Kötelező filmek - Elégia (1965) - kritika - Corn & Soda

Kötelező filmek – Elégia (1965)

Biztosan mindenki meg tud nevezni egy (vagy netán több) olyan filmet, melyet nem sikerült elsőre végignéznie. Én most elárulom, számomra az ebbe a kategóriába tartozó mozgókép Huszárik Zoltán Elégiája, mely egy erős, megható és (számomra) csontokig hatoló rövidfilm arról, miképpen kell elengednünk, elbúcsúztatnunk valamit. Jelen esetben a lovakat, vagyis egy olyan állatot, mely már az őskortól fogva társa az embernek. Mégis: a civilizáció kiszorítja őket a mindennapi életünkből, ezért szükségszerű a búcsú, s a rámutatás felbecsülhetetlen értékükre. Legalábbis én így értelmeztem ezt a filmet, melyet másodszor és könnyek között sikerült csak végignézni.

A Balázs Béla-díjas és posztumusz Kossuth-díjas Huszárik Zoltán 1965-ben készítette el Elégia című kísérleti rövidfilmjét. Mi volt a kísérlet? Egy új filmforma, filmnyelv keresése: nincsenek például dialógusokat mormoló színészeink, helyettük viszont megjelenik a zene, a költészet és a képzőművészet eszközeinek mozgóképen történő alkalmazása. Valójában egy filmesszé pereg a szemünk előtt, ami nem narratív, kauzális viszonyai sincsenek, de ok-okozati összefüggések sem kifejezetten találhatók benne, emellett pedig a tér-idő kapcsolatával is szabadon bánik. Most azt gondolhatnánk, egy rendkívül bonyolult, igencsak nehezen értelmezhető alkotással van dolgunk, erről azonban szó sincs. A film szerkezetét szeriális kompozíció jellemzi, ami rövid montázsszekvenciák sorozatából álló struktúrát jelent, ezek a szekvenciák viszont összekapcsolódnak, végül pedig megteremtik a jelentést, elénk tárják a mondanivalót.

Az Elégia 3 tételes lírai vallomás – mondhatni háromosztatú zenei mű –, mely a búcsú gondolatát fogalmazza meg az emlékek, a múlt felidézésével, ugyanakkor ragaszkodásra, megtartásra sarkallja az embert, aki egyre távolodik valamitől, ami értékes. Az első tételben a „vesztésre ítélt táj és térbeli világ” motívumai jelennek meg, nosztalgia és fájdalom hatja át a képeket, a lovak és az emberek bizarr képkivágásokban láthatóak. A második tételben megjelenik a lovakat felváltó civilizáció fenyegetése: járműveket, szórakozóhelyeket, cirkuszt, múzeumot, de még lóversenypályát is látunk. Groteszk asszociációk sorozata által rajzolódik ki a veszély, melynek jelentőségét talán észre sem vesszük. A harmadik tételt maga a pusztulás, vagy inkább pusztítás uralja, a kivégzés visszatérő szekvenciái a lovak szemszögét kényszerítik ránk és rámutatnak az emberi bűnrészességre.

Huszárik Zoltán és alkotótársa, Tóth János operatőr remekműve a világunkról létrehozott művészi vízió, melyben kiemelt hangsúlyt kap Durkó Zsolt zenéje. A bátor művészi gondolat, a képek, és a zene kapcsolata valami olyat eredményez ebben a filmben, melyet nehéz, s talán nem is lehet szavakkal megragadni. Épp ezért nem is érvelek azzal kapcsolatosan, miért kötelező megnézni, egyszerűen annyit mondok: itt a film, melyet nekem nem sikerült elsőre.

Ez is tetszeni fog...