Könyv vs. Film - Ópium: Egy elmebeteg nő naplója - Corn & Soda

Könyv vs. Film – Ópium: Egy elmebeteg nő naplója

csáth ópium

Rengeteg vita folyt és folyik arról, hogy lehet-e tökéletesen vászonra vinni egy regényt, illetve érdemes-e egyáltalán a kettőt összehasonlítani. Vannak, akik mellüket verve hangoztatják, hogy bizony minden film jobb könyvben, mások pedig a hanghatásokra és a látványra hivatkozva állnak a megfilmesítés pártján, holott lehet, hogy ezek az emberek utoljára 2. osztályban A két Lotti-val találkoztak mindkét formájában – mert muszáj volt.

Tény, hogy mindkét oldalon temérdek jó érv sorakozik, de jómagam azonban azok táborát erősítem, akik szerint az összehasonlításnak az égvilágon semmi értelme sincs. Két rettentően különböző műfajról van szó, ahol a szerzők eszközei csak igen csekély mértékben egyeznek meg, s az is megeshet, hogy a mű létrehozásának szándéka is merőben eltérő. Ha egy szobrász megformázza kőből a Mona Lisa tökéletes mását, ki meri állítani, hogy a festmény jobb, csak azért mert színes, vagy mert előbb volt? Az Ópium: Egy elmebeteg nő naplóját azért választottam, mert Szász János fittyet hányva a fentebb említett álláspontokra megalkotta a tökéletes adaptációt, ahol nem csupán egy adott mű sztoriját, szereplőit emelte át a képernyőre, hanem több írást gyúrt egybe, s fűszerezte meg azt egy kis történelemmel, az író életrajzi elemeivel, hogy egy vadonatúj történetet kapjunk kézhez, ami valahogy mégsem szűnt meg adaptációnak maradni.

csath

A könyv

Brenner József – ismertebb nevén Csáth Géza – fiatal művész, Kosztolányi Dezső unokatestvére. Amihez hozzákezdett, abban sikereket ért el. Már nagyon fiatalon elismerést szerzett mint zeneszerző, festő, próza- és drámaíró, nem utolsó sorban pedig mint pszichiáter. Az 1910-es évek elején született híres tanulmánya egy pszichikai zavarokkal küzdő nőről, akinek az a rögeszméje támadt, hogy megismerte a világmindenség urát. Ráébredt, hogy nem egy jóságos, mindenható Isten áll az élet felett, hanem egy ízig-vérig gonosz lény, aki tudatlanságban tartja a valójában örök élettel bíró embereket. Gizellát emiatt az a rémkép gyötörte, hogy az ördög a teljes megsemmisítéssel fenyegeti, mivel fényt derített a titokra. Orvosai közt pedig ott ült a fiatal zseni, akinek színdarabjait ekkor már színházakban játszották. A korszakban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő – ám ekkor még tudós körökben nem nagyon használt –, Freud-féle pszichoanalízishez nyúlt, hogy megírja ezt a tanulmányt, kiaknázva a beteg által nyújtott naplófeljegyzéseket. Gizella ugyanis a nap nagy részét írással töltötte. Jegyzetelte felfedezésének részleteit, álmait, félelmeit. Mi több, maga a gonosz is megszólalt írásaiban. Ennél hitelesebb adatforrás pedig azt hiszem, nem állhatott volna az író rendelkezésére. Szépíró lévén briliáns tanulmány került ki Csáth keze alól, melyben hihetetlenül aprólékosan, finoman rajzolódik ki Gizella téveszméinek háttere, keletkezésüknek okai. Minden egyes mondat, amely elhagyja a nő száját – vagy az ördögét – visszavezethető a tudat valamely komplexére, annak sérelmére vagy épp megerősítésére. Az analízis annyira lefedi az egész tébolyt, hogy az olvasóban kénytelen-kelletlenül is felmerülhet a kérdés: tényleg ilyen egyszerűen működne egy elme? Ilyen könnyen kiismerhető egy egész ember 1-2 év alatt? Kérdem mindezt persze a lehető legnagyobb tisztelettel leborulva a pszichológia tudománya előtt, hisz ha egyáltalán nem hinnék benne, nem olvastam volna el a könyvet. Mindenesetre gondolatmenetében hibátlan analízis egy sérült tudatról, amely az élettől kapott pofonokat kénytelen volt úgy értelmezni, hogy az megvédje őt a rettegett valóságtól. Laikusok számára is élvezetes tanulmány, érthető és élvezhető, azoknak pedig, akik a tudománnyal foglalkoznak, mindenképp ajánlott egy olvasásra.

kep

A film

Bevallom őszintén, korábban nem nagyon voltam tisztában Szász János munkájával, ezért nem tudtam a film megnézése előtt, hogy mire is számítsak. Utólag azt kell mondjam, az egyike a legnagyszerűbb filmeknek, amelyek magyar rendező keze alól kerültek ki. 1913-ban járunk, az ifjú Brenner József elvállal egy állást egy vidéki idegszanatóriumban. Ekkor már sikeres orvos, író, zenekritikus, zeneszerző, és évek óta morfiumfüggő. Praxisának megkezdése óta írói válságban szenved. Ötletek és kedv híján egy sort sem képes papírra vetni. Ilyen állapotban érkezik meg a szanatóriumba, ahol felkelti figyelmét egy igen különös beteg, Gizella, aki ha tehetné, a nap huszonnégy órájában jegyezné fel téveszméit, s teszi is ezt, amikor csak módja van rá. Elhatalmasodó betegsége – az elbutulása ellenére – hihetetlen mértékű kreativitást kölcsönöz neki, rémképeit, úgy tűnik, a végtelenségig képes újabb és újabb formában leírni. Brenner doktor pedig elvállalja a beteg kezelését. Módszere a pszichoanalízis, amelyet azonban az intézmény konzervatív vezetője nem néz jó szemmel.

82079_1024_opium9

Szász János nemcsak a rendezést, hanem a forgatókönyvet is hibátlanul oldotta meg. Tökéletesen vegyítette Csáth napló feljegyzéseit és novelláit a Gizelláról írt tanulmánnyal, a hiányzó részeket pedig olyan fikcióval töltötte fel, ami szinte könyörgött a történetbe foglalásért. Észreveszi a párhuzamot a drogfüggő orvos, akit napról napra közelebb sodor a dekadenciához az édes méreg, és a betege között, aki szexuális komplexének sérülése miatt egy fiktív valóságba volt kénytelen menekülni. Mindketten rabjaivá váltak a „gonosznak”, amelytől állításaikkal ellentétben nem bírnak, s nem is kívánnak megszabadulni. Mindketten birtokolnak valamit, amire a másiknak van szüksége. A megoldás tehát látszólag akadálytalan – ám ez csak látszat. Komoly etikai kérdések merülnek fel, főként Brenner doktor részéről, s ez szüli a feszültségeket a film elejétől kezdve. Nem mondom, hogy könnyed film, néhány jelenet pedig kifejezetten nyomasztó. Meglehetősen kevés a dialógus, a naplókba feljegyzett monológok nyújtanak legtöbbször betekintést a szereplők fejébe. A kevés beszéd következménye, hogy szinte minden egyes kimondott szónak komoly súlya van, a háttérben szóló gyönyörű dallamok pedig hajlamosak elaltatni figyelmünket, így kifejezetten nehezen emészthetővé válik az egész alkotás – s ettől lesz olyan nagyszerű. Brenner magánéleti krízisével egyedül küzd meg, nekünk pedig végig kell néznünk ezt, ugyanolyan tehetetlenül, mint amilyen ő maga is. Ha úgy tetszik, minket is hatalmába kerít a gonosz a vászon előtt ülve.

918

Ez a film mindenképpen a magyar filmek egy gyöngyszeme. Hihetetlen, hogy ennyire erős drámát is képes alkotni a magyar filmgyártás. A szereplőválasztásnál először kétkedve figyeltem, hogy a főbb szerepeket külföldiek kapták, de utólag muszáj kimondanom: Ulrich Thomsennél tökéletesebb Csáth Gézát nem találhattunk volna nemcsak itthon, de külföldön sem – dacára annak, hogy a színész jóval idősebb, mint amennyi az író volt akkoriban. Rezzenéstelen, fanyar arckifejezése annyira élethű, hogy felmerült bennem, vajon titokban nem morfiumfüggő-e maga is. A Gizellát alakító Kirsti Stubo is hihetetlenül magával ragadó alakítást hozott, arc- és testjátéka rendkívül hitelesen adta vissza az őrület összes jelét. Hozzá kell tennem, a tanulmány alapján Gizella idegállapota nem tűnt ennyire labilisnak, de azt hiszem, a forgatókönyv megkívánta ezt az apró változtatást.

egy elmebeteg nő naplója

Összességében tehát nagyon-nagyon meg vagyok elégedve ezzel a filmmel. Az írások összemosása nagy kreativitásra vall. Képes volt egy pszichológiai tanulmányból remek történetet kanyarítani azzal, hogy hozzátoldotta a tragikus sorsú író naplóit és novelláit úgy, hogy a fikciót csak csekély mértékben kellett segítségül hívnia. Utólag nézve, ezek a művek ordítottak egy közös sztoriért, s segélykiáltásuk a lehető legjobb fülekre talált. Irodalmi és tudományos értékekkel is bír, hiteles képet kapunk a korabeli orvosi eljárásokról, szanatóriumokról, a Csáth rajongóknak pedig igazi csemege. Emellett rettentő kemény dráma, amely után, ha nem is vergődünk álmatlanul napokig, de biztos, hogy nehezen térünk magunkhoz.

Ez is tetszeni fog...