Kötelező filmek – Négyszáz csapás (Les quatre cents coups, 1959)

Kötelező filmek – Négyszáz csapás (Les quatre cents coups, 1959)

Éppen ezen a héten, február 6-án töltötte volna be 87. életévét François Truffaut francia filmrendező, filmkritikus, a francia új hullám és úgy általában a filmművészet emblematikus, feledhetetlen alakja. Nemcsak életműve, de életrajza, pályájának egyedülálló alakulása is méltó arra, hogy jól megjegyezzük, s példaként tekintsünk rá, ha szükséges. Ezért most róla mesélek nektek, és önéletrajzi ihletésű filmjét, a Négyszáz csapást (Les quatre cents coups, 1959) ajánlom.

„Lehet, hogy jók a filmjeim, lehet, hogy rosszak, de én csakis ezeket a filmeket akartam megcsinálni” – olvashatjuk Truffaut Önvallomások a filmről című kötetében, amely kissé talán a személyes hangvételű filmjeinél is közelebb enged minket hozzá. De ha igazán meg akarjuk ismerni, akkor érdemes elmélyednünk az életében…

A gyárból az írógép mögé

Truffaut 1932. február 6-án látta meg a napvilágot Párizsban. Házasságon kívül született gyermek volt, és sohasem találkozott vér szerinti apjával. Anyja és mostohaapja, Roland Truffaut nevelte fel, akik ellen folyamatosan lázadt, ám nemcsak ők vívták ki a haragját: tulajdonképpen mindenféle hatalommal szemben agresszív és elutasító viselkedést tanúsított. Nem túlzás azt állítani, hogy nehéz gyermekkora volt, és a dolgok kamaszkorában sem változtak sokat. Állandóan kimaradozott az iskolából, emiatt pedig elmérgesedett a viszonya szüleivel. Hamar a saját lábára akart állni; kezdetben kifutófiúként dolgozott, majd gyári munkásnak állt, a szórakozást pedig az jelentette számára, hogy filmekről beszélgetett, vitázott egy klubban. Rövid idő elteltével megismerkedett egy irodalmi lap vezetőjével, aki filmrecenziók írásával bízta meg, így – mondhatni – gyári munkásból rögtön filmkritikus lett.

François Truffaut
Forrás: thecinemaarchives.com

Ebben az időszakban szeretett volna indítani egy filmklubot, amely a munkásokat szólította volna meg, ám a szervezés folyamán önhibáján kívül pénzügyi zűrbe keveredett, és apja a fiatalkorúak nevelőintézetébe küldte. Truffaut azonban nem mondott le filmes álmairól: levelet írt a legnevesebb francia filmkritikusnak, André Bazinnek, aki kihozatta az intézetből, és munkát is szerzett neki, mindjárt két helyen. A munka mellett filmnézéssel töltötte az idejét; szinte beköltözött a párizsi filmmúzeumba… Az ifjúkori szerelem azonban így sem kerülte el, ahogy a csalódás sem, melynek súlya alatt megroppanva 18 évesen beállt a katonaságba. Fél évig Németországban volt kiképzésen, ezt követően pedig Vietnamba vezényelték, ez viszont már túl sok volt neki… Katonaszökevény lett, s ismét Bazin segítségével „menekült meg”, ő segített neki a leszerelésben.

Felfelé ívelő karrier és az új hullám

Truffaut az ’50-es évek elejére már a Cahiers du Cinéma című szaklap ismert kritikusa volt. Ez volt az a lap, amely Bazin alakjának és közreműködésének (is) köszönhetően a nouvelle vague, vagyis a francia új hullám fészke lett. Az új hullám képviselői elvetették a konvencionális, a történetmesélésre koncentráló filmkészítést, s a szubjektivitást, a rendezők egyéni hangját, stílusát előtérbe helyező filmezést hirdették. Truffaut az irányzat egyik leghangosabb és talán legvakmerőbb alakja volt: hírhedt, A francia film bizonyos irányzata című vitacikkében egyenesen támadta a hagyományos filmet és filmkészítőket. A korabeli francia filmművészetet az élőhalott szóval jellemezte, és követelte a szerzői film térhódítását, amelyben a rendező teremtő egyénisége szabadon kibontakozhat.

Forrás: imdb.com

Az ’50-es évek elején tehát még az írógép, s nem a kamera mögött foglalt helyet, ám 1956-ban Roberto Rossellini asszisztenseként megismerkedett a filmkészítés gyakorlatával is. Ezt követően Jacques Rivette és Jean-Luc Godard mellett is dolgozott, majd két rövidfilm után 1959-ben elkészítette első nagyjátékfilmjét, az önéletrajzi ihletésű Négyszáz csapást, amely tizenkét nemzetközi díjat, köztük a cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját nyerte el, s azonnal a filmművészet nagyjai közé emelte Truffaut-t.

A francia új hullám képviselői – többek között Jacques Rivette, Eric Rohmer, Claude Chabrol, Jean-Luc Godard – igyekeztek elszakadni a hagyományos filmkészítési technikáktól: példának okáért lazább szövegkönyvvel és szabadabb vágási technikával dolgoztak. Közéjük tartozott Truffaut is, ám ki is tűnt közülük: újszerű ötleteket valósított meg, s bár többször is visszatért a klasszikus ábrázolás- és elbeszélésmódhoz, életművét vizsgálva megfigyelhetjük, hogy előszeretettel kísérletezett különféle műfajokkal. Filmjeinek képi világa, egyedi formanyelve figyelemreméltó, ám legnagyobb érdeme az, hogy megteremtette az úgynevezett személyes filmet.

Forrás: imdb.com

Személyes hangvétel, hitelesség, alázat

Filmjeinek jó része regényadaptáció, ám egyikre sem mondhatjuk, hogy szokványos. Truffaut ugyanis az irodalmi alapot mintegy ötletként használta fel, s a regények lapjain megjelenő konfliktusokat a saját elképzelései szerint formálta meg, ezzel pedig mindig új, önálló művet alkotott. Például Henri-Pierre Roché Jules és Jim című regénye esetén, amelynek mozgóképes feldolgozása nem véletlenül lett az új hullám alapműve. Truffaut különleges szépségű filmje, a Jules és Jim (Jules et Jim, 1962) húsz év történetét meséli el, s ez idő alatt betekintést enged három személy sajátos kapcsolatába, illetve érzelmeibe.

Az érzelem szó egyébként kulcsfontosságú, ha Truffaut műveiről beszélünk, hiszen ő volt az a rendező, aki a legmélyebb érzelmeket is képes volt vászonra vinni, legyen szó szerelemről, barátságról, a halál közelségéről vagy a kilátástalanság és a magány érzetéről. Hitelesen, személyes hangvétellel és alázatosan készített filmet, s mindvégig szem előtt tartotta azt a nézetét, miszerint csak arról beszél, amiről érvényes mondanivalója van. Filmjeinek ereje elsősorban a karakterábrázolásokban rejlik, illetve abban a háttérben megbújó, cseppet sem hatásvadász rendezői attitűdben, amely őt jellemezte.

Forrás: imdb.com

Nagy fájdalom, hogy olyan fiatalon elment, hiszen idén még csak 87 éves lett volna… 1983-ban agytumort diagnosztizáltak nála; nem sokkal később, 52 évesen hunyt el.

„Rajongóként” Hitchcock, színészként Spielberg mellett

Talán nem tudjátok, de Truffaut-t lenyűgözte Hitchcock munkássága, és olyannyira mindent tudott róla, hogy még interjú- és beszélgetésköteteket is írt. E rajongás tudatában utolsó, Végre vasárnap! (Vivement dimanche!, 1983) című krimijét egyfajta sajátos Hitchcock-replikának is tekinthetjük. De ha már az életrajz és életmű „érdekességek” szakaszához értem, muszáj elmondanom, hogy Truffaut-tól a rendezés és az írás mellett a színészet sem állt távol. Néhány filmjében ő maga is szerepelt, de ami még ennél is izgalmasabb: játszott Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of the Third Kind, 1977) című mozijában is!

Négyszáz csapás – betekintés Truffaut gyermekkorába

Annyi, de annyi filmet ajánlhatnék. Például a Lőj a zongoristára (Tirez sur le pianiste, 1960) címűt. Vagy a Húszévesek szerelmét (L’ amour ŕ vingt ans, 1962), a Jules és Jimet, A bársonyos bőrt (La peau douce, 1964), a 451 Fahrenheitet (Fahrenheit 451, 1966) – na, azt már ajánlottam! –, A lopott csókokat (Baisers volés, 1968), nem is, inkább az 1973-as Amerikai éjszakát (La nuit américaine, 1973), amely elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Igen, e filmeket egytől egyig ajánlhatnám – és ajánlom is, a Négyszáz csapást viszont kötelezővé teszem!

Forrás: imdb.com

Az 1959-es, önéletrajzi ihletésű filmet Truffaut nagyrészt saját gyermekkoráról mintázta. A történet főhőse a tizenhárom éves Antoine, aki Párizsban él a szüleivel. Az anyagi körülményeik igen szűkösek, de nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a szülők nem igazán törődnek a gyermekkel. És az iskolában sem jobb a helyzet: a tanárok közönyösek, érdektelenek. Ám akkor egy napon Antoine rajtakapja az anyját a szeretőjével, s rájön, hogy a titok birtokában engedményeket tud kicsalni tőle. E momentum fordulópont az életében: felfedezi a saját hatalmát. Amikor gondjai vannak a tanárokkal, nem megy iskolába. Aztán ellopja az apja írógépét, hogy annak eladásából pénzt szerezzen, s elmehessen otthonról. Csakhogy az apa dühében a rendőrökhöz fordul, így Antoine egyik pillanatról a másikra egy javítóintézetben találja magát…

Igen, ez szinte egy az egyben Truffaut gyermekkora, amelynek fájdalmas emléke Jean-Pierre Léaud főszereplésével éled újra. Epizodikus, gyors ritmusú szerkesztésmód és némiképp drámaiatlan, a valóság megragadására törekvő neorealizmust idéző ábrázolásmód jellemzi a Négyszáz csapást, amelynek hőse nem hősként, hanem egyszerű emberként jelenik meg a vásznon. Mind képi világát, mind elbeszélésmódját tekintve különleges, s igen személyes hangvételű film, amely olyan nézőpontból mutatja be a gyermekkort, amelyből kevesen szokták.

Miért kötelező megnézni? Mert a francia új hullám és Truffaut egyik legfontosabb filmje. És mert ékes bizonyítéka annak, hogy Truffaut tényleg csak arról készített filmet, amiről igazán személyes mondanivalója volt…

Forrás: Oxford Filmenciklopédia/Wikipédia/Film- és médiafogalmak kisszótára

Ez is tetszeni fog...