Istentelenül jó finálé - A borostyán látcső - könyvkritika - Corn&Soda

Istentelenül jó finálé – A borostyán látcső – könyvkritika

Miután sorra vettük Az Úr Sötét Anyagai-trilógia első két kötetét, most következzen a befejező rész, A borostyán látcső (The Amber Spyglass). A könyv 2000-ben jelent meg eredeti nyelven, Magyarországon pedig elsőként 2003-ban, N. Kiss Zsuzsa fordításában, a Magyar Könyvklub kiadó gondozásában. Az Északi fény és A titokzatos kés tüzetes szemrevételezése után A borostyán látcsővel kapcsolatban már nem az a fő kérdésünk, hogy méltó lezárása lesz-e a trilógiának, hanem hogy mi van még a szerző tarsolyában?

Forrás: moly.hu

A karakterek a három közül ebben a könyvben mennek át a legnagyobb jellemfejlődésen. Talán már természetesnek vesszük, hogy Lyra és Will olyan embert próbáló utat járnak be, amely felnőtteknek is becsületére válna. Mindketten megküzdenek a saját démonaikkal, a csatából győztesen kikerülve pedig olyan érett személyiség válik belőlük, akik túlságosan is ínycsiklandozóak a Fantomok számára… Ám nemcsak a fiatalok vívják ki az olvasó tiszteletét, hanem a korábban ellenszenves szereplők is. Véleményem szerint a legérdekesebbek a sem nem fehér, sem nem fekete, árnyalt karakterek, amely kategóriába Lord Asriel és Mrs. Coulter is tökéletesen beleillenek. Ráadásul mindkettejük motivációi a korábbi aljas és a befejező részben megnyilvánuló hősies tetteikre tökéletesen hihető és életszerű. Mary Malone személyisége ugyan nem megy keresztül drasztikus változáson, mégis meg kell említenünk őt is, hiszen habozás nélkül hagyja maga mögött az elméleti síkot, és az új tapasztalatokra tökéletesen nyitott, határtalan felfedezőkedvű tudósként vág neki a világ(ok) gyakorlati felfedezésének.

A tudósnő nem hiába veti bele magát az ismeretlenbe; rábukkan a mulefák furcsa, ormányos, kedvenc fájuk termésein kerekezve közlekedő fajára, akik lassanként befogadják őt maguk közé, és beavatják civilizációjuk titkaiba. Mary Malone ráadásul nekik köszönheti a borostyán látcső elkészítésének ötletét, amellyel képes megfigyelni a Port. Ám nem a mulefák az egyedüli különleges teremtmények a trilógia záró kötetében. Lyra és Will útját követve az olvasó ismét szembesül vele, hogy Pullman fantáziája kiapadhatatlan a mágikus fajokkal kapcsolatban, ugyanis a fiatalok kísérőjéül szegődik két szitakötőn lovagló, arasznyi termetű, harcos vérmérsékletű epetőr.

Az írói képzelet gazdagsága azonban nem ér véget a különböző fajoknál. Kifejezetten érdekes és szokatlan a halál és a holtak világának (amely Lyra és Will kalandjának meghatározó helyszíne) ábrázolása is. Van olyan világ, ahol az emberek a halálukat szimbolizáló, sötét alakkal vannak olyan viszonyban, mint mások a daimónjukkal. Egy azonban biztos, amikor „vége a dalnak”, mindenkinek hátra kell hagynia a lelkének egy darabkáját, mielőtt átkel a halottak világába vezető folyón. Lyrának és Willnek is meg kell fizetnie a révész bérét, amikor alászállnak, hogy kiszabadítsák a lány másik barátjának, Rogernek a szellemét. A holtak világában pedig az elveszett lelkeket sanyargató hárpiák várják a fiatalokat.

Bár visszaköszönnek a halállal kapcsolatos mitológiai képek, Pullman teljesen új köntösbe bújtatja azokat, és a félelmetes hárpiák legyőzésének illetve a szellemek kiszabadításának módja is igazán egyedi. A borostyán látcsőnek emellett különösen paradox jelleget ad, hogy bővelkedik spirituális tapasztalatokban ─ ide számíthatók a fentiek mellett Mary Malone Porral kapcsolatos megfigyelései és testen kívüli élménye is ─, ám az angyali hierarchia csúcsán álló teremtmény, amely az isteni minőséget képviselné, teljesen sötét lelkű és az emberekben csupán rabszolgákat lát.

A könyv legkülönlegesebb részlete azonban nem a jellemfejlődés, a varázslatos fajok vagy a filozófia, hanem az első szerelem giccsmentes, sallangok nélküli leírása. Pullman olyan tökéletesen ragadja meg, ahogyan Lyra és Will szerelme lassan szárba szökken és szép csendben növekszik a közösen átélt kalandok hatására, és azt a villámcsapásszerű pillanatot is, amikor egy darab marcipán és Mary Malone hatására a két fiatal ráébred, mi is történt velük, ahogyan még egyetlen írónál sem tapasztaltam.

Forrás: csokiorzo.hu

A szokásos, fordulatos cselekmény egy tiszta és világos, ám annál szívet tépőbb lezárással ér véget. Az előző két könyvvel ellentétben itt nincsenek elvarratlan szálak és nyitva hagyott kérdések, csupán a döbbenet és a töprengés, hogy vajon mi magunk ellenállnánk-e a kísértésnek hasonló helyzetben.

Forrás: standard.co.uk

Pullman tehát még a trilógia befejező részében is többszörösen talál módot arra, hogy elkápráztassa az olvasókat. Szerencsére azoknak, akiket A borostyán látcső utolsó oldalához érve elfogna a szomorúság, amiért vége a varázslatnak, nem kell csüggedniük. Philip Pullman ugyanis már dolgozik a következő, nagyszabású trilógián (The Book of Dust), amelynek első kötete (La Belle Sauvage) idén októberben jelenik meg, egyelőre angol nyelven. Az igazi fanatikusok addig is beszerezhetik a Lyra’s Oxford című, 2003-ban megjelent, rövid fantasy történetet is. Mindenkinek kellemes kalandozást kívánok Pullman világaiban!

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: