Kötelező filmek - Gladiátor (Gladiator, 2000) - Corn & Soda

Kötelező filmek – Gladiátor (Gladiator, 2000)

Nemrég szivárogtak ki a hírek, hogy készülőben van Bonaparte Napóleon életrajzi filmje Kitbag címmel, melyben a Joker óta Hollywood egyik legfelkapottabb színésze ölti magára a kis káplár kosztümét. Ez a hír önmagában még nem is okozna komoly szenzációt; az már inkább, hogy Ridley Scott dirigálja majd a forgatást. Hogy miért is?! A rendezőt általában a Szárnyas fejvadásszal (Blade Runner, 1984) vagy annak újragondolt folytatásával (Blade Runner 2049, 2019) azonosítjuk, ugyanakkor kevésbé közismert tény, hogy Ridley Scott talán a legszorgosabb alkotó a történelmi filmek terén. Az ő keze munkáját dicséri – a teljesség igénye nélkül – az 1492 – A paradicsom meghódítása (1492: Conquest of Paradise, 1992), Párbajhősök (The Duellists, 1977), a Gladiátor (Gladiator, 2000), a Mennyei királyság (Kingdom of Heaven, 2005), az Exodus: istenek és királyok (Exodus: Gods and Kings, 2014), továbbá olyan sorozatokban is közreműködött, mint a Pompeii (Pompeii, 2020).

A fentiek alapján kijelenthető, hogy egy újabb hasonszőrű alkotás hódíthatja meg a mozivásznat! Ugyanakkor az, hogy tényleg hódítás lesz-e, még erősen kérdéses, hiszen a fenti produkciók elég felemás sikert arattak. Hogy betekintést nyerjünk Ridley Scott boszorkánykonyhájába a történelmi filmjei kapcsán, azt a Gladiátoron keresztül mutatom be, amely nem csak a filmkedvelő közönség számára kötelező.

„Sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, hanem csak a jelen” – Marcus Aurelius

A 2020-ban bemutatott Gladiátor igazi „műfaj-újrateremtő” alkotás! A múlt század közepén a szandálos historikus mozik a virágkorukat élték. A Ben Hurt (Ben-Hur, 1959), a Spartacust (Spartacus, Spartacus, 1960), a Kleopátt (Cleopatra, 1963) és hasonló alkotásokat falták a nézők, és az Akadémia sem fukarkodott az elismerésekkel. Egy idő után azonban egyre ritkábban ütötték fel a fejüket hasonló produkciók, és azok is jellemzően a süllyesztőben végezték. Ám az ezredfordulón a vászonra lépett egy római hadvezér, és elindította a műfaj úbóli reneszánszát. Mielőtt részletesebben elmerülnénk a film kivesézésében, egy dolgot le kell szögeznünk: aki teljes történelmi hitelességet vár a Gladiátortól, az csúnyán csalatkozni fog. Nem véletlen, hogy a történészeknek ambivalens módon az egyik kedvenc filmje, hiszen képesek apró darabokra cincálni a mozit… Való igaz, hogy átszövik a forgatókönyvet a ferdítések, de azt hiszem, más szegmensben komoly hibát nem találunk. Már, ha ezt egyáltalán hibának lehet nevezni.

A történetbe Kr. u. 180 környékén, a markomann háború végén kapcsolódunk be, amikor a római légiók a germán hadakkal néznek farkasszemet, és öldöklő csatában kerekednek felül rajtuk, élükön az ünnepelt hadvezérrel, a főhős Maximus Decimus Meridiussal. Marcus Aurelius a helyszínen tekinti meg a csatát, s magához rendeli fiát, Commodust, illetve lányát, Lucillat. A fiú biztos abban, hogy a már idős császár visszavonul és kezébe adja a császári hatalmat, azonban csalódnia kell. Marcus Aurelius a senatusra kívánja hagyni a Birodalom irányítását, aminek véghezvitelére hű hadvezérét, a hazavágyódó Maximust kívánja megbízni. Fia ezen feldühödve meggyilkolja apját, és a biztonság kedvéért Maximust is eliminálni akarja, ő azonban megszökik, és családját féltve otthonába, Hispániába lovagol, de hazaérve már csak fia és felesége holttestét találja. A történetben kisebb ugrással már rabszolgaként látjuk, akit már csak a bosszú éltet. Ekkor kezdődik el igazából az eposzba illő történet, mikor is a rabszolgából gladiátor, a gladiátorból pedig a Colosseum homokján hős válik.    

„Sokszor az jár el igazságtalanul, aki valamit nem csinál, nem csak az aki valamit csinál” – M.A.

A történetről tulajdonképpen felesleges többet beszélni, az alapot viszont fontos részletesen ismerni. A valódi cselekmény fikcióként bontakozik ki valós eseményekkel átitatva, köszönhetően Cassius Diónak, akinek tollából rengeteg ismeret maradt ránk a korszakból. Ilyen többek között Lucilla árulása, amely a film egyik mozgatórúgója. A történetvezetés ugyanakkor inkább a hollywoodi sémát követi: leegyszerűsítve felfoghatjuk a jó és a rossz protagonisztikus harcaként, ahol előbbi az erény és a tisztesség megtestesülése, utóbbi az elnyomás, a hataloméhség és a kegyetlenség propagandája.

A Gladiátor cselekménye remekül épül fel. Fokozatosan és kellő mértékben nő a feszültség, nem válik csapongóvá. Ehhez persze kellettek a kiváló mellékszereplők, akik castingolás és színészi játék szempontjából is jelesre vizsgáztak. Richard Harrist élmény figyelni a megfáradt, apaként megbukott császár szerepében, annak ellenére is, hogy valós alakja tőle áll a legtávolabb. Oliver Reedet a rabszolgakereskedő Proximoként szintén ki kell emelni. Russel Crowe-val való közös jeleneteik, párbeszédeik pedig a film legjobb jelenetei közé tartoznak. Egyedül Connie Nielsen az aki kihozhatott volna többet magából, de védelmében elmondhatjuk, hogy nem kapott túl nagy mozgásteret.

A mozi legizgalmasabb karaktere azonban kétségkívül Commodus, Joaquin Phoenix alakításában. Annak ellenére, hogy Ridley Scott igazi szörnyetegként festette le, nem egy egyszerű negatív hős, főgonosz. Motivációja, értékrendje mind érthető, karaktere ugyanakkor rengeteg érzelmet vált ki: egyszerre képes a néző szánni, majdhogy sajnálni és lenne képes megfojtani egy kanál vízben. Russel Crowe alakítása is megér egy misét, ám én a nála landolt Oscar-szobrocskát kérdés nélkül Phoenix kezébe adtam volna.

Akad, akinek több kivetnivalója is van a filmmel kapcsolatban, de azt hiszem, a látványvilág kivitelezésébe még ők sem nagyon tudnak belekötni Azt a monumentalitást, ami a Gladiátort jellemzi, a mai CGI sem adta volna vissza különbül. Persze, itt-ott észrevehető a mainál korlátozottabb technológia, de ahogy először tűnik fel a vásznon a Colosseum, az félelmetes. A látványt illető díjak előre garantálhatóak voltak, ahogy Hans Zimmer sem hazudtolta meg magát! Véleményem szerint Lisa Gerrard melódiája bátran helyet foglalhat minden idők 10 legjobb filmzenéje között.

De természetesen nem mehetek el szó nélkül a film negatívumai mellett sem, mert bármilyen nagy kedvenc is, akadnak gyenge pontok. Ugyan feljebb jeleztem, hogy el lehet tekinteni a történelmi csúsztatásoktól, viszont egy-két dolog kicsit félrevitte a mozit. Lehet, hogy most kissé ellentmondok magamnak, de Commodus figurája hiába volt összetett és kidolgozott, már a végletet képviselte. Nyugodtan lehet ferdíteni a valóságon, s rugalmasan kezelni a történelmi tényeket, de egy ennyire beteg karaktert talán nem volt a legszerencsésebb megalkotni… Ami még kissé zavart, az az, hogy a finálé nagyon pátoszossá tette a történetet. Ez a lezárás még hollywoodi mércével mérve is csöpögősre és hiteltelenre sikerült, sutba vágva az addigi cselekmény hangulatát.

Ennek ellenére a Gladiátor számomra minden ízében egy monumentális alkotás, amely engem egy életre szóló élménnyel ajándékozott meg. Nemcsak Ridley Scott, de a műfaj alkotásai közül is kiemelkedik. Olyan darab, amelyet egyszer mindenkinek látnia kell.

Hogy miért kötelező megnézni? Mert a Gladiátor nem csak egy kiemelkedő alkotás, de bebizonyította, hogy a mai filmművészetben is mekkora létjogosultsága van a már-már hanyatlásnak indult műfajnak. Ezen túlmenően a Gladiátor indította el a ókori témájú történelmi mozikat a modern filmgyártásban.

 


Ez is tetszeni fog...