„Ez az előadás többet és mást tud, mint bármi, amit eddig csináltam” - Interjú Pokorny Liával - Corn & Soda

„Ez az előadás többet és mást tud, mint bármi, amit eddig csináltam” – Interjú Pokorny Liával

Fotó: Dancs Enikő Bianka

Nem mindennapi színházi élményben lesz része annak, aki beül Pokorny Lia „Dolgok, amikért érdemes élni” című monodrámájára. Az interaktív darab kizökkenti közönségét hagyományos nézői szerepéből: bevonja őket a történetbe. Bár a feladat talán ijesztőnek tűnhet első hallásra, azonban olyan maradandó emléket nyújt, amiért magunk is úgy érezhetjük: érdemes élni. A Corn & Soda az előadásról Pokorny Liával beszélgetett.

Corn & Soda: Azt nyilatkoztad egyszer, hogy úgy érzed, mintha ez a darab hozzád íródott volna, hiszen tele van neked való dolgokkal. Mik azok az elemek, vagy pontok a történetben, amikben megtaláltad önmagad?
Pokorny Lia: Nagyon szeretem azokat az előadásokat, amik nem hagyják cserben a nézőt a problémáival. Olyan elképesztően bölcsen vezeti végig a nézőt, hogy végig hullámoznak a szívfacsaró részek és a feloldás. Az az érdekes, hogy ebből egyszer csak egy katarzis születik – bennem is egyébként, illetve amennyit észreveszek a nézői reakciókon, velük is megtörténik. Borzasztóan tetszik, hogy a pszichológiai rész ilyen gyönyörűen van kitalálva. Visszamenőleg mindig azon gondolkozom, mennyire hiszek abban, hogy nem véletlenül történnek a dolgok. Például, hogy a Beugró miért történt meg az életemben. Kezdenek összeérni a szálak, ahogy telik az idő. Én magam is sokat agyalok a saját életemben is a miérteken, a blokkjaimon, a félelmeimen, a működésemen. Ez a darab pedig tulajdonképpen éppen ezt boncolgatja: saját magunk felfedezését – és megoldást akar keresni azokra a szorító dolgokra, amik gátolnak. Közben meg, ami még kell ehhez a darabhoz, hogy az emberek elfogadták: én vagyok az a színésznő, aki improvizálni szokott, tehát eleve van egy bizalom felém. Ez fölépült az életemben mostanáig, tudják, hogy „ő az, akivel lehet ilyeneket csinálni, vagy bátrabban bele mernek menni”. Ehhez pedig az kell, hogy akit kihívok – vagy egyáltalán az egész nézőközönség, akit bevonok a játékba -, tényleg azt érezze, hogy bizalommal ülhet a tenyeremben, és nem fogom elengedni. Ennek az a feltétele, hogy tökéletesen ki tudjam választani, kik lesznek aznap este a partnereim, hogyan kell hozzájuk szólnom. Ez hihetetlenül fontos, mert kétféle néző van (most nagy általánosságról beszélek, és azon belül meg millió színe van egy közönségnek is): aki teljesen bezáródik, és azt sem tudja, hogy mit mondjon, a másik pedig úgy kompenzál, hogy rettentő sokat beszél, mert fél, és ő ebben próbál oldódni. Neki is mankókat kell adnom, hogyan tudjon annyira ellazulni, hogy higgyen abban, nem szükséges többet csinálnia, mint amit én segítségül adok. Mindennek emberismeret az alapja.
Nagyon önkritikus vagyok, kevés pillanatban mondtam az életemben, hogy ezt én tudom. És itt az ént hangsúlyozom. Szóval az, hogy nálam landolt egyszer csak ez a darab, ezért olyan különleges dolog számomra.

Fotó: Dancs Enikő Bianka

Corn & Soda: Mi alapján választod ki azokat a nézőket, akiket aznap este felhívsz a színpadra? Esetleg figyeled a közönség rezdüléseit, vagy pusztán a megérzéseidre hallgatsz?
Pokorny Lia: Előadás előtt figyelem a közönséget, van úgy, hogy egyszerre két-három embert is kinézek egy szerepre. A fő szempontom, hogy legyen benne elég titok és nyitottság is. Az elején kint az előtérben általában pár szót váltok az emberekkel, egy-egy megnyilvánulásukból meglátom, hogy ki mennyire lenne elutasító. Az sem mindegy, hogyan kommunikál a partnerével, akivel ott ül aznap este. Ezek nekem mind sokat számítanak abban, hogy mennyire tudunk egymásra hangolódni. De mindössze ennyi időm van arra, hogy lecsekkoljam ezt a sok embert. Öt szerep van, és mindegyikre két-három személyt jelölök. Ott az előtérben és a kezdés előtt a színpadon, tizenöt embert kell végig nézegetnem, hogy közülük ki lesz az, akit felhívok. Gyorsan kell döntenem.

Fotó: Dancs Enikő Bianka

Corn & Soda: Ahogyan azt említetted is, a történet egyfajta érzelmi hullámvasútként aposztrofálható: folyamatosan váltakoznak benne az igazán nehéz és szomorú, illetve a bájosan könnyed jelenetek – azonban a nézők mégis kivétel nélkül vidáman távozhatnak az előadás után. Szerinted mi a darab megírásában a titok, ami a pozitív oldalra billenti a mérleget?
Pokorny Lia: Az, hogy az élet nem reménytelen: szerintem a darab is erről szól. Nem egy őrületesen különleges, nagy történet, hanem egy nagyon hétköznapi. Azt gondolom, azért engedik közel magukhoz az emberek, mert ezek mindennapos problémák. Van egy picit szélsőségesebb kiindulási alap, de az az állapot, hogy bajban vagyunk, és nem találjuk belőle a kiutat, szerintem mindannyiunk életében jó párszor előfordult már. A végeredmény pont az, hogy ne adjuk fel! Most ez van, ezt kaptuk, ebből próbáljuk meg kiaknázni a lehető legjobbat, mert van benne jó! Erre legyen szemünk, mert problémák vannak, és mindig lesznek is. Kell valami, amibe bele tudunk kapaszkodni, egy tartalék, amiből lehet meríteni és tovább menni – ez a legfontosabb.

Fotó: Dancs Enikő Bianka

Corn & Soda: Az általad megformált kislány (és később felnőtt nő) úgy próbálja meg átvészelni az élete nehéz időszakait, hogy listába szedi a dolgokat, amikért érdemes élni. Most jelen pillanatban Te mit írnál a sajátodra?
Pokorny Lia: Nem tudnék így kiemelni valamit. (mosolyog) Pont az benne a gyönyörű, hogy ezek kis dolgok, a lényeg, hogy onnantól kezdve minden pillanatát meglásd a jónak: a hétköznapi dolgoktól lesz jó az egész.

Fotó: Dancs Enikő Bianka

Corn & Soda: Amellett, hogy a darab improvizatív jellegű, egyszemélyes is. Egy ilyen helyzetben könnyebbséget ad neked színészként, hogy egyedül uralod a nézőkkel a kapcsolatot, vagy még nagyobb kihívás társ nélkül felépíteni a bizalmat velük?
Pokorny Lia: Nehezebb, mert van olyan előadás, amikor a színész azt érzi, hogy a közönség nincs vele – ami egyébként nem mindig igaz, ez lehet a saját frusztrációnk is. Előfordulhat, hogy aznap egyszerűen energetikailag egy csendesebb, befelé fordulóbb közönségünk van. De a színész, mivel rettenetesen merít ebből az energiából, érzékeli ezt, így kétségbe tud esni. Ilyenkor jó, ha ott van egy partner, akivel legalább egymásra nézhetnek nyugtatásként. Vannak olyan finom jelek, amiktől azt érezhetjük színészként, hogy akármilyen is a közönség aznap este, vagy akármennyire félünk attól, hogy nincsenek velünk, meg tudjuk őrizni azt a nyugalmat, mert ott a másik, aki stabilan tud velünk jönni.
Ebben a darabban nincs ilyen: itt nagyon be lehet pánikolni, ha az ember azt hiszi, hogy a közönség nem szereti őt. Szerencsére azért mindig kiderül, hogy ez nem így van, csak például ennél az előadásnál meg kellett szoknom, hogy minden este nagyon más a nézők összetétele. Volt olyan nap, amikor teljes passzivitás volt jelen: finom, halk, lassú reakciók. Volt olyan, amikor egyszerűen megfékezhetetlenül beolvasták a cetliket ott is, ahol nem kellett volna, és nekem észnél kellett lennem. Azt érzem, hogy ilyenkor viszont tobzódom, mert egyszerűen olyan ingergazdag az egész. Viszont ha bejön egy impro, figyelnem kell arra, hogy ne veszítsem el a fonalat, meg a számokat. (mosolyog)
Másrészről viszont, a passzívan nézők nem feltétlenül azt jelentik, hogy nincsenek jelen, csak így figyelnek, és ezt tudomásul kell vennem: őket abban szükséges segítenem, hogy aktivizáljam. Tehát ez a darab rendkívül sokrétű és iszonyú nehéz. Minden egyes előadás előtt azon gondolkodom, hogy szeretnék haza menni, ez ma nem fog menni, a hányinger kerülget és rosszul vagyok. De amikor elkezdjük, akkor már nagyon jó. Úgyhogy egyrészt alig várom, másrészt meg belehalok az izgalomba.

Fotó: Dancs Enikő Bianka

Corn & Soda: Az interaktív színház manapság valamiért egy (akár) kellemetlen élményként él az emberek fejében, mintha a kínos helyzetbe hozásról szólna. Mit gondolsz, miért alakult ki ez a téves kép?
Pokorny Lia: Ezen gondolkodtam, hogy vajon Amerikában (ott mutatták be ezt az előadást), ugyanígy állnak-e hozzá az emberek, vagy ők lazábban kezelik az ilyen helyzeteket? Sőt, meg kell, hogy mondjam, ott volt olyan az írott darabban, amit ki kellett hagynunk, mert egyöntetűen megbeszéltük, hogy ezt Magyarországon senki sem csinálná meg. Pontosan lehet érezni, hogy hol, mennyire lehet belemászni az emberekbe, hol van a határ.
Nagyon sokan úgy jönnek be, hogy úristen a cetlit sem fogom meg, mert akkor mi lesz. Teljesen megértem őket, nekem az a feladatom, hogy lemasszírozzam ezt róluk már az elején. Egy idő után aztán azt veszem észre, hogy az egész közösségi élménnyé válik, már nem egyedül vannak azzal az árva kis cetlivel, hanem hozzá tudnak tenni a történethez, és együtt mesélünk el valami. Átlépnek valami korlátot, és kiderül, hogy ott nincs szakadék, hanem új területeket lehet felfedezni, és mindez szabadságot ad. Aki meg megmeri tenni azt, hogy belemegy a játékba, az olyan felszabadulás-élményt kap, amire én mindenkit csak biztatni tudok.

Fotó: Dancs Enikő Bianka

Corn & Soda: A Lepkegyűjtő oldalán olvashattuk, hogy számos levelet és fotót kaptatok a bemutató után. Melyek voltak a legkedvesebb, legszívmelengetőbb visszajelzések?
Pokorny Lia: Voltak olyanok, amelyeken sírtam. Azt éreztem, hogy ez az előadás többet és mást tud, mint bármi, amit eddig csináltam. Velem is történik valami egészen különös dolog. Már csak amiatt is, hogy nincs az a biztosítékom, hogy ott van mellettem egy partner, hanem vadidegen emberek előtt kell megnyílnom. Érdekes, hogy mennyit nyit az embereken az, hogy ott állok köztük, és gyakorlatilag lemeztelenedem. Hiába nem az én történetem, vagy szavaim, de én is mögé rakom a sajátjaimat. Pontosan tudom, hogy melyik mondatnál az életem mely pontjáról beszélek, azaz a reakcióm mindig igazi. Sokan később zavarba ejtően gyönyörű üzeneteket küldenek, nem csak egy sima köszönömöt, hanem olyan sorokat, amiből kiderül, hogy mintha ugyanazt élték volna át, amit én az előadás alatt. Még napok után is dolgozik emberekben, hogy szembe kellett nézniük a hétköznapi félelmeikkel. Tulajdonképpen ezek azok a blokkjaink, szomorúságaink, amik lehúznak minket valahová, amikhez már lassan hozzászokunk, hogy vannak. Éljük az életünket, mosolygunk, úgy csinálunk, mintha minden rendben lenne, és közben meg ott belül tudjuk, hogy valójában nincs. Az ember már szégyelli is magát attól, hogy miért nem tud önfeledten örülni. Mégsem akar vele szembe nézni, mert igazából már az okát sem tudja, csak annyit, hogy valami nem az igazi. Erre jön egy színdarab, ami arról beszél, hogy „ezzel én is így vagyok”. Valaki elkezdi ezt az emberek orra előtt boncolgatni, akár bele is vonja őket, és akkor mindenki kénytelen egy kicsit kinyitni azt az ajtót, amit hét lakattal bezárt. Ez egyrészt valóban katarzis, mert onnan felszakadnak dolgok, másrészt újra végig lehet gondolni, hogy hol akadtunk el. Valamiért nekem ez a darab egészen különleges: nem tudom, hogy aki írta, tudta-e, hogy mit csinál. (mosolyog)

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: