Interjú Molnár Ferenc Caramellel - Corn & Soda

Interjú Molnár Ferenc Caramellel

A napokban jelenik meg Molnár Ferenc Caramel önéletrajzi könyve. Az énekes a korábban tapasztalt kiváló harmónia és közös kémia miatt Szily Nóra pszichológusnőt kérte fel a közös munkára, hogy általa mesélhesse el életét.

Caramel

Caramel elmondásai szerint csak nagyon nehezen képes megnyílni. Ezt igazolja az is, hogy a könyv nagy része már négy évvel korábban elkészült, ám akkor még visszalépett a Megasztár-győztes dalszerző kétségei és aggályai miatt. Most érezte úgy, hogy elérkezett az ideje, hogy kitárulkozzon. Szily Nórával folytatott hosszas beszélgetéseiben tabuk nélkül beszélt mindenről és mindenkiről, az elhíresült üveggyárról, ahol dolgozott, vagy a törökszentmiklósi cigánytelepről, ahol felnőtt. Megjelenik minden fontos karakter a dalszerző életéből, akik nagy hatással voltak rá, akár pozitív vagy negatív értelemben. Az írónő pedig a bőséges életrajzi anyagból egyes szám első személyben szerkesztette könyvbe Caramel életét. Ahogy ő mondta, maga is „caramellizálódott”, annyira mélyen megérintette beszélgetőpartnerének elbeszélése, izgalmas élete. A szerzőpáros láthatóan nagy összhangban áll egymással, s mindketten elégedetten tekintettek vissza a közös munkára. Erről kérdeztük Caramelt.

Honnan jött a könyv ötlete? Mi volt az a pillanat, amikor azt mondtad, elérkezett az idő, hogy megnyíljak?
A könyv ötlete körülbelül négy évvel ezelőtt vetődött fel. El is kezdtük akkor, és talán félig-meddig meg is voltunk, amikor én azt mondtam, hogy mégsem szeretném ezt a sztorit végigvinni. Majd egy évvel ezelőtt vágtunk bele újra. Most sokkal inkább úgy éreztem, hogy készen állok viszontlátni ezeket a dolgokat. Valójában nem elmesélni volt már akkor sem nehéz, hanem inkább viszontlátni, a saját félelmeimet leküzdeni. Bevallom, még most sem vagyok teljesen túl ezen, még mindig vannak bennem félelmek, fenntartások, de már biztos vagyok benne, hogy tudom ezeket kezelni. Ismerem magamat annyira, hogy tudjam, változtam, és már bátrabb is vagyok.

Mik voltak ezek a félelmek, a kétségek?
Mások reakcióitól féltem. Hogyan fogadják, mit szólnak az ismerősök, maga a kitárulkozás érzése riasztott meg. Én így vagyok összerakva, kicsit nehezebben mennek az ilyen dolgok. Ezért is próbálok kevesebbet szerepelni a bulvárban, médiában, akár a tévében  is. Egyszóval, ez számomra mindenképp nagy kihívás  volt.

Milyen érzés volt felidézni az eltemetettnek vélt emlékeket?
Olykor jó, olykor rossz. Volt, hogy kifejezetten élveztem, és volt amikor megviselt. Én nem is vagyok olyan, aki feketén vagy fehéren fogalmaz bármiről. Minden dolognak vannak árnyoldalai, minden éremnek két oldala van. Nem tudom csak azt mondani, hogy „ez nagyon jó, mert végre elmondhattam, és megkönnyebbültem”, mert ez nem így van.  Az életem minden területén arra törekszem, hogy a mérleg egyensúlyban legyen, és ez a könyvvel kapcsolatban is így van. Nyilván ez minden nap más irányba leng ki. Az egyik nap jól érzem magam emiatt, hogy van egy könyv, ami az életemről szól, másik nap meg teljesen rosszul érint, hogy van egy  bizonyos könyv, ami az én életemről szól. Így ez egy eléggé összetett érzés, de számomra pontosan ez jelzi, hogy ez sokkal másabb, mint ha egy kétoldalas újságcikket olvasnának rólam a bulvársajtóban. Ez teljesen más keretek közt zajlik, és máshogy is működik.

Volt olyan, amire nem szívesen emlékeztél vissza? Amit jobbnak láttál kihagyni?
Persze, de azokat nyilván el sem meséli az ember, amiről tudja, hogy később úgyis kihúzatja. Alapjáraton azért igyekeztem eléggé nyíltnak maradni.

Amik végül kimaradtak, miért döntöttél úgy, hogy ne szerepeljenek benne?
Ez egy jó kérdés. Nem igazán tudom. Talán azért, mert nem tudtam volna úgy megfogalmazni, hogy tökélesen át tudjam adni a gondolatot másoknak. Azonban alapvetően én ebből a könyvből semmit sem húztam ki. Volt olyan tervem, hogy majd kihúzok néhány részt, de mikor átmentem Nórihoz, hogy utoljára átolvassuk, akkor valahogy mégsem tűnt soknak. Nem éreztem azt, hogy ez már ciki, nem szalonképes, esetleg kiveri a biztosítékot. Próbáltam átolvasni higgadtan, tárgyilagosan, hogy átjön-e az üzenet. Amikor úgy éreztem, hogy sikerült, onnantól kezdve a félelmeim elszálltak arra az időre.

Milyen volt Nórával együtt dolgozni?
Nagyon jó. Azért Nóra az írója ennek a könyvnek, mert vele nagyon jó dolgozni. Én találtam ki, hogy vele készítem el. Maga a könyv nem az én ötletem volt, de az igen, hogy ha egyszer lesz, akkor azt a Nórival szeretném csinálni. Ő nemcsak kérdezni tud jól, hanem írni is, és ez nagyon fontos dolog. Jól kérdez, egy kicsit pszichológus, kicsit coach is, és mindeközben fantasztikusan ír. Ráadásul nagyon jól tud figyelni. Amikor legelőször beszélgettem vele egy riport miatt, már akkor éreztem, hogy ha egyszer lesz valami ehhez hasonló kísérlet, akkor valószínűleg őt fogom megkeresni. Azt megérzi az ember, hogyha egy kommunikációs hullámhosszon van valakivel. Ő úgy írta meg a történetet, ahogy én azt elmondtam neki. A saját szavaimat láttam visszaköszönni a lapokról. Nagyon jó érzés, amikor nincs kifordítva az, amit mondtál, mint ahogy az újságokban szokott lenni. Mint amikor állítasz valamit, és ehhez képest visszakapsz egy olyan cikket, ami úszik a rózsaszín masszában. Itt nem volt ez a kényszer, hogy ki kell színezni a dolgokat, vagy túl kell tolni a szélsőséges érzelmeket, hanem hitelesen köszöntek vissza a lapokról a saját gondolataim. Ez nagyon fontos volt számomra.

A könyvben Nóra a dalszövegeiddel szemléltet aktuális eseményeket, amik veled történtek. Nem volt benned az a félelem, hogy aki ezt elolvassa, onnantól már csak ezt fogja látni ezekben a dalokban?
Az, hogy a Nóri melyik dalról mit gondol, szíve joga. Azt, hogy ezek odapasszolnak, nem én jelentettem ki. Ő csak kiragadott a dalszövegekből részleteket, amik szerinte talán pont abban az időben íródhattak, vagy arra utalhattak. Nem biztos, hogy ez minden esetben így van egyébként. Ez az ő szubjektív meglátása volt,  és szerintem nagyon jó ötlet. Nekem ebben pont az tetszett, hogy nem a nagy slágerekből szemezgetett. Még véletlenül sem a Lélekdonor vagy a Jelenés jelenik meg ezekben, hanem olyan dalok, amik lehet, hogy nem is ismertek azok számára, akik elolvassák. Lehet, hogy ezek után fogják meghallgatni ezeket a dalokat, mondjuk a Hat év után-t. Tehát ez csak egy új nézőpont. Minden dalt sokféleképpen lehet értelmezni egyébként is. Pont ezért jó ez a műfaj, mert úgy értelmezed, ahogy akarod. Annyira személyes, hogy végtelenek a lehetőségek. Ezért attól nem félek, hogy valaki emiatt teljesen máshogy értelmezi az aktuális dalt, mint korábban, és ettől összezavarodik. Úgy gondolom, szokták érteni a dalaimat.

Mit gondolsz, összességében van egy általános üzenete ennek a könyvnek?
Abba a hibába sem akarok esni, hogy nagyon nagy ideológiákat akarjak ehhez társítani. Elsősorban ez egy életrajzi jellegű könyv. De természetesen a különböző történetek mind-mind személyesek. Nemcsak az író vagy a főszereplő személyéből fakadhat konklúzió, hanem az olvasó személyéből is. Abból is fakadhat az üzenet, hogy az olvasó például milyen lábbal kelt fel aznap. Szóval lehet, hogy ami ma lenne egy történet konklúziója, az holnap már más. Nyilván azért törekedtem arra, hogy minden történethez tartozzon valami, hiszen ezért meséltem el. Ha egyet ki lehetne ebből emelni, szerintem az, hogy az ember tud-e változni. Ha akar, akkor tegye meg. Azért ajánlanám ezt a könyvet családoknak, mert talán ez a legfontosabb üzenet benne. Kommunikáljunk egymással családon belül, adjuk meg a tisztelet a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Sokan azt mondják, hogy a tiszteletet ki kell vívni, én pedig azt gondolom, hogy alanyi jogon jár mindenkinek, legyen az gyerek, felnőtt, férfi vagy nő és bármilyen identitású. Az alapvető tiszteletet azt hiszem, minden egyes lénynek meg kellene adnunk. Persze emellett sok más kérdést is felvetek a könyvben. Például, hogy az ember mennyi idő alatt tud változtatni olyan berögzült dolgokon, amin egyébként nehéznek tűnik, és ehhez mennyi idő szükséges. Hiszen ez határoz meg mindent. Ahogy neveljük a gyermekeinket, az határozza meg, hogy milyen világban élünk. Gyermekkorban alakul ki minden: az identitás, a világnézet, a politikai hovatartozás első jelei, az ideológiák. Ha picit jobban figyelnénk a gyerekeinkre, vagy a család intézményére, akkor teljesen más világban élhetnénk. Tudom, hogy ez túl magasztos, de azt gondolom, nagyjából ez az üzenete, és szerintem elég is.

Most, hogy így egészben tudod nézni az eddigi életed, változtatnál-e bármin is?
Nem. Egyébként sokan azt gondolják, hogy hülyeség, mikor valaki azt állítja, nem változtatna semmit sem, de én tényleg nem. Mert nagyobb lenne a félelmem abban, hogy paradoxon alakulna ki. Azáltal, hogy változtatok a múltamon, nem tudom, hogy mi lenne most. Most tudom, hogy mi vagyok, és ehhez kellett a múltam. Ha máshogy alakítanám, visszamennék, akkor valószínűleg nem érkeznék el ide. Éppen ezért mindent szeretek, ami a múltamban történt. Én minden történést próbáltam úgy felfogni, hogy azt lássam, mit tanultam belőle, mennyiben lettem tőle több vagy jobb ember. Ez a rossz dolgokra is igaz, ezeken keresztül is próbáltam a jót látni. Persze sokat hibáztam, voltak fájdalmas dolgok, de még így sem változtatnék. Az életünkkel együtt válunk azzá, akik vagyunk.

Köszönöm az interjút!

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: