar hódítani.

Hello, Doris vagyok

Forrás: imdb.com

A film egyébként romantikával átitatott vígjátéknak is remek, a rendező, Michael Showalter azonban nem csak azt a kérdést akarta felvetni, működőképes lehet-e egy idősebb nő és egy nála jóval fiatal férfi kapcsolata. (Pedig – hozzáteszem – ez is olyan téma, amelyről kevesen mernek beszélni.) Ennél sokkal jobban érdekelte az, milyen szembenézni a magány, a kilátástalanság és a megbánás érzéseivel. Valamint az, miként és miben találhat kapaszkodót valaki, akin embertársai minden egyes nap átnéznek. Showalter vakmerőségének köszönhetően olyan film született, mely – A kezdőhöz (The Intern, 2015) hasonlóan – egy, az élete végességével szembenézni kénytelen karaktert állít a középpontba, segítségével pedig rámutat arra a közhelyes, ám cáfolhatatlan tényre: sosem késő.

Hello, a nevem Doris

Forrás: imdb.com

A Brian Burgoyne operatőr által megteremtett képi világ tökéletes háttér Doris Miller sajátos (eszeveszetten színes) megjelenéséhez – akárcsak Brian H. Kim zenéje. Az egyetlen, amit negatívumként felróhatunk, csupán a Dorisnak asszisztáló színészek játéka. A legfontosabb ilyen szempontból a férfi főhőst alakító Max Greenfield, aki mindent megtesz azért, hogy egyenrangú partner legyen, mégis összemegy kissé, ha ugyanabban a képkockában látjuk, amelyben Sally Fieldet. Ez azonban csak szőrszálhasogatás, hiszen – ahogy már említettem – ez Doris története. Jár is neki – pont úgy, ahogy Hulot úrnak járt a Playtime (1967) vagy a Csavargónak az Aranyláz (The Gold Rush, 1925).

Értékelés: 75/100

IMDb: 6,7/10

Mafab: 73%

Ezek is tetszhetnek...