Júdás Atya újra csókolt (18 vadonatúj szerzeménnyel rukkolt elő júliusban a brit heavy metal legenda) - Corn & Soda

Júdás Atya újra csókolt (18 vadonatúj szerzeménnyel rukkolt elő júliusban a brit heavy metal legenda)

csudás pista borító

Black Sabbath, Iron Maiden, Metallica, Judas Priest…ha e heavy metal „négyesfogat” bármely tagja stúdió-lemezzel jelentkezik, más műfajok nyelvére lefordítva az körülbelül annyit tesz ki, mintha Stephen King új regényt dobna a piacra, vagy Tarantino rendezne. Még tavaly a Black Sabbath, idén nyáron a brit oroszlán Judas Priest bizonyult sorosnak.

 

 

Ilyen, napfogyatkozással felérő esemény hatására természetesen a kemény rock szaksajtója is felbolydult méhkasként viselkedik. Egyre-másra tűnnek elő az újabbnál újabb elemzések…melyek a tavalyi termésről zengett ódák után ezúttal nem túlságosan dicsérőek. Rob Halford bónusz track gyanánt akár el is énekelhette volna a kör közepén állok kezdetű Edda-számot, olyan szinten fejéhez vágják, hogy hajdani magas c-je az évek, és a sok száz állomásos turnék alatt szavatosságát vesztette. Erről talán nem tehet, arról viszont igen, hogy képtelen megbarátkozni a helyzettel, és ezen a módon a 2014-es Redeemer of Souls lemeznek néhány dalát – jó példa erre a Battle Cry –  enyhén komikussá tette.

Ha cinikusak akarnánk lenni, gyorsan hozzátennénk: nem baj, legalább történik valami. A Redeemer of Souls ugyanis szürke melankóliában és döngölő középtempóban fogant, mely tény az eddig kirobbanó energiáktól duzzadó Judas Priest bőröndjéből legalább annyira meglepő, mint Győzike show-ban az értelmes mondat. Ez így összességében pedig nem Rob Halford sara, hanem az a nagy büdös harci helyzet, hogy a nyugdíjba vonult K. K. Downing gitáros-zeneszerzőt nem sikerült pótolni az ifjú titán Richie Faulknerrel. Furcsa módon a lemezről lemaradt, külön hanghordozón kiadott öt nóta sikerült a legjobban. „Ővelük” drasztikus módon fel lehetett volna dobni a túlzóan biztonságosra csiszolt első számú cd-t. A Snakebite ütős kis rnr nóta, az ezt követő Tears of Blood pedig (stílusában legalábbis) végre a klasszikus Priest-időket jeleníti meg. A ráadás CD-t záró Never Forget ballada bizony hangulatosabbra sikerült, mint a nagylemezre került Beginning of the End címet viselő ikertestvére.

Nélkülük csupán a címadó dalban, illetve a két félballadában, a Hell & Back, illetve Cold Blooded címre kereszteltekben gyönyörködhetünk. Azonban ezek sem szoríthatják ki fémszívünkből az „ősrégi”Breaking the Law, a Livin’ after Midnight, vagy éppen a Touch of Evil nótákat.

Sajnos el kell ismerni: e cikk első mondatában felsorolt zenekarok – talán a Black Sabbath kivételével, mely tavaly képesnek bizonyult régi formájának felidézésére – inkább a nyolcvanas évek táján brillíroztak, és igen-igen régen készítettek olyan anyagot, mely világhírnevüket indokolná. Pedig milyen jó lenne egy-egy klasszikus időket megidéző lemezzel megpecsételni pályafutásuk utolsó éveit!

Ez is tetszeni fog...