Kamaszkor még nem volt ilyen vicces – Lady Bird (2017) – kritika

Lázadás, önkeresés, hedonizmus? Miről szól egy átlagos lány kamaszkora? A Lady Bird nagyjából ezt próbálja nekünk bemutatni, de mindezt olyan élces humorral, amitől kínunkban eltakarjuk a szemünket.

Oké, a kamaszkor mindenkinek tök nehéz, és ezt sokan filmre vitték már, továbbá sokan próbálkoztak humort csempészni bele kisebb-nagyobb sikerrel, így mikor egy ilyen témájú filmet kezdünk nézni, jogosak a fenntartásaink. Kliséhalmazokra és béna poénokra számítunk, amelyek leginkább a testnedvekhez kapcsolódnak. Szerencsére ebben a produkcióban ezeket jó messziről elkerülték, illetve úgy kezelték, hogy azon tényleg jót lehessen röhögni.

Lady Bird a címszereplő lány, akinek a nevével a történet során többször is viccelődnek. Magyarul egyébként furcsa lesz, mert nálunk a Katica név létezik és nem poén tárgya. Szóval Lady Bird a nevét saját magának adta, mert a szülei által kapott neve nem tetszett neki. Ez ilyen kamaszos, lázadós dolog, de valamiért mégsem tűnik egyetlen pillanatra sem cikinek a téma. Viccelődnek vele és a humor egyik forrásává alakítják.

A főként egy katolikus iskolában játszódó filmben nem szégyellnek olyan dolgokból poént csinálni, amelyekről azt hihetnénk, hogy ki fogják csapni a nézőknél a biztosítékot. Poénkodnak a vallással, a nemiséggel, a szexszel, gyakorlatilag a felnőtté válás minden aspektusával, de a történet időbenisége miatt néhol még a terrorizmus is helyet kap. Ez utóbbi volt számomra a leginkább meglepő, mert a közönség őszinte reakciója nem a megrökönyödés volt, hanem a hangos röhögés.

Ám a nevetés mellett a készítők arra is ügyeltek, hogy ne egy pusztán egész estés röhejparádét vigyenek vászonra, hanem legyen valódi mondanivalója is az alkotásuknak. Így kerültek még olyan témák a filmbe, mint a szülőktől való elszakadás feldolgozása mindkét fél részéről, az anya-lánya kapcsolatok mibenlétének elemzése, a társadalmi különbségekkel való személyes harcunk, valamint az élet apróbb és nehezebb gondjaival való szánalmas küzdelmünk.

Hangulatilag sikerült elérniük az alkotóknak, hogy újra 2002-ben érezzük magunkat. A rock és pop között lavírozó tinédzserek a millenium utáni évekre jellemző öltözékekben divatoznak, miközben a nemrég történt, világot megrázó terroresemény súlya láthatatlanul még mindig nyomja a vállukat, és ezt a néző is érzi. Még akkor is, mikor egy-egy olyan poénon kacag, amely az eseményre reflektál.

Saoirse Ronan és Laurie Metcalf kettőse tökéletesen működik. A kapcsolatukban rejlő feszültség folyamatosan érződik, és a színészek ezekben a szerepekben bebizonyítják nekünk, hogy az egyikük nem egy burokban született béna tinisztár, a másik pedig nem pusztán az aspergeres agymenő tudósok kezeléséhez ért.

Összegezve azt mondhatom, hogy a film lazán kaphat 75 pontot a 100-ból, mert egy valóban élvezetes vígjáték. Az életet figurázza ki, azt, amilyen valójában, ám pont emiatt marad bennünk a végén furcsa érzés, amelynek eredményeképp nem igazán tudjuk eldönteni, hogy egy komolytalan drámát vagy egy komor vígjátékot néztünk meg.

IMDb: 7.8/10

MAFAB: NA