Királynak lenni vagy nem lenni? - II. Richárd a Pesti Színházban - Corn & Soda

Királynak lenni vagy nem lenni? – II. Richárd a Pesti Színházban

December 21-én mutatta be Shakespeare ritkán játszott királydrámáját, a II. Richárdot Vecsei H. Miklós főszereplésével, Tompa Gábor rendezésében a Pesti Színház.

forrás: Vígszínház

Shakespeare II. Richárdja hosszú, szövevényes, összetett, nehezen emészthető dráma, így a kolozsvári Tompa Gábor rendező nem kis feladatot vállalt magára a darab színrevitelével. A színház közleménye szerint: „Tompa Gábor rendező és Visky András dramaturg ellenben könnyen követhető előadássá szelídítette, amelyben a költői nyelv szépsége kerül előtérbe. ” A beharangozó után kíváncsian vártam a bemutatót.

Bár Tompa Gábornak valóban sikerült a darabot leegyszerűsítenie, és a legfontosabb momentumokat kiemelni a drámából, valahogy a címszereplő, II. Richárd ( Vecsei H. Miklós) jellemének fejlődését, ami a darab lényege lett volna, egyáltalán nem éreztem koherensnek.

Az első felvonásban Richárdban egy igazi despotát, a későbbi korok abszolút uralkodóját, vagy akár diktátort (a militarista jelmezek erre utalnak) ismerhetünk meg. Kegyetlen, könyörtelen akarnok, aki a családját sem kíméli,rokonait is feláldozza saját céljai érdekében. Az ő ellenpontja unokatestvére, Henrik Bolingbroke ( ifj. Vidnyánszky Attila), akit erős érzelmek és feltétlen királyhűség jellemez az első felvonásban.

A második felvonásban azonban a szerepek megváltoznak. Az elhagyott, elárult király hirtelen despotából az élet értelmén töprengő filozófussá lesz, Henrik pedig a heves, rajongó ifjúból hatalomra törő pártütővé alakul át. Azonban itt nem igazán érthető, hogy mi is az igazi motivációja a hatalom megszerzésére. Vagy csupán valóban sodródik az eseményekkel akaratán kívül?

A szerepek, a jellemek változása önmagában nem probléma, sőt, nagyon is érdekes lenne végignézni a folyamatot, ahogy a karakterek alakulnak, csak pont az a gond, hogy magát a folyamatot nem látjuk, csupán a kész végeredményt. A váltások túl nagyok, nincsenek átmenetek, így olyan érzésem volt, mintha két különböző darabot néztem volna meg. Külön-külön mind a két felvonás izgalmas, de a köztük lévő törés nagyon zavaró.

A jellemek és a motivációk változásának hiánya nemcsak a főszereplőknél, a mellékalakoknál is érezhető. A királynénak (Bach Kata) az első felvonásban tulajdonképpen semmilyen funkciója nincs, a második felvonásban kicsivel hangsúlyosabbá válik az alakja, de itt sincs igazi súlya a szerepének. Az ő álmában jelenik meg III. Richárd vészterhes, gnóm alakja a Yorkok és Lancesterek szörnyűséges jövőjeként, de ezt a víziót tulajdonképpen bárki álmodhatta volna.

Mivel van egy halvány sejtetés arra vonatkozóan, hogy Henriket is érzelmek fűzik a királynéhoz, azt feltételeztem, hogy egy szerelmi háromszöget láthatunk majd, ami Henrik hatalmi törekvésének egyik motivációja lehet. De végül ez a gyenge szerelmi szál semmivé foszlott, mielőtt bármi funkciót vagy értelmet kapott volna. Így tulajdonképpen a királyné szerepe is teljesen feleslegessé vált a darabban.

A másik értelmezhetetlen karakter számomra York hercegé (Lukács Sándor), aki az elején Richárd híve – bár némi kritikával azért illeti -, majd szépen átsodródik Henrikhez, a végén pedig saját fia ellen fordul. York motivációi számomra nem világosak. Talán azt az embertípust példázza, aki mindig az adott hatalmon lévőhöz hű, bárki legyen is az, és ezért a fiát is képes feláldozni? Mindenesetre úgy érzem, York negatív jellemfejlődésének építésében is maradtak ki lépések.

A két felvonás közötti törés és a jellemfejlődési, motivációs hiányosságok ellenére a színészek játékát nagyon élveztem. Vecsei H. Miklós az első felvonásban remekül alakítja a kegyetlen, öntelt és elbizakodott uralkodót, majd még ragyogóbb a megtört, de mégis tragikus nagyságot hordozó bukott királyként. Ekkor valóban éreztem valami lírai szépséget II. Richárd alakja körül. ifj. Vidnyánszky Attila alakítását is szerettem, a legjobban heves, rajongó ifjúként tetszett, de a tépelődő, tipródó Henriket is sikerült megjelenítenie. A Lancester hercegét alakító Karácsonyi Zoltán játéka leginkább a halálos ágyán átkozódó hercegként volt igazán emlékezetes, Igó Éváé pedig a fia életéért könyörgő York hercegnéként.

A remek színészészi játék mellett a színpadkép és a jelmezek nyűgöztek le igazán. A díszletet Antal Csaba, a jelmezeket Kiss Beatrix tervezte, mindketten kiemelkedő munkát végeztek. Különösen találónak érzem a kosztümöknél, hogy a militarista vonal a ’40-es éveket idéző elemekkel keveredett, így a jelmezek egy érdekes asszociációs folyamatot indíthattak el. A színpadra a letisztultság a jellemző, ahol víznek van különösen fontos, szimbolikus szerepe, a megtisztulás jelképeként, elválasztó és összekötő elemként fontos szerepet töltött be a darabban.

Összességében úgy érzem, hogy bár Tompa Gábornak valóban sikerült követhetőbbé és átláthatóbbá tennie a darabot, a jellemek fejlődését nem igazán sikerült végigvezetnie, így a motivációk sokszor elsikkadtak. A remek színészi játék, a darab szimbolikája és a lenyűgöző látványvilág miatt mégis érdemes megnézni a darabot.

Ez is tetszeni fog...