A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja – duplakritika - Corn & Soda

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja – duplakritika

Forrás: Fórum Hungary

A világ nem lett kisebb, csak egyre kevesebb” – jellemezhetnénk stílszerűen Jack Sparrow szavaival A Karib-tenger kalózai franchise legújabb részét, a Salazar bosszúját (Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales, 2017). 2003-ban Gore Verbinski (The Lone Ranger, 2013) egy olyan produkcióval rukkolt elő, amely 2007-re filmtörténeti trilógiává nőtte ki magát. Az eredeti karakterek, a fantasztikus képi világ, Hans Zimmer azóta kultikussá vált zenéje és egy új karakterstílus, Johnny Depp (Jack Sparrow)  alakításával korszakos franchise-t teremtett. A Disney stúdió azonban a Marvel és a Star Wars után ezúttal a kalózok kalandjaiba is belekontárkodott.

Chino: A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszújának minden egyes szegmensében érezni, hogy Mickey Egérnek mindegy, mit alkot, csak eladható legyen. A visszafogott forgatókönyv és a családbarát poénok kiölik a sorozat esszenciáját, mindazt, amiért a franchise-t megszerettük. A film legnagyobb hibája mégsem ebben gyökeredzik. Az alkotók visszanyúltak a kezdetekhez, gyúrtak egy masszát Verbinski trilógiájából, amit aztán gyermetegebb és gyengébb kivitelben tálaltak. Gyakorlatilag készült egy A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka (Pirates of the Caribbean, 2003) remake, amiből hiányzott minden olyan ötlet, amely az elődjét oly népszerűvé tette.

A Jeff Nathason fémjelezte, végletekig unalmas forgatókönyvvel teljesen félrekormányozták a mozit. Igyekeztek kiküszöbölni az előző epizód zavaros és kaotikus turmixát. Ugyanakkor a „biztosra kell menni, mert ami egyszer bejött, újra be fog” szlogent tartották szem előtt. Csakhogy mindez a visszájára fordult. Lehet, hogy Jerry Bruckheimer parancsba adta a Joachim Ronning –Espen Sandberg (Kon-Tiki, 2012)   rendezőpárosnak, hogy nélkülözzék az újításokat, kreatív fordulatokkal pedig ne is próbálkozzanak. A norvég duó ráadásul Hollywoodban még nem tette le kézjegyét, tapasztalattal nem rendelkeztek egy ilyen gigaprodukcióhoz. Ennek megfelelően a Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja nem lett más, mint egy virtuális klisémozi.

John: Az év egyik legnagyobb blockbusterének szánt mozinak valóban ez volt a legnagyobb gyengéje. Gyakorlatilag megszületett az élőszereplős filmek Shrek (Shrek,2001)-je. Valamikor réges-régen alkottak egy fantasztikus filmet, amit kicsi és nagy egyaránt imádott. Majd mikor követelték a folytatást, a stúdiók örömmel meg is adták újra, újra és újra…

A Karib tenger kalózai negyedik részénél a nézők az alkotók szemére vetették, hogy túlságosan elrugaszkodott a történet az eredeti koncepciótól. Erre most fogták magukat, és az ismert vizeken maradva előhalásztak minden már ismert elemet a hajó rakteréből, és újra a szemünk elé tették új színészekkel. Jack megint részeg, a lány „nehezen kapható”, a kalózok elárulják egymást. Átokkal sújtott élőhalottak járkálnak és újabb Turner-generáció akarja megmenteni az apját a tengertől. A nyitójelenet után elgondolkoztam rajta, hogy érdemesebb lenne Salazar bosszújáról A Karib-tenger kalózai: A Turner-átokra keresztelni a filmet. Vagy inkább erre: A Karib-tenger kalózai: Jack sose volt ilyen részeg. Egyébként Salazar története érdekes és ijesztő esti mese, a hangsúly mégis sokkal inkább a már agyonroncsolt Turner-családon és a rumos üvegen volt.

Chino: A John által leírtakkal sajnos nem lehet vitatkozni. Hiába próbálnánk különálló szempontból vizsgálnunk és értékelnünk, a fentiek is tükrözik, hogy 3-4 mondatnál többet nem lehet kipréselni belőle. Ismét adott egy elátkozott hajó élőhalott legénységgel és kapitánnyal Salazar (Javier Bardem), aki Jack Sparrow fejére és a tájolóra pályázik, hogy feloldja a fejére szórt átkot. Beszáll a filmbe egy újabb Turner (Brenton Thwaites), hogy felszabadítsa apját, aki jelenleg a Bolygó Hollandin cameozik. Ehhez szüksége van az immár csak alkoholgondokkal küzdő Sparrowra. Dobjuk be még az ezúttal színtelen-szagtalag, végletekig szentimentális Geoffrey Rusht (A király beszéde, 2010) és a dicső brit flottát.

Már csak a jól megszokott kincs hiányzik, jelen esetben Poseidon legendás szigonya. Ismerős? Igen, az egész produkció lassan csordogál a széria első három részének farvizén.  Hogy a központi témához miként csatlakozik a sok mellékszál, azt a több mint két és fél órás játékidő alatt folyamatos a szánkba rágják. A „katarzishoz” érve már meggyőződésünk, hogy le kellett vágni a tyúkot, mert ebből nem lesz aranytojás.

Chino: Ezeket a bakikat a színészi játékkal sem tudták ellensúlyozni, hovatovább a film újabb csillagot vesztett a vélemények skáláján. Megkaptuk ugyanazokat a figurákat, akik eddig vitték a hátukon a sorozatot, csupán más színészekkel. A hősszerelmes Orlando Bloom-ot is sikerült alulmúlni a „fia” szerepében szenvedő Brenton Thwaltesnak (Egyiptom istenei, 2016), aki az Egyiptom isteneiben meformált Aladdin-klónnal szemben most hősszerelmesként tetszeleg. Az előzetesen sejthető volt, hogy a lázadó Keira Knightley (Kódjátszma, 2014) alteregó sem emeli a mozi nívóját, de bízhattunk a meglepetésben. Ráadásul az egyre inkább turbékoló pár szerepe is kimerül abban, hogy vagy megölni akarják őket vagy a legelső alkalmas tárgyhoz kötözik.

Aki megmenthette volna a produkciót és akiért a nézők fele sorban állt a pénztáraknál jelentette talán a legnagyobb csalódást. Jack Sparrow karaktere Johnny Depp karrierjével egyenes arányosságban süllyedt a középszerűség mezőnyébe. Túlzott igénytelensége és alkoholizmusa mellett korábbi, nagysikerű gesztusai és mimikája is erőltetettnek hatnak. Az egyedi, provokatív humor, ami miatt megszerettük, már csak nyomokban fedezhető fel, ugyanakkor a hozzá kötődő néhány perces flashback egyértelműen a mozi fénypontja. Kár, hogy ezt már az előzetes trailerekben és beharangozókban lelőtték, meglepetésként hatalmasat üthetett volna.

John: Nem érthetnék jobban egyet veled. Mivel a történet már a film legelején elúszott, a szereplőkön volt a sor, hogy újra feltornázzák a produkciót. Végignézve rajtuk azonban hasonlóan csalódnom kellett. A hölgy, akit Elizabeth Swan 2-nek szántak, klisés volt és idegesítő. Ha nem akart volna a korai feminizmus megtestesítője, egy szerelmes nő, egy szegény árva lány, egy családra vágyó gyermek és kalandor lenni egyszerre, talán kevésbé lett volna annyira zavaró folyamatosan újrahallgatni a monológját az apjáról. Brenton Thwaltest ugyanakkor én jó színésznek tartom és láthatóan megpróbált mindent megtenni annak érdekében, hogy szerethető legyen a karaktere, de sajnos egy középkori lovag imitátorból nem lehet sok újat kihozni. Jack Sparrow halvány és borgőzös árnyékáról fájó, hogy csak ismételhetném az előttem szólót, ahogyan Barbossa kapitány apai szívét is (Geoffrey Rush) a mérhetetlen arany, csipke és francia parókák alatt egy üres burokba próbálták  beleszuszakolni.

Chino: A sokakat megosztó képi világ számomra egyértelműen a mozi kevés, de fontos pozitívumai közé tartozik. Természetesen a fejlettebb CGI-től és feneketlen büdzsétől ez el is várható, mégis se szeri, se száma azoknak a produkcióknak, amik ezzel az aspektussal tették tönkre az alkotásokat. A Salazar bosszúja ezzel szemben ügyesen megtalálta a középutat, hogy ne egy virtuális pornó kerüljön a vászonra, mégis fantasztikus látvány táruljon szemünk elé. A vizuális töltet mellett, amely képes még eladni a franchise utolsó darabját, az az itt-ott felbukkanó, klasszikus burlesque-jelenetek sora. A félresiklott bankrablás, Sparrow (ismételt) megmentése a bitó alól megidézik a hamisítatlan karib-tengeri humort.

John: A képi világról valóban nem tudok rosszat mondani, azonban engem az effektekkel szemben inkább a szereplők szempontjából fogott meg. Abszolút élethűen mozogtak a nekik teremtett világban, ami minden túlzás nélkül ízléses és mégis látványos volt. Salazar és halott matróz serege kifejezetten gyönyörű teljesítmény volt. Meglepett, hogy egy olyan világban, ahol voltak már élőhalottak, tengeri szörnyek és elátkozott lények, még mindig képesek új dizájnt kitalálni. Én a burlesque jelenetek szegmensében egész másképp vélekedek.  Felemásnak találtam ezen szcénék és a valódi humor arányát, ami sajnos alig-alig fordult elő a szövegkönyvben. A korábbi filmek humorát minden egyes alkalommal Jack csípőssége és szemtelensége adta, ezt azonban már elkoptatta a tenger és a sok folytatás… na meg az alkohol.

Chino: John véleményével valamelyest eltérően A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja számomra  egy gyengén összeollózott nosztalgia-mozi, melyet leginkább az elődök egyfajta biztonsági játékaként aposztrofálhatnék. Bizonyos szempontból örömteli, hogy nem próbálkoztak radikális újításokkal és nem Ismeretlen vizeken (Pirates of the Caribbean: On the Stranger Tides, 2011) vitorláztak tovább, mégis a fölösleges mozik táborát gyarapítják. Ha úgy tetszik, ez az Alien Covenant-ja (Alien: Covenant, 2017). A filmmel kapcsolatban újabb bizonyítékát kaptuk, hogy ideje lenne már szárazdokkba tenni a kalózhajókat.

John: A remélhetőleg – ám a filmet követő plusz jelenet alapján korántsem – végső film egyáltalán nem volt olyan rossz, mint az elődje. A trilógiához képest a Salazar bosszúja inkább hatott egy rajongó által írt fan-fictionnek, mint original folytatásnak. Összegezve: a történet nem okozott volna csalódást, ha nem negyedszerre látnám; a színészek jók voltak, a karaktereik azonban sajnos kevésbé; a látvány fantasztikus volt és néhol sikerült ellensúlyoznia a humor hiányát. Akik igazán szerelmesek a sorozatba, azoknak az alkoholizmus, a feminista hősnők és a szomorú Turnerek ellenére is megéri egyszer megnézniük, ha másért nem is, hát Jack Sparrow kapitány első nagy csínyjéért és a tenger látványáért.

Balázs: 65/100

John: 70/100

IMDb: 7,2/10

Mafab: 84

Ezek is tetszhetnek...