Kötelező filmek – 451 Fahrenheit (Fahrenheit 451, 1966)

Azonnali kizökkentés következik: kérlek, ha épp otthon vagytok, nézzetek körbe a helyiségben. Ha pedig egy kávézóban, tömegközlekedési eszközön vagy mondjuk az utcán, akkor idézzétek fel a szobátok emlékét. Mi az, amit mindannyian láttok? (Persze most lehetne humorizálni, hogy falat meg lámpát, de nem fogunk.) Könyvet, s ebben kétségbe vonható látnoki képességeimet figyelmen kívül hagyva is biztos vagyok. Az olvasás életünk egyik legmeghatározóbb cselekedete, segít tájékozódni, fejlődni, változni, beilleszkedni és különbözni, képet alakítani mindarról, ami a világ, s amik mi lenni akarunk, amik mi vagyunk benne.

„Gondolom mindannyiuknak van kedvenc könyve.” – kezdte az egyik legszigorúbb professzor a reggel nyolcas órát. „Akkor most képzeljék el, hogy egy furcsa világfordulás következtében törvény tiltaná, hogy olvassanak, és a szemük láttára égetnék el azt a kedvenc könyvet, ami magukat a leginkább jellemzi, s amit soha többé nem olvashatnak el újra.” Persze lehet, hogy nem pontosan idéztem, de lényeg a lényeg, épp egy ilyen fájdalmasan abszurd helyzetről szól François Truffaut 1966-os filmje, a Ray Bradbury azonos című kisregénye alapján készült 451 Fahrenheit (Fahrenheit 451, 1966).

Valahol a távoli jövőben járunk – főleg, ha szem előtt tartjuk a film megjelenésének dátumát -, egy olyan jövőben, ahol a könyvek, bármiről is szóljanak, potenciális veszélyt jelentenek a társadalomra, s ahol nem árt tudni, hogy a papír gyulladáspontja 451 Fahrenheit. A többség, megfelelve a szabályoknak, nem tud írni és olvasni, a tűzoltók helyett pedig tűzőrök vannak, akik rendületlenül üldözik az olvasó kisebbség tagjait, hogy a törvény szavának eleget téve halomra égessék a könyveket. Ebben a kiüresedett, kizárólag képekben gondolkodó, uniformizált társadalomban él Montag, az előléptetés előtt álló tűzőr, aki főnöke kérdésére gondolkodás nélkül rávágja, hogy ha a törvény megtiltaná, hogy lenyírja a füvet a háza előtt, akkor természetesen hagyná nőni. Felesége, a gyógyszerfüggő Linda naphosszat bámulja a faltól falig érő tévéképernyőt, lelkendezve vesz részt az interaktív esti műsorban, és az előléptetésnek is csak azért örül, mert így vehetnek még egy olyan vékony televíziót, ami szakasztott úgy néz ki, mint a mostaniak. Montag élete átlagos ebben a kultúrában, boldogtalansága ezért mindaddig fel sem tűnik neki, míg nem találkozik Clarisse-al, a fiatal, könyveket olvasó tanárnővel. A gondolkodás, a kíváncsiság megbabonázza Montag-ot, aki a rituális égetésekről elkezdi hazacsempészni a könyveket, majd tudomást szerez egy száműzött társaságról, a könyvemberekről.

A 451 Fahrenheit egy olyan adaptáció, ami különválik az alapműtől és önálló életre kel. François Truffaut életművét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy mindig is magabiztosan formálta saját képére az irodalmi alapötletet, így lehet például az általa rendezett Jules és Jim (Jules et Jim, 1962) a francia filmes új hullám főműve (amit mindenképpen nézzetek meg). A 451 Fahrenheit azonban, mindenféle filmnyelvi újító szándék nélkül is zseniális, nemcsak témáját tekintve. A sci-fi műfaj toplistájáról semmiképpen sem lehet lehagyni, hiszen olyan bizarr és izgalmas utópia, ami egy mostani szemmel nézve ügyetlen és felesleges rendőrségi repkedéstől eltekintve megkapó képi világgal, díszlet-és jelmeztervezéssel van kivitelezve. Néha olyan érzése van az embernek, mintha egy hibátlanul berendezett terepasztalt nézegetne, a színészi játék viszont kellően valósághű ahhoz, hogy ne csak bábfiguraként tekintsünk a karakterekre. Montag személyét Oscar Werner formálja meg, ám még ennél is érdekesebb, hogy a tucatfeleség, Linda, s a lázadó Clarisse karakterét egyaránt Julie Christie alakítja, ám ez a film során aligha fedezhető fel.

Truffaut első színes filmje igencsak megérdemelte a színeket. Olyannyira élettel telivé tett egy elképzelt világot, hogy a végefelé szinte már menekülni van kedvünk belőle. A könyvégetés igencsak kényes téma, ettől vált ez az alkotás egy reggel nyolckor kezdődő óra beszédtémájává. A francia új hullám neves rendezőjének kétségkívül nem ez a leginkább említésre méltó filmje, mégis olyan elementáris erővel bír, hogy nem lehet lehagyni semmiféle listáról. Valóban helye van a figyelemre méltó sci-fik között, és még csak nem is kell hozzá annyi türelem, mint a 2001 – Űrodüsszeiához (2001: A Space Odyssey, 1968). A kisregényből született alkotás olyan ijesztő jövőképet fest, amivel remélhetőleg sosem fogunk találkozni, így izgalmas eljátszani a gondolattal, vajon milyen is egy olyan társadalom, ahol tilos olvasni. Milyen lenne, ha csak annyi maradna a kedvenc könyvünkből, amit szó szerint fel tudunk idézni belőle.

Miért kötelező megnézni? Mert hatásosan és profi módon fest le egy olyan világképet, amit vélhetően sosem szeretnénk megtapasztalni, némiképp azonban mégis benne élünk. Sokféleképpen értelmezhető alkotás, mely olyan dolgokra világít rá, amik egyre inkább aktuálisak, és olyan nagyon átélhetővé teszi a könyvek elégetéséből fakadó hiányt, hogy végül még az átlagosnál is gazdagabbnak érezzük magunkat attól, hogy regényektől roskadoznak a polcaink.