Így lehet művészi a horror - The Haunting of Hill House kritika (2018) - Corn & Soda

Így lehet művészi a horror – The Haunting of Hill House kritika (2018)

A Netflixen látható The Haunting of Hill House története sokak számára ismerős lehet. Ez nem azért van, mert egy elcsépelt horror klisén alapszik, hanem mert az a bizonyos klisé született meg ebből a kísértethistóriából. Mike Flanagan, a sorozat rendezője és forgatókönyvírója pedig csavart még párat a sztorin, így olyan cucc született belőle, amit jó ideig még emlegetni fogunk.

Az említett horror klisé nem más, minthogy egy felújításra váró, és már messziről is ijesztő, ódon kastélyba költözik a család, akikre életük legborzalmasabb napjai várnak. A leírástól viszont ne ijedjünk meg! Nem arról van szó, hogy a Netflix kifogyott volna a jó ötletekből, hanem arról, hogy totálisan más látásmódot adtak egy klasszikus horror történetnek.

Az eredeti könyvet még 1959-ben írta Shirley Jackson, majd azt többször is feldolgozták. Először még ’63-ban, a ma már klasszikusnak számító A ház hideg szíve című film készült el belőle, majd ’99-ben készítettek egy jó szívvel is csak középszerűnek nevezhető remake-et, amely magyarul Az átok címet viseli. Természetesen ezeken kívül a történet rengeteg egyéb alkotást inspirált, hiszen amikor egy kísértetházas történet kerül szóba, az eredeti regény megkerülhetetlen.

A könyvtől némileg eltér a Netflixes sorozat, de erről csak jókat lehet írni. Ugyanis a hozzáadott pluszok miatt nem csupán egy rémisztő szellemjárta házat és egy család kálváriáját ismerhetjük meg; a készítők egy mélyebb mondanivalót is adtak a történetnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a regénynek nem lettek volna ilyen értékei, csak azt, hogy Flanagannek sikerült a horrorba úgy művészetet csempésznie, hogy az attól nem lett vontatott, vagy érvágóan béna.

Elsőre talán fel sem tűnik a nézőnek, hogy mi az, amit valóban elmesél nekünk a történet. Kezdetben csak azt érezni, hogy a hideg futkos a hátunkon, és hogy a jump-scare jelenetek abszolút ülnek. Mikor ezeket feldolgoztuk, a látvány, és a színészi játékok töltenek el minket ámulattal, majd a nem várt fordulatok miatt maradunk a tévé előtt bénultan, a stáblistát bámulva.

Forrás: Slashfilm.com

Az alakításokra talán itt kell egy kicsit kitérnem. A párhuzamosan két idősíkon játszódó sorozatban a gyerekszínészek és a felnőttek is brillíroznak, ez pedig egyáltalán nem egy szubjektív megállapítás. Bizonyítékul állatásomra a sorozat hatodik része szolgál, ami lényegében 3-4 iszonyatosan hosszú jelenetből áll. Ez azt jelenti, hogy a 18-20 perces jeleneteket vágás nélkül, folyamatos kameramozgással vették fel, így ha a színészek bakiztak, akkor az egészet előröl kezdhették. Azaz a végső felvételek, amiket láthatunk, olyanok lettek, mintha egy színdarabot néznénk. Talán nem is szorul komolyabb további magyarázta, hogy miért ez az a rész, amely bizonyítja, hogy a sorozatban szereplő összes színész mennyire profi. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy nem csupán a színészek munkája emelkedik ki az ilyen típusú forgatásnál, hanem az egész stábé, kezdve az operatőröktől, bezárva az utolsó díszletsegédig.

Mivel a fordulatokról nem akarok sokat elárulni, inkább a látványra hívnám még fel a figyelmet. A ház és annak minden szobája, valamint az egész sorozat képi világa már magában is hátborzongató. Az élmény, amitől viszont eldobjuk az agyunkat, és azt mondjuk, hogy ez tényleg művészi, az apróságokból áll össze.

Ahogyan maga a fő mondanivaló, amire nemsokára ki is térek, úgy sok más apróság sem tűnhet fel a nézőknek elsőre. Ilyen például az, hogy szinte mindegyik jelenetben megbújik valahol egy szellem, vagy az, hogy néhány szobor még mozog is. Anélkül pedig, hogy sokat árulnék el a történetről, csak annyit mondok, hogy figyeljétek az ablakokat, és arra is figyeljetek oda jól, hogy melyik szereplő mit mond, és mit visel, ugyanis néhol még a ruháknak is jelentésük van.

Most pedig jöjjön az, amit már beígértem. A The Haunting of Hill House lehet, hogy csak egy szellemjárta ház történetének tűnik, de valójában a gyászról, és az azzal való megbirkózásról szól. Ez az elmélet először a redditen ütötte fel a fejét, de maga a rendező is elismerte, hogy a szereplőkkel az volt a szándékuk, amit a nézők sejtenek. Ugyanis a gyerekekből lett felnőttek mind a gyász öt fázisát képviselik. Steve a tagadás, Shirl a harag, Theo az alkudozás, Luke a depresszió, Nell pedig az elfogadás.

Amennyiben a fentebb írtaknak tudtában nézitek végig a sorozatot, úgy az jóval többet fog adni nektek, mint egy szimpla horror. Egyszerre dráma, és egy a velőnkig hatoló hidegrázós történet a The Haunting of Hill House, amelynek szinte minden apró mozzanata jelentéssel bír. Ha van kedvetek hozzá, írjátok meg hozzászólásban, hogy nektek melyik volt a kedvenc apró részletetek a sorozatból. Az enyém például a verandán felvillanó lámpa.

Forrás: comicbook.com

Utóiratnak csak annyit jegyeznék meg: a sorozatot különleges módon egyetlen rendező vitte végig. Szokás szerint egy sorozat különböző epizódjainak különböző rendezői és írói vannak, de a Netflix megengedte Mike Flanagannek, hogy végig ő irányítson mindent. Valószínűleg leginkább ennek köszönhető az a különleges atmoszféra, ami végigkíséri a történetet. Flanagan egyébként már a forgatás ideje alatt elkezdett egy másik horroron dolgozni, ami nem más, mint Stephen King Álom doktor története. Amennyiben az is olyan zseniális lesz, mint a The Haunting of Hill House, akkor egy újabb rémisztő King-adaptációhoz lesz szerencsénk 2020-ban.

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: