Kötelező filmek – Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari, 1920)

A soron következő kötelező film egyike a brüsszeli tizenkettőnek, azaz annak a tizenkét játékfilmnek, melyeket az 1958-as brüsszeli világkiállításon a legjobbnak választottak. Ezek között van például Eisenstein Patyomkin páncélosa (Bronenosets Potyomkin, 1925), Dovzsenko Föld (Zemlja, 1930) című műve, D. W. Griffith Türelmetlensége (Intolerance, 1916), valamint Robert Wiene Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari, 1920) című némafilmje – mi most ez utóbbival fogunk közelebbről megismerkedni, egyrészt, mert a német expresszionista film első és legmeghatározóbb darabja, másrészt pedig, mert néha mindenkinek belefér egy-két álmatlan éjszaka.

A Dr. Caligari elkészülte a német filmtörténet azon, 1918 és 1928 közötti korszakára tehető, amit nemes egyszerűséggel a weimari köztársaság filmjének nevezhetünk, mely máris felveti a kérdést: az első világháború után megalakult weimari köztársaság politikai káoszát képezik le a korszakban készült mozgóképek, vagy az 1933 és ’45 között jelentkező horrort előlegezik meg? Tulajdonképpen elég könnyű mindkét kérdésre igennel válaszolni, még akkor is, ha jelen esetben csak Robert Wiene alkotását vesszük górcső alá. A német nép kollektív tudattalanjának kivetülése ez a film, mely sajátos formában teszi láthatóvá és értelmezhetővé a gazdasági mélypont, a munkanélküliség és a szegénység okozta káoszt, ugyanakkor egyértelműen tekinthető a horror előfutárának is – mind a történet, mind a képi megjelenítés hátborzongató.

A leghíresebb német forgatókönyvíró, Carl Mayer, Hanz Janowitz közreműködésével 1919-re készítette el a Dr. Caligari forgatókönyvét. A film rendezését először a korszak nagy zsenijének, Fritz Langnak ajánlották fel, ő azonban nem vállalta, így Robert Wiene, a német némafilm jeles alakja készíthette el. A producer a húszas és harmincas évek német- és európai filmiparának legbefolyásosabb személyisége, Erich Pommer volt, aki egy kerettörténetet is íratott a kész forgatókönyvhöz, hogy elvegye társadalomkritikai élét, és lélektani síkra emelje a konfliktust, nyitva ezzel a csak később teret nyerő horror műfaja felé. Azonban amellett, hogy a horror előképét köszönthetjük ebben az alkotásban, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a Dr. Caligari indította el az expresszionizmust.

A történet Dr. Caligari, az őrült hipnotizőr és alvajáró szolgálója, Cesare kapcsolatát és ténykedését helyezi a középpontba. A sztori azonban sokkal mélyebb és csavarosabb ennél: a narrátor, Francis elbeszéléséből szerzünk tudomást Dr. Caligari létezéséről és tevékenységéről, majd egy vásár legnépszerűbb programján találjuk magunkat, ahol a doktor által hipnotizált Cesare az érdeklődők minden kérdésére válaszol. Az események akkor kezdenek bonyolódni, mikor Francis is beszáll a játékba, és megkérdezi, mikor fog meghalni. E jelenet után veszi kezdetét a valóban hátborzongató cselekménysorozat, mely egy olyan csattanóval zárul, ami meg sem fordult a fejünkben – és ami még egy kis olaj a tűzre, hogy biztosan ne tudjunk nyugodtan aludni a Dr. Caligari után.

Robert Wiene filmjének hatása igazából nem a rendezésben rejlik, sokkal inkább a forgatókönyv, a rémisztő külsejű színészek játéka és a díszlet az, ami hozzájárult a sikeréhez és ahhoz, hogy az expresszionista irányzat addig példa nélkül álló, sokat idézett és méltatott nyitódarabja legyen. A Dr. Caligari ily módon hemzseg az expresszionista kifejezőeszközöktől, melyek leginkább a képi megvalósításban érhetők tetten. A rajzolt, javarészt papírból készült díszletek és stilizált tárgyak használatával a film készítői olyan művi teret hoztak létre, melynek minden szeglete metafizikai jelentéssel van felruházva: a környezet túlmutat a valóságon, a hétköznapok világával ellentétben álló torz tér olyannyira félelmetes hatást kelt, hogy szinte már azelőtt meghűl bennünk a vér, hogy elkezdődne a cselekmény. A vastag kontúrozás és a sziluett-képzés sem hiányzik a Dr. Caligari képi világából, melynek díszletét a kor híres grafikusai készítették, akik arra is nagy figyelmet fordítottak, hogy szimbolikus jelentéstartalmakkal lássák el az olyan ismerős dolgokat, mint például a lépcső vagy az ajtó, mely a filmben minduntalan egy sikító szájra emlékeztet.

A fénnyel való térképzés, a megvilágítás is fontos szerepet játszik az alkotásban, nagy vetett árnyékokat használnak, valamint bátran játszanak a félhomállyal és a fény-árnyék kontrasztokkal. A megvilágításnak rendkívül nagy jelentősége van Robert Wiene filmjében, hatására igazán ijesztő térré változik a stilizált díszlet, melyben olyan színészek járnak-kelnek, mint Werner Klauss és Conrad Veidt. Színészi játékukat más némafilmekből is ismerős, élénk mimika jellemzi, az arcjátékra kiemelt figyelmet fordítanak. A mozdulatok természetellenes motorizációja, a túlzó színjáték, valamint az erős maszkírozás remekül illeszkedik a történetbe és a művi térbe, ezek együttes hatását pedig csak fokozza az expresszionista montázs – a belső és a külső világ történéseinek összekeverése.

Az 1920-ban készült Dr. Caligari egy új irányzat elindítója és a filmművészet forradalmi, egyedülálló alkotása. „Kifejezetten expresszionista tónusa szinte egyedi maradt, s a többi német film, amely a nemzetközi siker szempontjából megközelítette, mind nagyon különbözött tőle” – olvashatjuk az Oxford Filmenciklopédiában Robert Wiene alkotásáról, mely nemcsak az expresszionizmus iskolapéldája, hanem egy olyan horror is, amelyet látva még a legtöbb ilyen műfajú film is a fejére húzza a takarót.

Miért kötelező megnézni? Mert Carl Mayer és Hanz Janowitz olyan két síkon is értelmezhető forgatókönyvet alkottak, amilyet csak a legtehetségesebb forgatókönyvírók tudnak, és mert az expresszionizmus képviselői úgy képesek játszani a fénnyel, hogy egy idő után jobban félünk tőle, mint a sötétségtől – és ezt bizony, látni kell.