Kötelező filmek - Hadzs Abbasz feleségei - Corn & Soda

Kötelező filmek – Hadzs Abbasz feleségei (Hamsaran-e haj-abbas, 2002)

Hadzs Abbas feleségei

A kötelező filmek végtelen tárházának több jó tulajdonsága is van: egyrészt nem véges, másrészt olyan mélyen eldugott alkotásokat is tartalmaz, amelyeket legalább olyan nehéz megtalálni, mint a tűt a szénakazalban – vagy nehezebb. Tulajdonképpen azok a filmek okozzák a legnagyobb katarzist, amelyeknek már a felkutatása is hatalmas feladat, nemhogy a megtekintésük. Ez a kötelező film pont ilyen: az iráni rendező, Mohsen Abdolvahab Hadzs Abbasz feleségei (Hamsaran-e haj-abbas, 2002) című műve ugyanis olyannyira fellelhetetlen, hogy még képet is alig találni róla az interneten, az elégséges cikkbeli illusztráció hiánya tehát egyértelműen felhívás keringőre.

De hogy rögtön a lényegre térjek: a filmszak egyik leginkább szigorral övezett kurzusának – ami nem más volt, mint a filmkritika – első óráján a professzor se szó, se beszéd levetítette a hallgatóknak az iráni direktor filmjét, így a népes tömeg egy olyan alkotásról írhatta meg első „tétre menő” kritikáját, amilyenre senki sem számított. A Hadzs Abbasz feleségei ugyanis cseppet sem az a megszokottól eltérő történet, rossz minőségű felvételen, amit azért valamennyire ismerünk, hanem valami olyasmi, amit ritkábban látni, mint a fehér hollót.

Hadzs Abbas feleségei3

A történet amúgy cseppet sem földtől elrugaszkodott: adott egy főszereplő, méghozzá Hadzs Abbasz, akit nemcsak a szerelem érintett meg élete során, hanem a gyerek utáni vágy is. Az érdekesség azonban nem ez, és tulajdonképpen nem is az, hogy Hadzs Abbasz-nak két felesége van. Az ördög abban az igencsak meglepő részletben rejlik, hogy a főhősünk már nincs az élők sorában, ily módon egyetlen képkocka sem jut neki a filmben, személyét és fontosságát – melyet a cím is jelöl – kizárólag a hátrahagyott családtagokon keresztül ismerjük meg. Először az első feleséget mutatja be a film, kinek visszaemlékezései által arról is tudomást szerezhetünk, miért volt indokolt a második asszony érkezése, aki annak ellenére, hogy utóbb érkezett a családba, egy perccel sem kap kevesebb figyelmet.

Mohsen Abdolvahab filmjének központi témája a szerelem, méghozzá az a szerelem, ami valóban örökké tart. Két, egymással szemben lakó idős asszony visszaemlékezései által kaphatunk képet arról, milyen valakit a halála után szeretni, s mekkora feladat nem megtűrni, hanem családtagként számon tartani azt a személyt, aki, ha csak részben is, de elszerette a hűséges férjet. A Hadzs Abbazs feleségei tehát kíméletlen betekintést nyújt egy olyan kultúrába, amely rendkívül távol áll tőlünk, s a szóhasználat nem véletlen, a dokumentarista stílus használatával a rendező olyan hihető valóságot teremt, hogy szinte meg kell győznünk magunkat arról, nem az özvegyek szobáinak padlóján ülünk.

Hadzs Abbas feleségei4

A színészi játék kapcsán nem lehet kiemelni különösebb bravúrokat, azt azonban mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a két asszony olyan könnyedséggel viszi a hátán a cselekményt, mintha az unokáiknak mesélnének. Az iráni rendező 2002-es alkotásának célja messze nem a filmnyelv megújítása, inkább a fotórealizmus egy olyan formájának megvalósítása, melyhez nincs szükség másra, csak néhány beszédes szereplőre, egy magával ragadó szerelmi történetre és egy nézőként elhelyezett kamerára.

Élénken él bennem az emlék, amint a modern vászonra vetített film utolsó képkockáit nézem, melyek a játékidő teljes hossza alatt elhitették velem, hogy a vászon helyett nincs más, csak egy régi, fehérre meszelt fal, én pedig egyáltalán nem egy kényelmetlen széken, hanem Hadzs Abbasz feleségeinek udvarán ülök. A direktor tehát nyilvánvalóan elérte, amit akart: engedte, hogy benézzek egy olyan ablakon, amelyen a valóságban sohasem fogok.

Miért kötelező megnézni? Mert egy olyan dokumentarista jellegű zárt szituációs dráma, melynek a főszereplője úgy elevenedik meg és uralja a filmet, hogy nincs szükség hozzá színészre, s mert ha egyszer rátalál az ember, akkor már, muszáj megnézni.

Ez is tetszeni fog...