Jurassic World (2015) – duplakritika

Sok millió rajongóval együtt mi is izgatottan – és kissé aggódva – vártuk a Jurassic Park-franchise legújabb darabját. A harmadik epizód középszerűsége után új rendezővel, – Steven Spielberget csak producerként jegyző – új filmes csapattal próbálták meg ismét moziba csábítani az egykori rajongók mellett a dinoszaurusz-őrülettől kevésbé megfertőzött újabb generációkat is. A film fogadtatása a hatalmas nézőszám és kasszasiker ellenére is vegyesre sikeredett. A szakma ízekre szedte, akárcsak a hardcore rajongók, de akadtak persze, akik szájtátva bámulták ezt a részt is! Most a szerkesztőségen belül sem volt konszenzus a film teljesítményét illetően, ezért két véleményt ütköztettünk Nektek! Először kezdjük a kevésbé elájulós résszel:

NBence:

A Jurassic World hatalmas siker, olyannyira, hogy már a nyitóhétvége után biztos volt, messze túlszárnyalja még a legoptimistább várakozást is. Ez a film ugyanakkor a tökéletes példája annak, hogy a nézettségi adatok önmagukban szemlélve mennyit érnek valójában. Egy valami azonban bizonyos, azzal, hogy egy ilyen minőségű produkcióval félmilliárd dollárt lehetett keresni alig egy hét alatt, az minden kétséget kizáróan az egyik legnagyobb tett volt a filmtörténetben. Elöljáróban meg kell jegyeznem, nekem semmiféle negatív prekoncepcióm nem volt a produkcióval kapcsolatban, sőt magát a filmet is szórakoztatónak találtam nagyjából a játékidő első fél órájáig. A megjelenő trailerek fényében a film alapkoncepciója, a mutatott látványvilág és talán még a hangulat is egyértelműen pozitív érzéseket keltett bennem, a moziteremben ülve kíváncsian vártam mi fog ebből a végén kikerekedni. Mert azt el kell ismerni, hogy Jurrasic World a maga pazarul megkomponált látványorgiájával és az abszolút értéken mérve is jó felvezetésével nem csak a legnagyobb dínó fanok szívét képes megdobogtatni. A készítők ügyesen oldották fel az első három rész történeti kuszaságát és helyezték új kontextusba az egész sztorit. A látvány mellett jutott erő néhány jól elhelyezett poénra, jó pár gegre és még több visszautalásra is a kultikus ősfilm(ek)re.

Ami ezeken túl meglepett, hogy néhány kiszólással a film készítői saját maguknak és természetesen a nézőknek is odaszúrtak egy-két fricskát. A kultikus első rész, a Jurassic Park (1993) ugyanis alaposan feladta a leckét a folytatásoknak, és ezzel párhuzamosan műfajt teremtve, – egyesek szerint csak kitaposva az utat – a modern blockbusterek számára. A mai nézőknek nyilván ennyi már nem lehet elég(?), persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy újranézve a régebbi mozikat ez akkor sem volt teljesen másként. Az újdonság varázsát elvesztve mindig emelni kellett a tétet; egy Tyrannosaurus nem Tyrannosaurus elven már egy egész család és egy bébi T. rex volt az Elveszett világban (The Lost World: Jurassic Park, 1997) aztán egy még grandiózusabb húsevő dög a harmadik részben – nem megfeledkezve persze a kötelezően gyarapodó Velociraptor populációról sem. 2015-ben aztán igazodva a korszellemhez, komplett őshüllő parkot és egy hibrid (kellő divatszó) monstrumot dobtak össze azért, hogy a mai nézőknek is meglegyen a „hűha faktor”.  Ez persze filmélmény szempontjából alapvetően jó, hiszen a dínós generáció tagjai felnőve örülhetnek a nekik szóló kikacsintásoknak, és az új nézők is megkaphatják a maguk dínó vírusát. Sajnos aztán az idő előrehaladtával és a túl sok kikacsintással az ember elkezd azon morfondírozni, hogy tulajdonképpen mit is néz éppen, a látványon kívül tényleg van valami újdonság is ebben a produkcióban?

Ha a Jurassic World különálló produkció akart volna lenni, ha Colin Trevorrow rendező valóban mert volna valami merészebbet húzni, akkor ez a film jól is elsülhetett volna. Azonban ennyi visszatekintés, vagy Spielberg eredeti mozija előtti hajbókolás után akarva akaratlanul is viszonyítási pontokat fogunk keresni. A végeredmény pedig az lesz, hogy hiába telt el több mint 22 év a Jurassic Park, illetve 18 év Az elveszett világ: Jurassic Park óta, a negyedik epizód alulmarad ezekkel a filmekkel szemben, és gyakorlatilag ott tart, mint az eléggé kimerült Jurassic Park III. Ott, ahol már izzadságszagúvá válik az erőlködés, hogy ötlet híján túllicitáljuk látványban és „hűha faktorban”  az előző részeket. Persze lehetne ezt másként is csinálni, Trevorrow nyúlhatott volna Gareth Edwards megoldásához, aki képes volt egyszerre újítani a Godzilla filmeken, és tisztelegni az ősök előtt, mindezt úgy, hogy blockbusterekre nem jellemző, stílusos, már-már művészfilmes megoldásokkal tálalta a produkciót. A Jurassic World azonban bármilyen összevetésben elvérzik, a film közepétől kezdve a minimális újítókedv is megszűnik, egy teljesen összecsapott, nevetséges finálét kerekítve a produkciónak.

A problémát csak tetézi, hogy a film főszereplőinek legjobb esetben is csak a CGI monstrumokat tekinthetjük (volt legalább egy megható jelenet nekik köszönhetően). Rajtuk kívül van ugyan egy rettentő divatos, kellően hype-olt Chris Pratt, (de minek). Tudom, ő most menő, de jelen esetben csak egy bőrmellényes fickó, akinek a karaktere eleve nem a színésztől magától lesz érdekes, hanem mert pl. raptorokat szelídít. Kicsit viccesebb, és a női szívekhez igazított Robert Muldoon karakter, 2015-ös kiadásban. Ennyi! Női fronton sem jobb a helyzet félreértés ne essék, Bryce Dallas Howard sem most kapja majd második Golden Globe jelölését. Nem segít rajta kartonmasé karaktere sem, maximum annyira, hogy egy jelenet alatt, minden különösebb ok nélkül göndörödik be a szög egyenesre vasalt haja – legalább a fodrászok is borzonghatnak egy kicsit. Gondolta volna bárki ezek után, hogy kettőjük közé esetleg egy gyatra instant szerelmi szálat is felhúznak majd még a filmben? Ugye nem?! A klisébombázás még nem ért véget, mert van itt még indiai John Hammond (Irrfan Khan), jópofa cyber-gyerek a dínópark vezérlőjében (Jake Johnson), a szebb napokat is látott Omar Sy által megformázott kötelező színes bőrű laza srác és a gonosz, „fegyvertcsinálokaraptorokból” InGen forma (Vincent D’Onofrio). Még ennyire sem sikerült egyedinek lenni Dr. Henry Wu (BD Wong) karakterével, aki egy az egyben az első rész szellemét idézendő, funkció nélkül van a filmben és persze ránk küldik az elmaradhatatlan gyerekpárost is. A két kissrác Gray és Zach ugyancsak az első rész újramelegített kölyök karakterei, akik annyira idegesítőek, hogy legszívesebben az egész szigetet napalmmal szórtam volna be, csak azért, hogy ők eltűnjenek a színről! Gareth Edwards mellett bizony Brad Peytontól is kérhettek volna telefonos segítséget, hogy miként kell az ilyen helyzeteket kezelni! A sok nosztalgiázás közepette fele királyságom adtam volna egy Jeff Goldblum vagy Sam Neill kaliberű színészért…

Na és akkor miről szólt még a Jurassic World? A film felétől azon vehetjük észre magunkat, hogy gyakorlatilag csak kínunkban röhögésről. A butaságokat csak néha oldja fel egy-egy különlegesebb dínó megjelenése, de csak azért, hogy a felhőtlen kacagás az inkább nem elspoilerezett fináléban végleg kicsúcsosodhasson! Menet közben azért akadnak logikai bukfencek a blockbusteres mércével mérve is igénytelen történetvezetésben. Persze aki látott már egynél több Jurassic Park részt (vagy akármilyen hasonló filmet), az azt is meg fogja tudni mondani, mi jön majd a következő képkockában, de ha ezt mégsem, azt biztosan, hogy a színre lépő hús-vér díszletként funkcionáló egyéb szereplők mikor és milyen őslény által lelik majd halálukat. Mert a fent kiemelt néhány karakteren kívül tényleg mindenki ostoba díszlet, élükön az őslénypark alkalmazottaival, akik a végletekig dilettáns módon kezelnek minden felmerülő problémát. A hasonszőrű produkcióknál bevett recept működik itt is, az elszabadult dínók „elintézésére” hivatott szereplők (pl. speciális „befogó csapat” vagy éppen az InGen zsoldosai) kis kaliberű kézifegyverekkel és/vagy kb. kóbor kutyák ártalmatlanításához megfelelő sokkolókkal ugranak neki az elefántnál ötször nagyobb és százszor vérszomjasabb fenevadaknak, majd mindenki döbbenten csodálkozik, hogy nincs szerencséjük. Még jó, hogy egy legény (leány) talpon van a vidéken és tűsarkúban megveri a T. rexet kétszáz méteres síkfutásban!

Joggal merülhet fel a kérdés ezek után, hogy a fránya kritikusoknak miért nem tetszik semmi (59-es metacritic érték önmagáért beszél) amikor a nézők milliószámra tódulnak a jegypénztárakhoz?! A válasz egyszerű; a Jurassic World olyan, mint a junk food, finom és hirtelen jóllakhatsz vele, de attól még nem lesz jobb a minősége. Kétségtelen ugyanakkor, hogy így vagy úgy, de el lehet rajta szórakozni, azonban aki a moziban hűsölést összekötné egy tartalmasabb filmélménnyel is, annak inkább a Saul fiát, vagy a még futó Mad Max: A harag útját javaslom a mostani kínálatból! A végére persze illene néhány dicsérő szót szólnom, amit természetesen meg is teszek, hiszen a Michael Crichton által megálmodott és Spielberg által kultikus mozivá varázsolt csodát az elmúlt évtizedek alatt olyan branddé alakították, amely 2015-ben, a dínó-őrület lecsengése után is tömegeket képes a vászon elé vonzani, elképesztő filmes bevételeket generálva! Kár, hogy nem ezen szakemberek ültek le a rendezői székbe, lehet, hogy jobb filmet készítettek volna…

Értékelés: 62/100

IMDb: 7,6

Mafab: 82%

***

F. Zsuzsanna:

Húsz évvel ezelőtt megszületett a csoda, melyet Jurassic Parknak hívtak. Korának leglátványosabb, legzseniálisabb filmje volt, mely elvarázsolta a világot, s hatalmas dinólázat indított el. Emlékszem, én is ebben a lázban égtem, és alig vártam, hogy megnézhessem, a FILMET.  Persze anyukám nem akart elengedni, mert még kisiskolás voltam, s a Jurassic Park akkor még egy félelmetes filmnek számított (nem úgy, mint most), de nagy nehezen sikerült kisírnom, hogy láthassam. Tátott szájjal néztem végig, kivéve persze, amikor majd kiugrottam a székemből félelmemben, s lerágtam mind a tíz körmömet. Az a klasszikus jelenet, amikor a T. rex a WC-ről kapja be az áldozatát, azt hiszem, örökre az agyamba vésődött.

És most végigéltem majdnem ugyan azt a csodát – azonban itt van ez a majdnem! A Jurassic Park anno lenyűgözött, s a Jurassic World-öt is végigizgultam, de olyan hatással már közel sem volt rám, mint az első film. Persze, már nem vagyok kisgyerek, s a dinoszauruszok sem számítanak újdonságnak. Pedig a látványvilág lenyűgöző, a lények csodálatosan kidolgozottak és élők, a technikai dolgok ötletesek és látványosak.  Az a húszévnyi fejlődés nagyon jót tett a jó öreg dinoszauruszoknak, és természetesen a 3D is nagyon sokat tesz hozzá. Igazi varázslatos világot sikerült létrehozni.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, az új mozi története nagyon sokban hasonlít az elsőéhez, s rengeteg utalás is van benne rá. A történet szerint húsz év után a park újra megnyílik, s újra csábítja a látogatókat. Egy igazi dínós Disneyland jön létre, amely felnőttek és gyerekek paradicsoma. Azonban minden csoda csak három napig tart, így újabb és újabb dinoszauruszokra van szükség az újdonság varázásnak fenntartásához! A génlaborok ezért teljes gőzzel működnek, gyártva az újabb és újabb őslényeket. Végül pedig sikerül összehozni a szuper-dinoszauruszt, a valódi „hűha faktort”, amelynek képességei aztán, ahogy lenni szokott még alkotói képzeletét is felülmúlják… Megvannak a szokásos filmes klisék, amelyek segítenek, hogy túl sokat ne kelljen gondolkozni a nézőknek: a jó és rossz emberek, s persze naivak, akik azt gondolják, hogy uralhatják a természetet és ezeket a csodálatos lényeket. Azonban mindez csupán csak önámítás, a dinoszauruszok uralhatatlanok, újra kitör a pánik és elkezdődik a bújócska ember és őslény között.

Tulajdonképpen az emberi karakterek is hasonlóak ahhoz, mint amilyenek a régiek voltak. Itt is vannak megmentendő gyerekek, őrült tudósok, s természetesen a romantika sem maradhat ki. És mivel már én sem kislány vagyok, hanem nagylány, ezért a film egyik nagy erősségének nem a szuperdínót, hanem a „raptorsuttogót” játszó Chris Pratt gyönyörű kék szemét, és látványos karizmait tartom. A színészi alakítását nem lehet túlságosan méltatni, Oscart biztosan nem fog kapni, de nagy átéléssel tud hősiesen nézni, s nagyon szépek róla a nagy-totálok. Persze, itt kiemelkedő színészi munkát senki nem vár, de mindenki nagyon korrekt alakítást nyújt. Itt a hangsúly a látványon van, s a bújócska közbeni rémisztgetésen. Mindenesetre az azért látszik, hogy Steven Spielberg már csupán producerként vett részt a mozi megalkotásában, az ő rendezői ötletei hiányoznak a filmből. Colin Trevorrow szinte ismeretlen rendezőként nem is lehet ugyanaz a szint, neki ez a munka inkább csak ugródeszkaként funkcionálhat majd a jövőben. S mint olyan, tulajdonképpen nem sikerült rosszul, a film a nézettséget tekintve szépen tarol, megvan a kellő tisztelgés, a korábbi filmekre történő utalások, de igazából ennyi és nem több.

A mozi összességében kellően látványos, izgalmas, s a néző figyelmét képes végig leköti. Szerintem akár még újranézve sem lenne unalmas, ez pedig nem minden popcorn moziról mondható el.

Értékelés: 70/100

IMDb: 7,6

Mafab: 82%